Steirischer Herbst
szept. 20- okt. 14., Graz
„- What do you think will happen? – I don’t know”. A grazi Hotel Daniel tetején, egy fejhallgatóval a fejemen sétálok, miközben a környező hegyekre szabályos gallért kanyarít a köd, és párbeszédfoszlányokon töprengek. Tony Chakar és Nadim Mishlavi Hum (2018) című audiomunkája megy a fejhallgatóban, a harminc perces hangjáték története ott fönt, a hotel tetején ér véget. Egy lekerekített sarkú üvegdoboz mellett, amely a hotel egyik luxusszobája, elképesztő kilátást kínálva a városra és egyben belátást is az üvegen keresztül, és az ember (a hallgató) egy business tripben megfáradt üzletasszonyt képzel a Jacobsen-fotelbe, a flat screen elé, köntösben, csésze teával a kezében. Belépni azonban nem lehet, és ez is valamiképp a sztori része. Betegségtörténet, a női főszereplő a szinte leküzdhetetlennel küzd, és a jövő folyamatos bizonytalanságban, akár a ködös grazi hegyek.
Az egész monstre grazi kiállítást ez a bizonytalanság lengi be, már ami a jelent és a jövőt illeti. A Steirischer Herbst cím olyannak hangzik, mint a Budapesti tavasz, vagy a Varsói melódia, de közben a kortárs közép-európai képzőművészet egyik legfontosabb történésévé nőtte ki magát ez az eseménysorozat. Figyelem: igazi tanulság az innen ugrásnyira levő magyar városoknak is, hogy egy olyan program, amely nem fél sem az aktuális, kritikus művészettől, sem a társadalmi és politikai tartalmaktól, azonnal felhelyez a térképre egy várost. Graz esetében ez történt, és miért ne történhetne meg akár Szombathellyel is? Jó, sejtjük, miért, de ebbe most ne menjünk bele. Graz mindenesetre jó pár éve bevállalta, és bejött. Az idei felhozatal azonban mégis kérdőjelek elé állítja a látogatót.
A Ekaterina Degot főkurátor által jegyzett eseménysorozat kiállítási programjának címe, a Volksfronten több mindent invokál. A das Volk német nyelvterületen nyilvánvalóan előhívja az etnikai, biopolitikai alapú nemzetkoncepciókat a huszadik század első feléből, amelyek a nép fogalmának polgári értelmezését térítették el a tisztán etnikai értelmezésig. De a „népfront” emlegetése a baloldali hagyományra, antifasiszta koalícikókra is utal, meg arra is, ahogyan eltorzul ez a fogalom. Míg az talán meglepetést jelent a látogatónak, hogy a Volksfront egy kilencvenes évekbeli, amerikai neonáci szerveződés neve is volt. Máris itt vagyunk a mában. A front kifejezéssel mi mostanság leginkább a Frontex európai határvédelmi ügynökség nevének említésekor találkozunk, de frontok nemcsak a határvédelem kérdésében feszülnek egymásnak Európában. A húszas-harmincas évek etnicista politizálása a határ túloldalán, mifelénk már feltámadt, köszöni, remekül van, és jönne errefelé is. A nép, pedig, miközben felségnek érzi magát, talán sosem volt kiszolgáltatottabb. Szabadon fogyaszt, cserébe távol tartják a közügyektől, végső soron saját sorsától, és még a véleményét is megalkotják helyette. Ezt kiválóan ismerjük, Graztól egy ugrásnyira keletre, ezért aztán azt vártuk, hogy ezekből a vonatkozásokból minél több előkerül majd. Így is lett. Igaz, inkább az elmélet, mint a művek szintjén.
Meglehet, a kurátori megbízások folyamatának eredménye, de az a helyzet, hogy a műleírások az esetek igen nagy részében izgalmasabbak, mint maguk az elkészült művek. Henrike Naumann Anschluss ’90 (2018) című installációja azt ígéri, egy kilencvenes évekbeli német-osztrák összeborulást jelenít meg, annak 1939-es reminiszcenciáival, de ehelyett egy 1992-es Quelle katalógus bútorkínálatát kapjuk, ami kétségkívül ironikus megoldás, de amikor a polcokon itt-ott elhelyezett politikai könyvek beköszönnek a giccs-térbe, akkor azért felszisszenünk: ez így egy kicsit kevés.
Funda Gül Özcan es ist eingetreten was zu erwarten war (it happened as expected) (2018) című munkája egy elhagyott török bár, egykor csak férfiak által látogatott terébe visz bennünket. A férfias, nackó miliő ebben a mondén, poszt-new wave videoklipekre emlékeztető közegben kellően érezhető is, csakhogy a leírás, amely Recep Tayyip Erdoğan államelnök könnyeiről beszél, a síró autokrata médiatoposzát idézve fel, megint izgalmasabbnak bizonyul, mint maga a mű. És így tovább: többször is árnyékra vetődtünk a grazi koraőszi napsütésben.
Meg a félhomályban is. Ígéretesnek tűnt az orosz születésű, Varsóban élő Ivan Vyrypaev színházi (vagy inkább drámai?) munkája, a The Iran Conference (2018), amelyet egy szabályos egyetemi auditóriumban mutattak be. Iránról szólt volna, mindközönségesen, az Irán-paradigmáról, ha úgy tetszik, ahogyan Európából próbáljuk megérteni, mi működtet a XXI. században egy államot, ahol a megkövezés létező büntetés, amelyet konstans fenyegetésként él meg a világ egy igen nagy része, és amelynek árnya a nukleáris szkanderozás és a szélsőséges iszlamizmus mögött is minduntalan felsejlik. „Allah és a Coca-Cola” dichotómiáját jelzi a leírás, de tézisdráma lesz belőle, a konferencia felszólalói – filozófus, médiaszemélyiség, költőnő, eszmetörténész, persze mind színészek, akik derekasan megtanulták a prezentációk szövegét angolul –, azonban elkanyarodnak Irántól, hitről, szabadságról, a civilizációk egymás iránti süketségéről van szó.
Minden jólismert vélemény felvonult, kivéve egyet, a baloldali (-nak tartott) kritikát, amely a vallásra hivatkozó rezsim mögött a nyers hatalmi érdeket, az olajbizniszt, a fegyvereket, a fortélyos félelem rendszerét látja, valószínűleg helyesen. Ez égetően hiányzott (különös egybeesés, hogy Iránban épp aznap lőttek bele ismeretlen fegyveresek egy katonai dísszemle tömegébe), így aztán Iránról, értsd az ideologikus, elnyomó, keleti államok és a nyugat viszonyáról, végül semmit nem tudunk meg két és fél óra alatt, viszont kínos melodrámába fordultunk a végére, az iráni költőnő monológja alatt. Azt azonban láthattuk, hogy a kortárs képzőművészet közegében most már teljes egyértelműséggel jelennek meg nem csak performatív, de kifejezetten színházi jellegű munkák is – és ez izgalmas irányokat nyit meg, csak valahogy rá kellene találni, mit akar a színház ebben a kontextusban és fordítva, mit akar a kortárs képzőművészet a színpadi műfajoktól?
Ha már színház: üdítően hatott ezek után a magyar Igor és Ivan Buharov monstre performansza, az Örök szándékmező hangolás (Eternal intentionfield tuning), a Volkshaus Graz egykori mozitermében. A Buharovok (Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) visszaröpítettek kissé a magyar nyolcvanas évekbe, a Bizottságos idők punk-dadaista nyelvi- és gesztusvilágába. A zene persze összetettebb, megkomponáltabb volt – és éppenséggel elég jó –, a mindenféle felületre leleményes technikákkal vetített filmek vizualitása bizsergető, a történés viszont éppoly esetleges, mint akkoriban. Két színész, Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya jelenléte azonban erős volt, és éppenséggel arra is rámutatott, hogy egy hosszú, kaotikus előadást csak a nagyon koncentrált jelenlét, a káoszban feszességet teremtő dramaturgia és kép-zene-szöveg rétegeinek tudatos egymásra építése visz el a hátán. Ez a fókuszáltság azért sajnos hiányzott. A felvetés azonban üde: amikor semmi más nem marad, a növények forradalma fog következni. A Volkhaus az osztrák kommunisták grazi szervezetének helye volt, ebből lett most anarchista biolabor: növénytenyészetek, biosz-tankönyvek ábrái, és egy emberpár (Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya), létrehoznak és felnevelnek egy növényt, mintha a saját gyerekük volna. Közben persze pszichedelikus őrület, ahogy kell: síró és kiabáló énekesnők, programszövegek beolvasása a mikrofonba és hullámzó zene.
Hogy mi van és mit hoz a jövő – nos, ez végig ott lebeg a grazi helyszínek fölött, akárhová is megyünk. A Kulturzentrum bei den Minoriten folyosóján és termeiben jobbára kétségbeesett kísérleteket látni, hogy a művek szintjén megragadható legyen mindez. Az „agitációs” vonal nem is igen működik: sem Viktor Lomasko Other Russias (2018) című rajzsorozata, sem a studio ASYNCHROME hatalmas, adatvizualizációs képregénye, az Autopropaganda oder Kapital ist ein schlechter Vermittler / or Capital is a bad Mediator (2018), a Kunsthalle Grazban– csak halkan jegyeznénk meg, mennyi művészeti intézmény van egy ekkora városban… –, de még Oto Hudec igen szimpatikus műve, a migrációt modellező mini-terepasztal a <rotor> -ban sem működött igazán (Long, Long Road, 2012). Valami hiányzott, leginkább a fajsúly.
Ekaterina Muromtseva viszont egyszerű trükkel a múlthoz fordul a jövő kérdésének megválaszolásáért, és milyen jól teszi. In This Country (2017) című videomunkájában jóval a Szovjetunió szétesése után született, 10-12 éves gyerekek szövegeit használja. A gyerekek az egykori országról mesélnek, amelyben sosem éltek, csak a szüleik, nagyszüleik elbeszéléséből tudnak róla valamit. Meseszerű, álomszerű mondatok jönnek ki ebből, akár az örömökről, akár az elnyomásról esik szó, ezekhez Muromtseva papírkivágásos árnyék-animációt készített, az egykori szovjet rajzfilmekre emlékeztető módon. Itt legalább van elképzelés, van tartalom és sikerült megtalálni a működő formátumot is.
Gyerekek visszaemlékezéseit használja fel a School Trip (2018), Michael Zinganel és Michael Hislmair installációja is: nyitott dobozos utánfutó a városban, amelyben fotók és egydimenziós árnyképek jelenítik meg az osztrákhon egyes kirándulóhelyeit, ahová iskolai csoportokat is visznek – például az Erzberg külszíni bányáit –, de amelyeknek náci múltjuk van. A táj múltja? A táj kizsákmányolása és felhasználása, mint a táj emlékezete, ez már így pontosabb lenne, és a mű ezt telibe is találja, talán csak az utánfutó-display és a városi elhelyezés az, ami itt nem látszik telitalálatnak: nincs meg a formátum, s a történet valahogy onnan volna igazán érdekes, ahol a munka véget ér. A haza problematikája viszont minden sarkon szembejön a városban. Az osztrák Cristoph Szalay versrészletei Heimat (2018) címmel, drapériákra írva lógtak a Minoriten kerengőjében, kissé esztétizálva az egész haza-problémát, de a szöveg legalább azzal konfrontál bennünket, hogy bár a hazáról rengeteg üres beszéd folyik megint, a haza leginkább a mégiscsak nyelvben van.
Kozek Hörlonski és Alexander Martinz a II. világháború utáni Heimat-filmek képnyelvét alkalmazza amatőr rémfilmjeiben (Demonic Screens I., II. 2017, 2018), és létrehozza a Heimat-horrort, amely kétségkívül vicces – kicsit Szőke-Badáros horizontokon mozog, nyakon öntve John Waters mozijainak enyhe perverzitásával –, de pusztán a geg és a stílusparódia, hogy fityiszt mutat a háború után görcsös igyekezettel újrafogalmazott Heimat közhelyeinek, nem repíti túl messzire ezeket a filmeket. Thomas Bernhard keveslené, az biztos, de talán értékelné azt a munkát, amelyet Noshimori Niwa helyezett el Graz főterén. A Withdrawing Adolf Hitler from a Private Space (2018) egy ruhagyűjtő konténer, fekete, mint az éjszaka, és arra való, hogy a nagyapák náci holmijaitól (ha vannak) meg lehessen szabadulni. Családi örökség? A művész beletenyerel a kérdésbe, de az is kérdés, ki fogja ide, a nyilvános térbe elhozni ezeket a holmikat, könyveket, ereklyéket, ki vállalja a nyílt elszámolást? Nem tapintatlanság ilyen megoldásra szólítani föl az unokákat? Vagy ellenkezőleg: ezt hívjuk katarzisnak.
Aki az unokákat igazán meg tudta szólítani az idei Steirischer Herbst nyitóhétvégéjén, az az izraeli Roee Rosen volt. Kafka for Kids című készülő projektjéből adott keresztmetszetet az Orpheum színpadán, egy animációs TV-sorozat-musicalből, amely ezeket műfajokat keveri és ragasztja össze elképesztően izgalmas zenével – rögtön rátérünk erre is. Kafka abszurditását és nyomasztó örökérvényűségét a gyerekekhez vinni közel, azért ez nem akármilyen kísérlet, és ahogy a prezentált anyagból érződik, fergeteges lesz a végeredmény. Az átváltozás rímekbe szedve, dalokba öntve – hogy pontosan miért, az nem világos e percben, de az biztos, hogy lefordít, érthetővé tesz valamit, amit egy gyerek is érez, de amelyhez talán nincsenek meg a fogalmai és a nyelve. Nos, a zenei nyelv tökéletesen működik: az Igor Krutogolov Toy Orchestra csak gyerekjátékokon, olcsó elektromos kütyün, filléres melodikán és Hello Kitty dobcuccon zenélt, de nem paródiát hallhattunk, hanem ténylegesen zenét, olykor szívbemarkolót. Mi az, hogy gyerek? – teszi fel a kérdést ez az este, Kafka kapcsán is, és a mai izraeli valóság kapcsán is. Ha tizenkét éves palesztin gyereket felnőtt börtönbe zárnak, akkor mi az, hogy gyerek? Ki-be rángatták a nézőt különféle állapotokból: a szöveg, a zene és egy zseniális színésznő, Hani Furstenberg tette mindezt, aki egy rövidfilmben és egy egyszemélyes stage-showban is megmutatta képességeit, és megint csak a groteszk, abszurd, sötét oldalt.
Komor kérdések sűrűjébe érkeztünk vissza – és Rosen, valamint a cikk elején említett Tony Chakar és Nadim Mishlavi munkáival tényleg a létezés felől megfogalmazott válaszkísérletek érkeztek. Valamit kezdeni az egész helyzettel, próbálni befogni és keretbe foglalni azt, ami van, és ebből következtetni a jövőre. A Steirischer Herbst nyitóhétvégéjén látott munkák ezzel küzdenek, ezt próbálják megoldani. És miközben ezernyi munka latolgatja a jövő esélyeit, az országét, Európáét, az emberét (és akkor még az Artificial Paradise? című, a Künstlerhausban párhuzamosan látható kiállításról nem is beszéltünk), igazán csak azok képesek komolyabb sejtéseket vázolni mindezekről, amelyek a személyesről, a személyes jelenről tudnak valami fontosat mondani.
Nyitókép: Tony Chakar & Nadmi Mishlawi, Hum, 2018 Photo: Liz Eve
