A cikk az East Art Mags program keretében készült, együttműködésben a lengyel SZUM kortárs művészeti magazinnal. A programot a Visegrádi Alap támogatta.
Novemberben, tizenhét év után ismét ismét megrendezte a Dunaferr-Art Alapítvány az Acélszobrász Alkotótelepet három hazai kortárs képzőművész, Gosztola Kitti, Kaszás Tamás és Szalay Péter részvételével a Dunai Vasműben. A munkákat bemutató Ötvözet című kiállítás december közepén nyílik a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, az ICA-D-ben.
A modern művészet szerepéről az egykori modellértékű kommunista város felépítésében, és az acélszobrászati alkotótelepek történetéről Nagy Annamária, a dunaújvárosi szobrászati szimpózium kurátora beszélt Martyna Nowickának, aki az East Art Mags program keretében volt Magyarországon.
Martyna Nowicka (MN): Miért található egy Duna-menti kisvárosban, a folyó partján egy hatalmas absztrakt acélszobrokkal teli park?
Nagy Annamária (NA): Ezek a szobrok szorosan kapcsolódnak magának a városnak a történetéhez és az alkotótelephez, illetve szimpóziumhoz ami csaknem harminc éven keresztül került itt megrendezésre. Első pillantásra meglepőek lehetnek, főleg ha a Szoborparkhoz Dunaújváros szocreál részén keresztül jutunk el, de alapjában véve ugyanabból a szocialista elgondolásból nőnek ki, mint az egész város. Minden azzal az ötlettel kezdődött, hogy szükség van Magyarországon egy acélkohóra. A második világháború előtt Magyarország elsősorban agrárország volt – valóban nagyon jók itt az éghajlati körülmények, termékeny a föld, a gazdálkodás mindig sikeres volt. 1945 után úgy határoztak, hogy a Magyar Népköztársaságot a szén és acél országává kell tenni. A dolgot némiképp nehezítette a természetes érclelőhelyek szinte teljes hiánya. Az első változat szerint a kohó és az azt körülvevő ideális város, a kohászati ipar központja jelentősen közelebb helyezkedett volna el a jugoszláv határhoz. Stratégiai okokból helyezték át ide, vagyis szinte pontosan az ország közepére. A Dunán szállították volna a nyersanyagot a messzi hegyekből, de hamar kiderült, hogy ez problematikus, mert a vízállás szinte mindig vagy túl magas, vagy túl alacsony, a sodrás pedig vagy túl sebes vagy túl lassú volt. Szóval a tervek papíron jobban néztek ki.
MN: Dunaújváros mégsem teljesen úgy fest, mint egy szocreál város. Nem csak a Szoborpark kelti azt a benyomást, mintha egy másik világból való lenne.
NA: Ez igaz. Az első építész, aki hozzáfogott a város megtervezéséhez és megépítéséhez Weiner Tibor volt. A Bauhausban tanult, dolgozott a Szovjetunióban, Bázelben, Párizsban, a II. világháború idején Chilébe menekült. Hazatért, mert csábította a lehetőség, hogy a nulláról indulva építhet fel egy várost. Ezek az első tervek valóban modernisták voltak, de a párt hamar visszalépett tőlük – ez a modernizmus nem felelt meg a sztálini város fogalomnak. Nem változott meg ugyanakkor a Sztálinváros lakóihoz való hozzáállás – kezdettől fogva egy nagyon gazdag város volt, modellértékű az összes többi szocialista város számára. És bár az eredeti tervek szerint csak húszezer ember élt volna itt, nem csak kórházakat és étkezdéket építettek nekik, hanem kultúrházakat, mozit és színházat is. A gyár árnyékában egy mintavárosnak kellett kinőnie, amelynek lakói az ideális szocialista életet élik.
MN: Tehát a kultúrának kezdettől fogva fontos szerepet kellett betöltenie a lakók életében? Melyik művészeti területre helyezték a legnagyobb hangsúlyt?
NA: Kezdettől fogva a magas kultúra állt a hatalom érdeklődésének középpontjában. Épp ezért nem csak műalkotásokat hoztak ide, és kiépítették a kulturális élet infrastruktúráját, de igyekeztek kedvet csinálni a művészeknek ahhoz, hogy Dunaújvárosba költözzenek. Festők és szobrászok kaptak itt lakást és műhelyeket, és ezen felül még fizetést is. Cserébe viszont a város javára alkottak, és kötelességük volt részt venni a helyi közösség életében, művészeti klubokat vezetni.
MN: Hol működtek ezek a klubok? A kultúrházakban?
NA: Nem! Inkább a lakótelepi kultúrtermekben, a panelekben. Ezek nem valamiféle felülről szervezett foglalkozások voltak, hanem alkalmak, hogy művészetről, konkrét művekről, vagy arról beszélgessenek, hogy ki min dolgozik éppen. Lényegében úgy jöttek ide a művészek, mint egy rezidens programra, csak éppen ez egy életre szólt.
MN: A város szíve mégsem a művészet volt, hanem a kohó.
NA: Természetesen, de ez nem változtat a tényen, hogy a kohó is részt vett a kulturális életben, például azáltal, hogy ösztöndíj rendszert tartott fenn azok számára, akik tanulni akartak. És nem csupán a jövőbeli mérnökök és a kohó dolgozói számára, de művészeknek és bölcsészeknek is. A Szoborpark története, csakúgy, mint majdnem minden Dunaújvárosban, szintén a kohóhoz kötődik. Az itt dolgozó Friedrich Ferenc képzőművésznek és mérnöknek támadt az az ötlete, hogy ki kellene használni a nagyszerű technológiai hátországot, amellyel a város rendelkezik, és szobrászokat meghívni ide alkotótelepre. Az első alkotótelepet 1974-ben szervezték, még a helyi főiskolán került rá sor, habár a nyersanyagok nyilvánvalóan a kohóból származtak. Egy évvel később, 1975-ben a meghívott művészek átkerültek a kohóba, ahol a fém megmunkálásban munkások voltak a segítségükre, ekkor dőlt el az is, hogy ciklikus formát adnak ennek a vállalkozásnak. Magát az ötletet egyébként a lengyelországi Elblągból vették, ahol a gyár megszervezte a Térbeli Formák Biennáléját – az utolsó kiadásra egy évvel a magyar alkotótelepek megkezdése előtt került sor.
MN: Hogy néztek ki ezek az alkotótelepek? Ki jelentkezhetett, hogy a modellértékű szocialista városba utazhasson?
NA: Az altotótelep első éveiben meghívott művészek utaztak ide, akiket egy bizottság választott ki. 1977-től lehetett projektekkel jelentkezni, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója nevű szervezettől érkező zsűri pedig kiválasztotta a legérdekesebb terveket. 1983-től a rendezvény nemzetközivé vált, így vannak ma Dunaújvárosban szobrok skót, sőt amerikai művészektől is. Minden második évben néhány hétre ide utaztak a művészek, akiknek biztosítva volt az ellátás, a szállás, éppen úgy mint egy rezidencia során. Mindenki, aki jogosult volt a részvételre, használhatta a kohó által biztosított anyagokat, ahol az ittlétük során dolgoztak. Minden résztvevő kapott egy egész brigádot segítségképpen. Előfordultak egyébként vicces helyzetek is, ezek a brigádok, mint az a szocialista országokban szokás volt, valamilyen nevet viseltek, mint például Lenin, Sztálin, Jurij Gagarin. Az egyik közülük a Galántai Györggyel való munka után kérelmezte a brigád nevének megváltoztatását: Galántai György-brigádra!
MN: Meghallgatásra talált a kérésük?
NA: Sajnos nem. Galántai, a későbbi Artpool budapesti kutatóközpont alapítója, akkoriban tiltólistán volt – vagy legfeljebb a tűrt és a tiltott kategória között. Magyarországon a művészeket három kategóriába sorolták: az elsőbe tartozók kapták a nagyvonalú állami megrendeléseket, a másodikba tartozókat hagyták dolgozni, a harmadikba tartozók még csak kiállítási lehetőséget sem kaptak. Ő leginkább ehhez a csoporthoz tartozott, semmilyen ösztöndíjra, támogatásra nem pályázhatott. De ennek ellenére sikerült hatszor is ideutaznia, többször, mint bárki másnak.
MN: Ez hogy történt?
NA: Talán, ahogy a mondás tartja, a lámpa alatt van a legsötétebb: pont itt, a modellértékű városban engedhetett meg az ember egy kicsit többet magának. Másfelől pedig, ne áltassuk magunkat, ez továbbra is periféria, és nem Budapest. Ma egy óra ide eljutni, de akkoriban jóval hosszabb és körülményesebb volt. És hát a műveknek is itt kellett maradniuk, így a Fiatal Képzőművészek Stúdiója választhatott minőségi, és nem pedig politikai szempontok alapján.
MN: Vagyis ez a perifériás helyzet lényegében mindenkinek kedvezett.
NA: A gyár persze állami volt, de bizonyos szabályokat meg lehetett kerülni. Ez volt az egyik azok közül a rések közül, ahol nem minden szabályt tarttattak be szigorúan. És egyébként jó ideig így is maradt itt – még 1989 után sem sok minden változott. 2000-ig, amikor a kohót privatizálták és eladták egy ukrán cégnek, sok dolog ugyanúgy működött itt, mint régen – az ösztöndíj rendszer és az alkotótelep is. Pont ezért, a valamivel nagyobb problémák ellenére is, egészen a XX. század végéig sikerült megrendezni az alkotótelepet. A kilencvenes években csak 1993-ban, 1996-ban és 2000 került megrendezésre, de túlélte a rendszerváltást. Amikor a kohót privatizálták, az önkormányzat is visszavonta a támogatást.
MN: Kezdettől fogva azzal a gondolattal készültek a biennálé keretében a szobrok, hogy majd bekerülnek a Szoborparkba?
NA: Egyáltalán nem! Csakúgy, mint sok más dolog ez is véletlenül sikerült. Az alkotótelepeken készült objekteket raktárban tárolták. Amikor a városba látogatott valami magas beosztású állami hivatalnok, el akartak büszkélkedni előtte és kivitték őket a Duna-partra, ahol, bár némileg más elrendezésben, még ma is állnak.
MN: Weiner Tibor kora és az ő modernista felfogása óta akkor már több mint harminc év telt el – a lakosoknak tetszettek ezek az absztrakt acélszobrok?
NA: Nem, egyáltalán nem. Sem a lakosok, sem a helyi politikusok nem voltak elragadtatva kezdetben. Inkább szocreál tervek között éltek, nem érdekelte őket az avantgárd. Másrészt, sokan közülük a kohóban dolgoztak, egy részük pedig közvetlenül is részt vett egyes munkák elkészítésében – ők kezdettől fogva lelkesen álltak hozzá, mert okot adott nekik a büszkeségre. Ma megoszlanak a vélemények – egyeseknek nem tetszenek, mert szeretnék kitörölni a szocializmust a város történetéből, mintha nem értenék, hogy ez valójában nem lehetséges. Nem minden lakos ismeri a történetüket és érti, hogy honnan származnak a művek. Közben ezek a szobrok nagyon erősen jelen vannak a közösségi tudatban – a kamaszok szívesen járnak ide, bulikat szerveznek, fotózzák magukat. Egyesek, a legjellegzetesebbek, különféle gúnynevek alatt ismeretesek, gyakran a különböző generációk különböző neveket adtak nekik.
MN: Nincs mit titkolni, hogy ezek az acélszobrok nem néznek ki újnak: helyenként rozsdásodnak, nem ártana nekik egy felújítás.
NA: A Dunaferr-Art alapítványnál ezért igyekszünk felújítani nemcsak a szobrokat, de magát a hagyományt is. Az előbbi jövőre lesz lehetséges, törekszünk rá már egy ideje, de mivel a szobrok az Emberi Erőforrások Minisztériumának védnöksége alá esnek, évek óta kérelmezzük a procedúra elindítását. A másik dolog a szimpózium: már november közepén megrendezésre került Dunaújvárosban, tizenhét év szünet után. Ezúttal egy némileg kisebb nagyságrendű rendezvény, de sikerült pénzforrásokat találnunk, és három fiatal művészt kértünk fel az együttműködésre, Szalay Pétert, Gosztola Kittit és Kaszás Tamást, a választásban ismét az egykori szervezet utódja, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület segített. Újra sikerült rábeszélnünk a kohót is a közreműködésre, és bár azok az idők visszafordíthatatlanul elmúltak, amikor a művészek ingyenes acél kiutalást kaptak, örülünk, hogy a történelem ismétli önmagát.
Fotók: Dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep, 1975 és 1981
Vas Viktória fordítása