Visszasírja a vörösterrort a ballib értelmiség (2018.07.07.) a cikk címe, a lap Vélemény rovatában jelent meg, és egy hosszabb sorozat IX. része, amely a Kinek a kulturális diktatúrája? címet viseli.
Albert Ádám Minden a mienk! című, most zárult kiállításáról van benne szó, amely az 1919-es Tanácsköztársaság időszaka alatti május 1-vel foglalkozik. Mindenki találkozhatott a témával a történelem tankönyvekben: a kommunista hatalom Budapest közterein szobrokat, emlékműveket takart le dekorációival, köztereket alakított át, egyetlen napra valamiféle ideológiai színház, performansz kulisszájává alakítva a várost. Az ideologikus, politikai alapú köztérfoglalásról szólt ez a kiállítás, amint azt a művész az artportalon a vele készült interjúban ki is fejti („Mikroszinten is ismétli magát a történelem”, 2018.06.06.). Méghozzá meta-szinten foglalkozott ezzel az eseménnyel, nem történeti kiállításon vagyunk tehát, célja nem 1919 bemutatása vagy értelmezése. Témái sokkal inkább a hatalom esztétikája, köztérátalakító dühe, ennek dokumentumai, az egykorú fekete-fehér fotók „megfejtése”, és azok az absztrakt téri megoldások, amelyek az összeomlott Monarchia második számú fővárosában megjelentek.
Mint ahogy természetesen a megnyitó személy, Böcskei Balázs politológus – őt a lap kifejezetten a terror eszmei támogatójaként jeleníti meg – szavai sem a vörös nosztalgiáról szólnak, hanem a forradalom ideológiájáról, a múltat végképp eltörölni akarás képtelenségéről. S benne a többes szám első személy éppen olyan, mint az Ady-idézeté a kiállítás címében. Mondanunk sem kell, Timár Katalin kurátornak a katalógusból idézett szavai sem a „munkásmozgalom dicső napjait” kívánják vissza. Dehát a kormánypárti napilap nem jut túl a referenciális olvasaton, azaz képtelen eljutni az egyszerű jeltől a jelentésig, nyilván, mert nem is akar, könnyebb nem foglalkozni azzal, hogy mi mit jelent, hiszen akkor bármit állíthatunk róla.
A Magyar Idők szerzője szerint tehát a kiállítás és a múzeum vezetői a „magyarirtást” ünneplik, a Tanácsköztársaságon „nosztalgiáznak”, a „rémtetteket mentegetik”, mert elérkezettnek látták ehhez a választások előtti időszakot, és persze ez az egész a „ballibek” sajnálatosan még mindig fönnálló kulturális diktatúrájának bizonyítéka. Nem ismételnénk itt a válogatott gyalázkodásokat a kiállítással szemben, amelyet „még a Rákosi-éra alatt szocializálódott keményvonalas bolsevikok is méltán megirigyelhettek volna”, a múzeum vezetője, Sasvári Edit ellen, illetve a Kassák Múzeum fölött álló Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) vezetője, Prőhle Gergely és más kutatók, kurátorok ellen: teljes díszben jelenik meg itt a bátran a hatalom sáncai mögé bújó, a nagy vörös-liberális összeesküvést diadallal leleplező, az ellenséget, az ”avantgárdokat” a legfélreesőbb múzeumi sarokban is fellelő és megleckéztető lakájsajtó.
Szögezzük le: a Kassák Múzeum fontos közgyűjtemény és műhely, egyike a kevésszámú kulturális közintézményeknek, amelyek európai színvonalon működnek, elemző, kritikai szellemiségű, fontos kiállításokat rendeznek, pontosan átgondolt kutatási programot visznek, és nem mellesleg munkát, fejlődési lehetőséget képesek adni fiatal kurátoroknak. Vezetője, Sasvári Edit művészettörténész egyike a legfelkészültebb hazai szakembereknek, aki, nem mellékesen, hosszú ideig éppen a pártállam besúgói jelentéseinek művészeti vonatkozásaival foglalkozott, a belőlük rekonstruálható művészetképpel.
Ady Endrét és Kassák Lajost pedig ebben a cikkben hadd ne kezdjük el megvédeni. Esetükben inkább csak annak végiggondolását ajánljuk, miért lehet lezárt, komoly életműveket politikai elektromos sokkolóként használni minálunk (hogy gyártsunk egy Magyar Idők-szintű képzavart), meddig lehet még napi érdekek szerint kitagadni művészeket egy nemzet tradíciójából. Meddig lehet még kampányokat építeni a közös tudatlanságra, és megélni abból, hogy egyszerű mondatok és vizuális jelek alapvető értelmezését képtelen megtanítani a köznevelési rendszer. Bezárnánk itt ezt a zárójelet.
Ha emlékszünk még, 2011-ben, a NER első, nagyobb értelmiségellenes politikai támadása, az úgynevezett filozófus-ügy után nem sokkal mindjárt a képzőművészet került elő. Aki azt hitte volna, hogy a képzőművészet túl kicsi ahhoz, hogy feltűnjön a hatalom radarján, láthatta: téved. Akkor az Universitas programban felújított egyetemi épületek beruházásain keresett fogást Budai Gyula „elszámoltatási” biztos, és ehhez a művészetet találták megfelelő támadási felületnek: sajtókampányban estek neki a „balliberális kormányoknak akár húszmilliót is megérő”, „modern” műalkotásoknak, amelyek amúgy a beruházásnak az akkori törvények szerint kötelező részét képezték. Azt a kampányt a Magyar Nemzet vezényelte (Egymilliárd „műalkotásokra”, Magyar Nemzet, 2011.02.05.), és szimplán csak kortárs művészet ellenes, modernizmus-ellenes (éppen úgy, mint a rákosizmus és a korai kádárizmus) és ostoba volt, mondván, ezek az alkotások nem ábrázolnak semmit, tehát fölöslegesek.
Érdekes persze megfigyelni a hangnem változását hét év alatt: míg a ma széles körben elfogadott militáns hanghoz képest az még viszonylag sima hecckampány volt egy „narancssárga falrész” vagy néhány „egymásra helyezett kocka” és alkotóik ellen, addig a Magyar Idők le sem rázza a sarat bakancsáról, mielőtt betöri az ajtót, ez már nyílt uszítás, acsargó hate speech, a lap össze-vissza rugdos élőkbe és holtakba, ahogy kézre (azaz lábra) áll. Belengetni a terror támogatásának gyanúját, az nagyon súlyos dolog. Kutathatnánk a motivációkat is, hogy talán azért kerül elő megint a képzőművészet, mert valami más cél van most is, a hatalom most majd múzeumokra sújt le, vagy egyszerűen csak ellenségkeresés folyik, és nem maradtak mások, mint a képzőművészek – de fölösleges.
A dolog különösen azért visszataszító, mert minden az övék, azaz minden meg van nyerve, az összes pénz, a teljes fegyverarzenál rendelkezésre áll, az ellenállás elnémítva, kritika alig hallatszik, és a Magyar Idők mégis úgy érzi, volna itt még mivel leszámolni. S mindezt valamiféle sértetti pozícióból teszi, mintha nem nyílna elég tér a…nem tudni persze, hogy minek: a jobboldali, vagy kormánypárti vagy miféle kultúrának, az MMA-nak (?). Merthát a hatalom milyen nagyvonalú, hogy még mindig hagyja működni mindezeket az embereket és helyeket, közpénzt is szán rájuk, és tessék, ezek meg Szamuely Tibort kívánják vissza.
Tökéletes agyrém. A cikksorozat alapját képező ballib-jobber paradigma pedig teljességgel értelmezhetetlen, és annyit sem ér, hogy képtelenségét ecseteljük. A nemzeti kultúra nem osztható, minden beletartozik, ami itt létrejön, vitatkozni helyről, kvalitásról, relevanciáról lehet, tartalomról, jelentésről. Mivel volna elégedett a Magyar Idők? Ha mondjuk az MMA művészei szerepelnének mindenütt, a PIM-től a Manifestáig? Ehhez először is releváns művészetet kellene létrehozni. A Magyar Idők szerzője követi például a Vigadó kiállítási programját? Fölösleges kérdések ezek is, persze. Ami nem fölösleges, az éppen az, amit a kiállítás is ajánl: elgondolkodni a mindenkori uralkodó hatalmi politika esztétikáján, propagandáján, szimbolikus és tényleges térfoglalásán. Ehhez ma egy séta is elég a budapesti Szabadság téren.
A nyitóképen részlet látható a Minden a mienk! c. kiállításból, a kinagyított képen Bíró Mihály pénztárcája,
a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből.
