Az amerikai múzeumok világának számos ismert mecénása – a Sackler-családtól Leon Blackig – az utóbbi években bizonyosan többet szerepelt a sajtóban, mint Eli Broad, akinek sohasem kellett szembenéznie olyan vádakkal, hogy gigantikus adományaival a törvénybe, vagy legalábbis a jó erkölcsbe ütköző tettei által megtépázott imázsát próbálja felpolírozni. A nagy múzeumi mecénásokat előszeretettel „átvilágító” aktivista csoportok sem a most elhunyt Broad pénzének eredetében, sem annak felhasználásában nem találtak sosem kifogásolni valót, amire igazán büszke lehetett.
Eli Broad Litvániából bevándorolt zsidó család egyedüli gyermekeként 1933-ban New Yorkban látta meg a napvilágot. Ifjúsága Detroitban telt, itt hozta létre egy társával közösen első építőipari vállalkozását, majd e cég expanzióját követve 1964-ben Los Angelesbe költözött, mely városhoz aztán élete végéig hű maradt. Hogy miért? Erre a kérdésre a The New York Times-ban egyszer a következőket válaszolta: „Los Angelesben nincsenek átjárhatatlan falak, sem vallásiak, sem származásiak. Itt meritokrácia van, ellentétben sok más várossal. Itt, ha vannak elképzeléseid, és van hozzájuk kellő energiád, el fognak fogadni. Szeretem Los Angelest.”
Építőipari vállalkozásainak sikere után Broad beszállt a biztosítási bizniszbe is, ahol talán még nagyobb sikereket ért el. A gazdagság önmagában nem elégítette ki; „ne azért ismerjenek el, mert pénzt csinálok, hanem inkább azért, mert valami jót is csinálok”. Ezt a „jót” főként két alapítványa, a Broad Art Foundation és a feleségével közös Eli és Edythe Broad Foundation segítségével teszi; a két a művészetek, illetve a tudomány és az oktatás területén is aktív alapítvány ma már 2,4 milliárd dollárt is meghaladó eszközökkel rendelkezik. Eli Broad már hosszabb ideje visszavonult cégei operatív irányításától és idejének java részét gyűjteménye gyarapításának és karitatív tevékenységének szentelte.
A gyűjtőszenvedély már fiatalon, a 60-as években hatalmába kerítette, első szerzeménye egy 85 ezer dollárért vásárolt Vang Gogh rajz volt, amit aztán gyorsan követték az újabb munkák, köztük Matisse, Modigliani, Miró és Henry Moore alkotásai. A családi gyűjtemény első darabjai mégsem ezek a művek voltak, hanem egy Braque-nyomat és egy Toulouse-Lautrec poszter, amiket a kollekció gyarapításában később is aktív részt vállalt felesége vásárolt egy helyi galériában. „Nem vagyok művészettörténész, de sokat olvastam, rendszeresen jártam múzeumokba, aukciókra és látogattam a műkereskedéseket” – emlékezett vissza egyszer a kezdeti évekre, melyek végén érdeklődése egyre inkább a háború utáni – akkor még javában kortársnak számító – és a mai kortárs képzőművészet felé fordult. Nemcsak azért, mert a kortárs művekben saját kora nagy kérdéseinek művészi feldolgozását látta, hanem azért is, mert kifejezetten élvezte a művészekkel folytatott párbeszédet, a műtermeikben tett látogatásokat.
A múzeumokban viszont csakhamar már nemcsak látogatóként fordult meg, hanem művek kölcsönzőjeként, később pedig nagyvonalú támogatóként, vezető testületek tagjaként is. Többször segítette át súlyos pénzügyi válságon a város vezető művészeti múzeumát, a Los Angeles County Museum of Artot (LACMA) és aktívan közreműködött a Los Angeles Museum of Contemporary Art (MOCA) létrehozásában is, majd 2015-re felépítette az időközben több mint 2 ezer darabosra duzzadt saját gyűjteményének otthont adó múzeumot, a The Broad-ot is. Tevékenysége városképi jelentőségű is volt, hiszen a MOCA, a The Broad és a Frank Gehry egyik legismertebb épületeként számontartott Walt Disney Concert Hall, melynek források híján elakadt építése az általa vezetett adakozási kampány eredményeként fejeződhetett be, egymás tőszomszédságában állnak és nekik köszönhető, hogy sikerült új életet lehelni a központi fekvésű, de addig igencsak sivár és lelketlen városrészbe. A Broad átal támogatott egyéb intézmények igencsak terjedelmes listájáról csak példaként emeljük ki a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem (UCLA) Broad Művészeti Központját, a Kaliforniai Műszaki Egyetem Biológiai Tudományok Broad Központját, továbbá három egyetem regeneratív medicínával és őssejtkutatással foglalkozó központjait.
Gyűjtői tevékenységét saját múzeumának felavatásával koronázta meg; a The Broad az azóta eltelt rövid idő alatt is Amerika egyik vezető háború utáni és kortárs művészeti bemutatóhelyévé nőtte ki magát, éves látogatószáma már közelíti az egymilliót. A kollekciót olyan nevek fémjelzik, mint Jean-Michel Basquiat, Mark Bradford, Jasper Johns, Jeff Koons, Barbara Kruger, Yayoi Kusama, Kerry James Marshall, Julie Mehretu, Takashi Murakami, Robert Rauschenberg, Ed Ruscha, Cindy Sherman, Cy Twombly, Andy Warhol, de Broad nyolcvan éves kora fölött sem mondott le a fiatal tehetségek felfedezéséről és a gyűjteménybe való beemeléséről.
Bár Los Angeles kulturális élete gyakorlatilag nem működött nélküle és rendkívüli érdemeit senki sem vitatja, megkerülhetetlensége nem jelentett egyben osztatlan népszerűséget. Kemény volt és határozott, nem volt könnyű kompromisszumra jutni vele. Összekülönbözött Frank Gehryvel, a Walt Disney Concert Hall építészével, saját múzeuma építése során pedig pereskedésre is sor került. 2012-ben publikált memoárjából – aminek már a címe is sokatmondó: Az ésszerűtlenség művészete: a nem-konvencionális gondolkodás tanulságai – kiderül, hogy ezzel ő maga is tisztában volt: „Nem én vagyok a legnépszerűbb ember Los Angelesben” – írja. A népszerűség és a nélkülözhetetlenség azonban nem ugyanaz; Eli Broad nehezen pótolható űrt hagy maga után a nyugati part legfontosabb nagyvárosának kulturális életében.
