Már az a döntés sem volt viták nélküli, hogy szüksége van-e egyáltalán Karlsruhénak metróra, de abban a vitában az „igen”-ek győztek. A metró javában épül, persze – ahogy ez lenni szokott – az eredetileg tervezettnél jóval többért, de most egy olyan, látszólag apró kérdés borzolja a kedélyeket, ami az adófizetőknek egy fillérbe sem kerül. Hét metróállomást ugyanis a város képviselőtestülete által immáron szentesített döntés értelmében Markus Lüpertz (76) nagyméretű, vallási témájú munkái díszíthetnek majd. Igaz, különböző megkötésekkel: a művek csak hat évig maradhatnak az állomásokon és az egész projektnek magánbefektetésként, a város anyagi hozzájárulása nélkül kell megvalósulnia. Az ötletgazda egyrészt maga a művész volt, aki, szavai szerint, szeretett volna „visszaadni a városnak valamit abból, amit tőle kapott”, másrészt a helyi, jelenleg nem különösebben prosperáló Majolika kerámia-manufaktúra korábbi igazgatója, Anton Goll, aki Lüpertz műveinek kivitelezésével nem meglepő módon az említett műhelyt bízná meg.
Lüpertz művei összesen hét állomást díszítenének, s talán ez a szám adhatta az ötletet ahhoz, hogy témájuk a teremtés hét napja legyen.
Minden nap története két tablón elevenedik majd meg, melyek tervezett mérete eredetileg 5 x 10, majd 3 x 6 méter volt; a mostani elképzelések már csak 2 x 4,3 méterrel számolnak. A költségek még úgy is tekintélyesek, hogy Lüpertz honoráriuma jelentős részéről lemond – elvégre ajándékról van szó –; egymillió eurót kell összekalapozni. Goll azonban optimista, egyelőre 600 ezerre van ígérete, és prognózisa szerint év végéig meglesz a szükséges pénz. Elvben persze jó dolog, ha a művészet a metróállomásokat is meghódítja, ennek a tervnek azonban számos ellenzője is van. Az ellenérvek egy része független Lüpertz személyétől, másoknak viszont épp vele vagy a választott tematikával van baja. Van, aki a metróval szembeni eredendő ellenszenvét vetíti ki mindenre, ami az épülő beruházással kapcsolatos; van, aki a helyi közlekedési vállalat bevételeit félti, mondván, a művek olyan reklámtáblák helyére kerülnének, melyek évi 30 ezer, azaz a hat év alatt 180 ezer euró bevételtől fosztják meg a céget. Mások persze azt valószínűsítik, hogy a Lüpertz által díszített metróállomások olyan vonzóak lesznek a hirdetők szemében, hogy a többi reklámhely nagyobb valószínűséggel és jobb áron lesz értékesíthető, azokról az egyéb bevételekről nem is beszélve, amit a „Lüpertz-állomások” generálhatnak. A közlekedési vállalat maga már megbékélt a helyzettel és elfogadhatónak tartja a bevétel-kiesést.
Elvibb ellenvetései vannak azoknak, akik szerint sokkal helyesebb lett volna nyilvános pályázaton eldönteni, kinek az alkotásai kerülhetnek a metróállomásokra; az egyes megállókra akár más-más művész is kaphatta volna a megbízást. Ismét mások az egész projekt átgondolatlanságát bírálják, mondván, bele sem szabadna fogni a megvalósításba mindaddig, amíg nem tisztázott, mi lesz a többszöri módosítás után is tekintélyes méretű alkotások sorsa azt követően, hogy hat év múlva el kell hagyniuk a metróállomásokat.
Végül, de nem utolsó sorban, sokan ellenzik azt is, hogy az állomásokat szakrális témájú alkotások díszítsék. Utóbbiak közé tartozik a város nemzetközi hírű múzeuma és művészeti központja, a ZKM (Zentrum für Kunst und Medien) igazgatója, Peter Weibel is, akit pedig igazán nem lehet Lüpertz iránti ellenszenvvel vádolni, hiszen éppen ezen a nyáron adott helyt a művész nagyszabású egyéni kiállításának. Weibel egyébként az eljárásmódot is kifogásolja, hiszen a politikának ilyenkor meg kellene hallgatnia kulturális tanácsadó testületének álláspontját, ami adott esetben azért is fontos lett volna, nehogy „lobbisták gyakorolhassanak befolyást a döntésre”. Szerinte a helyi kulturális intézmények határozottan ellenzik, hogy a metróállomások reklámfelületeit egy Lüpertz-kiállítás céljaira használják fel. Ami pedig a tematikát illeti, Weibel szerint Gerhard Richter a jó példa, aki a kölni dómba tervezett absztrakt munkájával, a véletlenszerűen kiválasztott színekből összeállított ablakkal „szekuláris, autonóm művészetet vitt be a szakrális térbe”, míg Lüpertz ennek éppen az ellenkezőjét csinálja.
A tervezett projekttel szembeni ellenvéleményekre rendszerint Anton Goll szokott reagálni, ám Weibel álláspontját látva Lüpertz is megszólalt. A Badische Neueste Nachrichten című helyi újságon keresztül üzente, hogy nem tud olyan művészetet csinálni, ami mindenkinek tetszik.
„Mióta tilos az igehirdetőknek megjelenniük a közterületeken?” – kérdezte.
Különben is, a genezist ő sokkal nyíltabban értelmezi és tovább is gondolja, mint ahogy az a Bibliában áll. Nem is tudja még, hogyan néznek majd ki a munkái (tervek, vázlatok nem kerültek még nyilvánosságra), lehet, hogy azok éppen a hívőket haragítják majd magukra.
Vannak aztán olyan tiltakozók is, akiknek szemében elsősorban Lüpertz személye a szálka. Tény, hogy a művész excentrikus személyiségét, stílusát, konzervativizmusát sokan elutasítják; helyi művészek és aktivisták Aktion Anti-Lüpertz névvel még egy mozgalmat is alapítottak; igaz, ez egyelőre csak nagyon kevés követőre talált. Kiáltványuk főként azt kifogásolja, hogy egy olyan művész, ráadásul egy kimondottan konzervatív, a 68-as mozgalmakat teljesen elutasító művész jutott ismét nagyszabású megbízáshoz, aki az állami megrendeléseket is leggyakrabban elnyerők közé tartozik.
A tervek szerint Lüpertz munkái 2019-re készülnének el és 2020-ban kerülnének a metróállomásokra – a város zöld jelzése után a projekt most már csak az anyagiakon bukhat meg.
