Június 10-én hunyt el Birkás Ákos festőművész. A tegnap rendezett nyilvános megemlékezésen Mundruczó Kornél, Nemes Csaba, Mélyi József és Sasvári Edit búcsúztak tőle, illetve levetítették Judith Du Pasquier 2009-ben készült, Akos Birkas – Painter című portréfilmjét. Az alábbiakban Nemes Csaba szövegét közöljük.
Nem is tudom pontosan mikor lettünk Ákossal barátok. Az biztos, hogy ő kezdeményezett. Jó lenne megkérdezni, hogy ő hogyan emlékszik. Körülbelül 30 éve ismerem, rengeteg élmény kötődik hozzá. Most, mikor leültem írni, véletlenszerűen rohantak meg az emlékek.
Amikor a Kisképzőbe jártam, hallottam róla, hogy jó tanár, de engem nem tanított. Láttam viszont egy óbudai kiállításon Rembrandt, az önarckép fantomja című fotómunkáját, és nagyon modern szelleműnek találtam.
Először talán akkor találkoztam vele személyesen, amikor a nyolcvanas évek végén behozta Hans Knoll-t[1] a Képzőművészeti Főiskolára, hogy körülnézzenek az év végi kipakoláson. Egy kicsit meg voltam illetődve, de minden rendben ment. Nem sokkal később, mikor a Főiskolán kitört a lázadás, három nevet festettünk fel az épület elé az aszfaltra: Beke, Birkás, Jovánovics[2]. Ákos finoman visszautasította a nyílt invitálást, viszont a következő években sokat találkozott velünk, az akkoriban induló fiatalokkal. Sőt egy időben rendszeressé is tettük ezeket a találkozókat, és igazán jókat beszélgettünk. Minden érdekelte őt, ami velünk történt. Műtermi ügyek, közélet, túlélési stratégiák, stb., de a végén valahogy mindig a festészetnél kötöttünk ki.
’91-ben történt, mikor Ákos egy megnyitón odalépett hozzám: „Csaba, egy nyári művésztelepre szeretnélek ajánlani Grazba, ráérsz?” Rögtön igent mondtam, és még ott a megnyitón elújságoltam a hírt Veress Zsoltnak, akivel akkoriban kezdtünk együtt dolgozni egyre több közös projekten. „Tudom – mondta sejtelmes mosollyal – Én nem értem rá, és kérdezte, hogy kit ajánlanék.” Le voltam forrázva. De a dolog végül jól sült el, és igazán megérte. Máig hálás vagyok mindkettejüknek.
Ákos a 90-es években újra és újra felkeresett, általában az Eckermannba ültünk be. Ilyenkor mindig alaposan kikérdezett, és közben néha valamit lejegyzett a noteszébe. „Aha, ez nagyon érdekes” – mondta sokszor, de azt már akkor is éreztem, hogy ez a mondat igazából sokféleképpen érthető. Aztán következtek az ő történetei, hétköznapiak vagy komolyan veendő szakmaiak. Vagy csak egy kis elemzés a két asztallal odébb ülő figuráról.
Legtöbbször vidám volt. Szomorúnak ritkán láttam, dühösnek meg egyáltalán nem. Azt hiszem a haragját nem a nyilvánosságnak szánta. Sőt úgy sejtem, hogy nem lehetett vele igazából veszekedni. Vitázni igen, de csak szellemi szinten, az indulatok hamar elvették a kedvét.
Sokszor meghívott magához a műtermébe. Ezek a látogatások rövidek és célratörőek voltak, megosztottuk egymással amink volt, ittunk egy teát, és gyorsan elnézést is kért, hogy akkor folytatná a festést. Eleinte azt gondoltam, hogy kicsit talán távolságtartó, de rájöttem, hogy a találkozók vége felé esetlegesen leívelő, könnyen semmitmondásba fulladó perceket nem kedveli, ezért inkább még időben véget vet a csevegésnek.
Szóval lépésről lépésre barátok lettünk. Bár nehéz volt részemről ezt a barátságot úgy működtetni, hogy közben felnéztem rá. Ő ügyesen hárította a tiszteletteljes gesztusaimat, úgyhogy próbáltam ellazulni, de nem mindig ment, hiszen mégiscsak az apám lehetett volna! És bizonyos fokig, a művészet tekintetében valóban apafiguraként tekintettem rá. Egy apához pedig lehet nehéz kérdésekkel fordulni, és én éltem is néhányszor ezzel a lehetőséggel.
’93-ban megkért, hogy nyissam meg a kiállítását a Kiscelli Múzemban. Akkor 27 éves voltam. Elfogadtam, de jól meg is ijedtem: na, ebből hogy fogok kijönni?! Megnyugtatott, hogy nem kell izgulnom, mert már önmagában az nagy szám lesz, hogy erre a nagyszabású egyéni kiállításra nem azt kéri fel, akire a szakma és a közönség számít. Hát jó, gondoltam: ettől még nem lett könnyebb a helyzetem. Valahogy próbáltam kivágni magam, a szövegemet összeszőttem egy kisebb, véletlennek tűnő perforamansszal. Többé-kevésbé működött a dolog, néhányan meg is dicsértek. Ez a felkérés volt számomra az első egyértelmű jele annak, hogy odafigyel rám, sőt a barátságon túl, szakmailag is támogat. Finoman, szinte észrevétlenül. Úgyis tudta, hogy én is tudom. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy nem én voltam az egyetlen kiszemelt, de örülök, hogy a sors valahogy összerázott bennünket.
Vonzódott a fiatal generációhoz, de nem azért, hogy örökké fiatal maradhasson, hanem hogy kiszabaduljon egy, a számára terhes, megmerevedett struktúrából, és hogy friss levegőhöz jusson. Egyszer meg is mondta kerek perec: nem csak a fiatal tanul az idősebbtől, hanem fordítva is.
Jó érzéke volt ahhoz, hogy felismerje a kiüresedés tüneteit, természetesen magára vonatkozóan is. Irigylésre méltó volt, milyen tudatossággal készítette elő a váltásait. Volt pár merész húzása, amelyekkel sokakat megnyert, másokat pedig elveszített, de nagyrészt sikerült kézben tartania a folyamatokat. „Azt kell festeni, amit nem szabad” – nyiltakozta nemrég, januárban, Dékei Krisztinának a Narancsban.
By the way, mindig sziporkázóan válaszolt az interjúkban feltett kérdésekre. Szellemesen és lazán adott elő, szórakoztatóan írt. Próbáltam tanulni tőle. 2007-ben, mikor a Remake című videómunkám, általam addig nem tapasztalt sajtónyilvánosságot kapott, úgy éreztem, hogy talán időnként vitába kellene szállnom néhány kritikával. Összeszedtem az érveimet és leültem Ákossal, hogy megvitassuk őket. De úgy alakult, hogy nem sok szó esett az áhított revansról. „Csaba, mielőtt belekezdenénk, hadd mondjak neked valamit: céltábla nem lő vissza, egyszerűen nem jönnél jól ki belőle!” Ez a mondat rögtön rendbe tett. Megnyugodtam és elillant belőlem minden indulat. Ezzel le is tudtuk a dolgot, megbeszéltünk még egy-két futó ügyet, és politizáltunk kicsit a kávé mellett.
Az elmúlt mintegy 20 évben ő is sokat járt az én műtermemben, és ezek mindig lelkesítő együttlétek voltak. Minden országban van egy szakmai nyelv, amit a művészek beszélnek, de az övé az itthonitól kissé eltérő volt. Ezért is volt jó őt hallgatni. És persze a dicsérete is sokat számított, de talán még fontosabb volt, hogy a már bennem meglévő dilemmákra jól ráérzett, és ki tudott belőlük mozdítani.
Sok mindent kedveltem Ákosban a humorérzékétől kezdve a nagyvonalúságáig, de amit a legjobban szerettem, beülni vele a Csigába, és elemezni a helyzetet, amiben élünk. Ha ez és ez van, akkor az mit jelent valójában? A különböző szereplők miért így és úgy reagálnak, és milyen motivációk állhatnak a háttérben? Vannak-e más nézőpontok a felsorakoztatottakon kívül? Mik lesznek a következmények? Milyen kiutak jöhetnek számításba? És vajon ő vagy én hol állunk ebben az összefüggésrendszerben? Hogyan érdemes reagálni? Vagy kell-e egyáltalán? És így tovább… Ezekben a kérdésfelvetésekben az volt az igazán izgalmas, hogy vajon megtaláljuk-e azt a választ, amely nem a hétköznapi törésvonalak logikája mentén fogalmazódik meg. Ezek a beszélgetések mindig klassz útravalóul szolgáltak.
És szerettem őt hallgatni a festészetről, mert akkor volt igazán elemében. Nemcsak olyankor, amikor a saját praxisáról beszélt, hanem amikor másokat elemzett. Szerette a problematikus életműveket, talán mert azokban a figyelemért folytatott, véget nem érő küzdelmet látta formálódni, és végül kiteljesedni. „Engem a művészet mint beszéd, mint kommunikáció érdekel (…)“ – nyilatkozta a már korábban említett interjúban.
Voltak közös „bandázások”: nyaranként barátokkal meglátogattuk Hansot egy festői szépségű alpesi faluban, Rorbach-ban, ahol nagyokat kirándultunk, gombát szedtünk, és esténként társasjátékoztunk, amiket rendszerint Hans nyert meg.
Volt egy emlékezetes közös buszozásunk Krakkóba, ahol egyéni kiállításom nyílt a MOCAK-ban. Mikor Edit[3] és Ákos bejelentette hogy eljönnének, kicsit mentegetőzni kezdtem, hogy köszönöm, de tényleg nem muszáj. Erre Ákos kihúzta magát és mosolyogva azt mondta: „Na ne viccelj, nekünk ott a helyünk!”
Öt évvel ezelőtt nyáron Ákos, Hans, Erzsébet, Gyuri, Dia[4] és én a szülőfalumba, Tuzsérra utaztunk. A családom teljesen lázba jött a látogatástól, de hát ez normális dolog vidéken. Volt közös főzés, kirándulás a környéken, templomok, kastélyok, romvár, pusztulóban lévő park, kompozás a Tiszán és fürdés a folyóban. A végén készült egy csoportkép. Az akkor ott lévők közül ma már ketten hiányoznak: apám és Ákos.
Nemes Csaba
2018. 06. 21.
[1] Az első „nyugati” galériás, aki a rendszerváltás után megjelent Budapesten, a bécsi és pesti Knoll Galéria tulajdonosa.
[2] Beke László, Birkás Ákos, Jovánovics György
[3] Sasvári Edit
[4] Pilinger Erzsébet, Horváth Görgy, Zékány Dia
A nyitóképen Birkás Ákos, tárlatvezetésen a Ludwig Múzeumban, 2007-ben. A háttérben levő festményen, balra Nemes Csaba látható. Forrás: Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeum