Abstract Hungary
Künstlerhaus, Graz, szeptember 7-ig
A magyarországi absztrakt művészet története tele van botrányokkal, tiltásokkal, kiállításleszedésekkel, külső és belső emigrációba vonulással, b-listázással. Az absztrakció elméleti irodalma pedig nem különben, amely mondhatni eleve rossz csillagzat alatt született. Gondoljunk itt elsősorban Kállai Ernő, vagy Hamvas Béla és Kemény Katalin 1947-es szövegeire, illetve az azokat porrá zúzó, szerzőiket lefasisztázó Lukács-féle Az absztrakció magyar elméletei című opuszra. Mégis, ha vannak valóban világhírű magyar és/vagy magyar származású képzőművészek, azok általában absztrakt művészek. Ha létezik a magyarországi művészet történetében jól kimutatható folytonosság, az leginkább az absztrakt művészet geometrikus vonalában van jelen: Kassák Lajostól és Moholy Nagy Lászlótól Victor Vasarelyn keresztül Bak Imréig. Az év egyik leginkább várt kiállítása, a június végén nyílt grazi Abstract Hungary éppen Bak Imre nemzedékénél, az Iparterv-generációnál veszi fel a fonalat, hogy a legfrissebb újabsztrakt tendenciákat bemutatva az újabb generációk művészeit is becsatolja ebbe a történetbe. A botrány azonban sajnos ezúttal sem maradt el. Igaz, nem a grazi, hanem egy azzal párhuzamosan megrendezett bécsi tárlat szolgáltatta.
A Collegium Hungaricumban (CH) megrendezésre került Real Hungary az Esterházy Művészeti Díj 2009-2015 közötti díjazottainak műveiből prezentál a sajtószövege szerint a „magyar realista ábrázolás tradícióját gazdagító” alkotásokat. Egyik is, másik is jelentős kiállítás, de kétségtelen, hogy eredetileg a grazi tűnt a nagyobbik attrakciónak. Nem csak arról van szó, hogy a Fenyvesi Áron és Sandro Droschl által hosszas előkészítés és válogatás után összeállított együttes több nevet vonultat fel egy, a CH-nál fontosabb, de legalábbis nemzetközibb kiállítótérben, de az Abstract Hungary emellett úgyszólván hiánypótló kiállítás. Egy új magyar művészgeneráció első közös bemutatkozása, amelyhez a tervek szerint katalógus is kapcsolódik majd. Noha Bécsben is remek művészek szerepelnek – esetenként ráadásul ugyanazok, mint Grazban (!) – de itt a kurátoroknak (Schneider Erika, Vitus Weh) hozott anyagból kellett dolgozniuk, a kiállítás ötlete pedig eleve a grazi előkészítése közben merült fel. Nem mellesleg annak okán, hogy az Esterházy Alapítvány a grazi eseménynek is főtámogatója volt.
A hozott anyag és a kellő művészettörténeti körültekintés hiánya egyébként sajnos nem eredményezett túl jó kiállítást. Nem csak arról van szó, hogy például Horváth Dánielnek és Király Andrásnak sokkal érdekesebb munkái is vannak, mint amik itt bemutatásra kerültek, vagy hogy Csató József installációja inkább absztrakt mint realista, de a tárlat eleve keveri a figuratív és a realista művészet fogalmait. Lukács említett szövegében éppen a realizmusnak a védelmében száll síkra az absztrakció ellen. Nem véletlenül, hiszen amellett, hogy utóbbinak nagy ellensége, a realista művészetnek – elsősorban az irodalomnak – egyik legnagyobb teoretikusa volt. Abba már nem mennék bele, hogy a lukácsi „becsületes” realizmus valójában mit is jelent, vagy, hogy az általa is támogatott szocreál hogyan vált ennek torz tükörképévé. A lényeg, hogy a realizmus nem keverendő össze sem a Lukács által talán az absztrakciónál is jobban gyűlölt naturalizmussal, sem pedig az egyszerű figuralitással.
A realizmus ugyanis – legyen az leíró vagy kritikai – alapvetően társadalmi szituációkkal foglalkozik, és valóban jól kimutatható tradíciója van a hazai művészetben Munkácsytól Derkovicsig, és noha a szocreál időszak nagyon lassan gyógyuló sebeket ejtett rajta, voltaképpen az utóbbi évek szociálisan érzékeny művészetéig élő tradícióról van szó. Amit jó volna egy nagyobb volumenű kiállításon és a bécsi néhány soros leporellónál komolyabb katalógusban is tisztázni. Innen nézve éppen a Borsos Lőrinc páros tűnik a leginkább realistának a kiállított művészek közül, csakhogy a See No Evil, Hear No Evil, Speak no Evil (2017) című munkájukat Molnár Mária, a CH igazgatója, jelentősnek mondható sajtóbotrányt generálva a megnyitó napján eltávolíttatott. Erről az eseményről azonban már viszonylag sokat írtunk, így a továbbiakban megpróbálok a grazi kiállításra koncentrálni.
Terveim szerint eleve csak a grazi tárlatról szerettem volna írni Kié az absztrakció? címmel egy szöveget, amiben a problémafelvetés akörül mozgott volna, hogy mennyiben lehetséges Kelet-Európából az újabsztrakt művészeti diskurzusba bekapcsolódni. Pontosabban arról, hogy mennyi esélye van egy, a társadalmi diskurzust mellőző absztarkcióval foglalkozó hazai művésznek ma a kortárs művészet élvonalába kerülni. Az egykori „régió” művészeinek nemzetközi elismertségében ugyanis úgy tűnik, kevesebbet segített az absztrakt univerzalizmusa, mintsem a különböző lokális kontextusok, esetleg maga a nagy kelet-európai narratíva.
Az egykori vasfüggöny innenső oldalán született művészeknek nagyobb nemzetközi sikerek elérésére leginkább akkor van esélyük, ha elsősorban a szocializmus átkos örökségét ábrázolják. A legkevésbé sem szeretném megkérdőjelezni például a „Kolozsvári Iskola” művészettörténeti jelentőségét, mégis, a politikai vagy történeti narratíváktól független absztrakció mintha a „Nyugat” privilégiumává vált volna.
Az Abstract Hungary ezzel szemben éppen arra vállalkozik, hogy a kortárs magyarországi művészetben megjelenő absztrakt tendenciákat egy nagyobb nemzetközi diskurzusba emelje. A kiállítás kurátorai az absztrakt művészetre nem mint egy művészettörténetileg pontosan definiált fogalomra tekintenek, hanem ahogyan az a kiállításhoz készült füzetben is olvasható, egy politikai, szociális, gazdasági és technológiai értelemben terhes időszakban is érvényes nemzetközi nyelvre.
Mindezt persze a lokális diskurzus teljes feladása nélkül, a magyarországi művészet absztrakt hagyományait nem mellőzve. A kiállításon legnagyobb számban ugyan a fiatal művészgeneráció képviselteti magát – Ember Sári, Makai Mira Dalma, Nemes Márton, Puklus Péter, Rudas Klára, Szinyova Gergő, Keresztes Zsófia, Kiss Adrián, Ulbert Ádám – de mellettük két másik meghatározó generáció művészei is szerepelnek. Bak Imre, Fajó János, Keserü Ilona, Jovánovics György, Lakner László, Maurer Dóra és Nádler István mindannyian részt vettek a hazai neoavantgárd korszakos kiállításán, az 1968-as Iparterven. Mellettük a pályájukat a kilencvenes években kezdő középgenerációs művészek közül kiállításra kerültek még Halász Péter Tamás, Kaszás Tamás, Kokesch Ádám, Komoróczky Tamás, a Kisvarsó művészpáros, Tibor Zsolt és Vécsei Júlia alkotásai is. A névsor a magyar származású osztrák Andreas Fogarasival lesz teljes, akinek a szereplése az egyik legnagyobb csavar.
Fogarasi nem idegen a magyar művészeti közegtől, 2007-ben például ő képviselte Magyarországot a Velencei Biennálén, ahol a Kultur und Freizeit című kiállításáért nagydíjat kapott. Csakhogy Fogarasi nem kimondottan absztrakt művész. Tény persze, hogy a kiállítás eleve lazán kezeli az absztrakció fogalmát. Fogarasival a magyarországi absztrakció nagyon is lokális kontextusa van bemutatva. Az egész termet betöltő munkája Major János egyik híres akcióját, illetve annak körülményeit dokumentálja. 1969-ben az akkor már világhírű magyar származású Victor Vasarelynek nagyszabású kiállítást rendeztek a Műcsarnokban, miközben a rendszer Magyarországon az absztrakt művészetet éppen hogy tolerálta. Ezért Major a megnyitón a „Vasarely go home” feliratú kis papírdarabbal jelent meg. Fogarasi 2012-ben egyébként már szerepelt ezzel a kiállítással a Trafó Galériában, a téma tehát úgymond adta magát. Grazi szerepeltetése mégis telitalálat: kié az absztrakció?
A földszinti terem apszisában elhelyezett Fogarasi féle Vasarely go home egyébként viszonylag zárt egységet is alkot, de a Künstlerhaus mindkét szintjét betöltő tárlaton a különböző generációk alkotásai szándékosan vegyesen vannak elrendezve. A legnagyobb teremben együtt szerepelnek Bak Imre, Fajó János, Kokesch Ádám, Lakner Antal, Nádler István, Maurer Dóra, Szinyova Gergő, valamint Vécsei Júlia művei. Fontos hangsúlyozni, hogy a kurátorok az idősebb művészektől is elsősorban újabb munkákat válogattak. Ez alól egyedül Fajó János egy-egy kilencvenes években készült kisplasztikája, illetve Maurer Dóra 1980-as Kalah című videója képez kivételt. A központi és az oldalsó terem között, illetve a kisebbik teremben kaptak helyet az ún. posztinternet művészettel leginkább összefüggésbe hozható, ugyanakkor inkább az absztrakció és a figuralitás közti határsávban elhelyezhető Keresztes Zsófia reliefjei. Oldalt Ilona Keserü Ilona mellett Ember Sári és Puklus Péter munkái szerepelnek. Utóbbi két művészt elsősorban fotóalapú és nem feltétlenül absztrakt munkáiról ismerjük, de Ember Sári munkásságában például az elmúlt időszakban valóságos absztrakt fordulat ment végbe. Az alsó szinten szerepel Maurer Dóra említett videója, Halász Péter Tamás, Kiss Adrián, a Kisvarsó, Makai Mira Dalma, Nemes Márton, Rudas Klára, Jovánovics György, valamint Komoróczky Tamás és Ulbert Ádám, akik tulajdonképpen külön termeket kaptak.
Ha absztrakció alatt szigorúan a formák és színek művészetét, vagy azt a szintű nonfigurativitást értjük, ahol a jelölt, a jelölő és a jelentés közti viszony olyan szinten bomlik fel, hogy az „csak” asszociatív helyzetet teremt, vagy éppenséggel a greenbergi értelemben vett lényegre vonatkoztatást, esetleg avantgárd szellemű új-világ-teremtést eredményez, akkor például Fogarasiról azt is mondhatjuk, hogy a legkevésbé sem absztrakt, mint inkább realista módon foglalkozik az absztrakcióval. Ha innen nézzük a dolgot, van még néhány művész, aki kilóg a sorból, de az absztrakció legalábbis kérdésfeltevésként minden kiállított művész és mű esetében jelen van. A klasszikus értelemben persze ma már valószínűleg nem is lehet absztrakcióról beszélni. Rég túl vagyunk már a modernizmus nagy gesztusain, Greenberg képi önreflexivitásán, vagy például Malevics valláspótló szupremativizmusán. Malevics deklaráltan azért festett geometrikus formákat, mert szerinte az ilyen alakzatok nem találhatók meg a természetben, így ezek számára „a jelenségek világánál magasabb rendű világot” képviseltek. Csakhogy ez a helyzet a Fekete négyzet fehér alapon (1913) megfestése óta eltelt több mint száz évben alapvetően változott meg.
A geometria és a modern értelemben vett absztrakció formanyelve azóta szinte hétköznapivá vált a modernizmus épületei és megannyi használati tárgya által, és akkor digitálisról, posztdigitálisról, antropocénról még nem is beszéltünk. Fredric Jameson leghíresebb tanulmányában írja, hogy amíg a korai avantgárd művészek – főleg a futuristák – még nagy csodálattal figyelhették az indusztriális társadalom képi és materiális megjelenésükben is oly lenyűgöző új gépeit, a „posztmodern” társadalom első számú produktuma, a számítógép – mely számára inkább csak a reprodukció, mintsem a termelés eszköze – külső burkának már sem szimbolikus, sem vizuális hatása nincs. Nos, A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája (1984) megírása óta is eltelt már néhány évtized. Az internet korában pedig már megszámlálhatatlan mennyiségű új szimbolikus forma vesz minket körül, kitűnő táptalajt adva művészek újabb nemzedékeinek. Jóllehet, ez nem feltétlenül eredményez absztrakt művészetet, mert ezekkel az új „absztrakt” formákkal éppenséggel naturalista módon is lehet bánni. Éppen ezért kíváncsian várom a készülő katalógust, amely bizonyára tisztázni fog majd olyan kérdéseket, hogy mit is kell pontosan értenünk az újabsztrakció alatt, vagy hogy miben állnak a mérvadó különbségek – vagy a mérvadó hasonlóságok – például Nemes Márton és Szinyova Gergő, és Bak Imre vagy Maurer Dóra művei között.
Az Abstract Hungary számos kérdést vet tehát fel. Mindent összevetve talán lehetnének erőteljesebb állításai és a kiállított művészek névsorán is lehet vitatkozni. Kérdés például, hogy ha Bak Imre, Fajó János és Nádler István munkái kiállításra kerültek, miért nem fértek bele az anyagba a zuglói kör képviseletében még Hencze Tamás művei, vagy hogy az idei év másik fontos absztrakt témájú trafós kiállításán bemutatott fiatal művészek közül (Fridvalszki Márk, Kristóf Gábor, Kútvölgyi-Szabó Áron, Szentesi Csaba) miért nem szerepel senki a grazi bemutatón? A finisszázshoz tervezett katalógus mindenesetre fontos záróakkordja lehet majd a kiállításnak, amelyről azért így, ebben a formájában is elmondható, hogy fontos, sőt, az év egyik legfontosabb kortárs magyar művészeti együttállása.
A cikk nyitóképe Bak Imre Matisse című munkája.
A cikk lejjebb folytatódik.