akadémia (körbejárás)
BTM Kiscelli Múzeum, Oratórium
aug. 1-ig.
„Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni”
(Illyés Gyula: Haza, a magasban, 1936)
Kaszás Tamás installációja a Kiscelli Múzeum Oratóriumában olyan, akár egy időkapszula, amely várja a kilövést a világűr felé, vagy ellenkezőleg, éppen most landolt, hogy magához vegyen némi üzemanyagot. Objektum, mely leszállt egy múzeumépületben és határozatlan ideig itt vesztegel. Egyszerű, praktikus konstrukció, amely modulokból áll – elképzeljük, ahogy bezárul és kinyílik –, körbejárható, több oldalról közelíthető meg és tulajdonképpen rajta, illetve benne összpontosul mindaz, ami az akadémia (körbejárás) című kiállítást jelenti. Így, ahogy van, elindítható volna a világűr felé, persze, fából van, méghozzá korábbi kiállítási installációk újrafelhasznált faanyagából, ami némileg szokatlan egy űrjármű esetében – dehát a XXI. században vagyunk, miért ne képzelhetnénk el egy recycling-logikájú űrjárművet, préselt falemezekből. Ha azonban ez, mármint a felbocsátás megoldhatatlannak tűnne is, mert a falemez mégiscsak éghető, a metafora – akárcsak a kézirat – sosem ég el. A tudástár, amely épp előttünk állomásozik a Kiscelli Múzeum Oratóriumában, a kompakt kiállítás tökéletesen működik. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóintézeti hálózatának gyűjteményeivel, archívumaival, tárgyi és nem tárgyi örökségével foglalkozik a kiállítás, ennek felmérésére (egész pontosan a felmérhetetlen felmérésére), bemutatására tett kísérlet. Keresztmetszet lesz belőle, hisz, mint mondtuk, felmérhetetlen kincsről van szó, illetve mintákat, samplingeket kapunk belőle a kifinomult és emellett egészen nyugodtan gigászinak nevezhető kurátori munka eredményeként.
A projekt a BTM Kiscelli Múzeum és a tranzit.hu együttműködésében valósult meg. A tranzit.hu egy ideje különféle formákban a hazai félmúlt (vagy már egészen múlt?) értelmezésével és feldolgozásával foglalkozik, a Kiscelli pedig sok olyasmibe is belevág, amibe hazai múzeumok ritkán, ráadásul mindig kortárs szemlélettel és reflexiókkal, ezzel pedig az egyik legizgalmasabb jelenlegi kiállító intézménnyé vált, ahová érdemes felcaplatni a Bécsi útról. A kiállítás közvetlen létrejötte pedig egy kutatási projekthez köthető. Bicskei Éva művészettörténész 2016 és -19 között műtárgyfelmérést végzett az MTA kutatóintézeti hálózatában – ahogyan ez refrénszerűen visszatér a kiállításról szóló beszámolókban: tíz kutatóközpont negyvenegy intézetében és öt nagyobb, független kutatóintézetben, továbbá hat vidéki tudományos bizottságban –, és e folyamat során figyelt fel a tudományos gyűjteményekre, gyűjtésekre, archívumokra. Így merült bele ezeknek a történetébe, így kezdett el beszélgetni azokkal a szakemberekkel, kutatókkal, akik az archívumokat kezelik.
Ha azt mondjuk, hogy a hazai tudományos intézménytörténet egy rendkívül fontos, és eddig jobbára rejtve maradt területe tárult föl a kutatás során, akkor nem mondtunk semmit. Hiszen itt a Magyarországon keletkezett és most is létrejövő tudások háttere válik láthatóvá: kik, mit, miért gyűjtenek, ebből a környezetünk, a közegünk, a világunk milyenféle dokumentációja áll össze. Az ugyanis, hogy mit őriznek a Balatoni Limnológiai Intézet laboratóriumában vagy a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet Humán Agyszövet Laboratóriumában, az Agrártudományi Kutatóközpont Növényvédelmi Intézetében, vagy a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének hangarchívumában, valamint az, hogy milyen történetek húzódnak meg egyes tárgyak, dokumentumok, kísérleti eszközök, akár hangfájlok vagy növényminták mögött, hogy miként vándorol új és új helyre egy neobarokk íróasztal intézmények, rendszerek, háborúk és történelmi idők közepette, az nem egyéb, mint a mi hazánk története. Maga a hazánk. Pont. Pátosz nélkül. Éppen ez a kiállítás és a mögötte levő hatalmas kutatói munka legfontosabb üzenete: az, amit országnak nevezünk, hazának, ha úgy tetszik, az tudások, tapasztalatok, tárgyak és történetek összessége, a tudományos kutatói hálózat pedig ennek egyik legfontosabb őrzője, gyarapítója. Az akadémia, így, kis kezdőbetűvel a címben, nem a nagybetűs, reprezentatív, hanem a hátország és alépítmény, ahol a tényleges kutatás világégések, forradalmak, rendszerváltások idején sem szünetel.
Miközben a látogató körbejárja az installációt, belehallgat és belenéz különféle anyagokba, fotókat, gyűjteményi dokumentációkat tanulmányoz, nem nagyon képes másra gondolni, mint arra, hogy akkor ezzel most mi lesz. Hiszen tud arról, hogy a kutatóintézeti hálózatot nemrég erőszakos módon választották le az MTA-ról, bizonyos kutatói irányokat improduktívnak, fölöslegesnek bélyegezve. Arról is tud, hogy évtizedes, évszázados kutatói munkákból, tapasztalatokból, eredményekből hogyan lesznek ide-oda dobálható tételek. Meg arról is tud, hogy a politika miként kezd el megrendelőként viselkedni ebben a helyzetben, semmibe véve a kutatás szabadságát (igen, elvben létezik ilyesmi, még az ún. Alaptörvény is ismer ilyet), miként jelöl ki hasznos, gazdaságilag értelmezhető, szabadalmakká konvertálható kutatási irányokat – és ítél ezzel lassú halálra másokat. Ráadásul a Kiscelli mindezt azzal fejeli meg, hogy mintegy végjegyzetként hozzáilleszt a tárlathoz egy másik, kisebb kiállítást, ami magáról a múzeumról szól. Arról, hogy a jelenlegi áldatlan – vagy mondjuk inkább úgy: radikálisan átalakuló és közben fokozatosan átláthatatlanná váló – közgyűjteményi helyzet folyományaként, amikor a Budai Várból máshova költöztetnek bizonyos gyűjteményi egységeket, miként formálódnak át a Kiscelli raktárai, terei.
Hogyan alakulnak a múzeumi terek, a bemutatás, archiválás és kutatás helyszínei valamiféle átmeneti területekké, ahol művek, tárgyi emlékek kerülnek kényszerűen egymás mellé, zsúfolt, feloldhatatlan helyzetekben. Az exkurzus Kiscelli Múzeum (körbejárás) nem panaszlista, pedig ez az elképesztő fotódokumentáció lehetne akár az is, hanem inkább egy állapot rögzítése: ez van. A jogi szakzsargon ritka szép kifejezését idecitálva: tényhelyzet. Így néz ki ma egy budapesti múzeum. A Kiscelli igyekszik újragondolni a várostörténeti műtárgyakat őrző Újkori Várostörténeti Főosztály és a képzőművészeti anyagot őrző Fővárosi Képtár helyzetét, de legtöbbször csak a változó kultúrpolitikai és pénzügyi döntések következményeinek enyhítésére marad lehetőség. A Múzeumok Éjszakája körül fájdalmasan realista bemutatása ez mindannak, ami ma a közgyűjteményeket jellemzi Magyarországon.
Ha pedig innen tekintünk vissza az akadémia (körbejárás) című kiállításra, s így olvassuk össze a kettőt, még sürgetőbbé válik, hogy végre szakmai alapon, az egyes területekre külön fókuszálva, a szakembereket türelmesen végighallgatva szülessenek professzionális válaszok a közgyűjteményi rendszer problémáira. Ez e pillanatban totális fikció, akár az űrhajó préselt falemezből. És persze tudjuk jól, ezeknek a helyeknek és rendszereknek az átalakulás úgyszólván természetes létállapotuk, szinte soha nem volt rögzített, fix pozíciójuk, de nagyon nem mindegy kik, mit és hogyan alakítanak át. Az akadémia, ahogyan a múzeum és az archívum is, törékeny entitás. Haza viszont nem betonból, üvegből és térkőből lesz, hanem ebből a finom, sebezhető, szakadozó, de folytonosan burjánzó hálóból. Szétszaggatni könnyű, újra megszőni évszázados munka.
Nyitókép: akadémia (körbejárás), Kaszás Tamás installációja, fotó: Simon Zsuzsanna