Alakulás, kibomlás és elágazás – Melkovics Tamás munkáiról

A szokásos térformálás meglévő mintákból indul ki; az építészet, a design és a plasztika egyaránt előképeket, kifejezett vagy hallgatólagosan elfogadott elvárásokat követ. Így van ez még akkor is, ha időről-időre kétségessé válnak és más megoldások merülnek fel, erőterük fennmarad, ha nem közvetlenül, akkor áttételesen érvényesül hatásuk.

Melkovics Tamás munkássága másfajta szemlélet- és alkotásmód jegyében alakult; munkáira nem a jelenségek ábrázolása, konvencióinak követése, absztrakciója vagy valamilyen elgondolás jegyében történő konceptuális meghaladása jellemző. Művei a létrejövést, fejlődést, az alakulást formáló elemi tényezőket, működésmódokat és mintázatokat tárják fel. Képei, installációi és plasztikái az eredetet faggatják, a kezdetek keresésének és fellelésének folyamatáról szólnak: a keletkezés és kibontakozás rejtélyéről, a fejlődés folyamatáról. Az alakulás, kibomlás és elágazás útjairól, lehetőségeiről, a fejlődés széttartó, labirintikus ösvényeiről. Arról, hogy egyszerű lépésekből, vonalakból, elmozdulásokból, az újra és újra továbbvezető, ismétlődő kiágazásokból hogyan épülnek föl egyre összetettebb alakzatok – hol két dimenzióban, a képeken, hol háromban, a különböző terekben.

A művek ennek a folyamatnak a nyomvonalát mutatják: egy vonásból egy másik indul ki, elágazik és formává kezd fejlődni, kibontakozik. Kisebb vagy nagyobb pályát fut be, véget ér, vagy újabb ívek kiindulópontjává válik. Megakad, vagy lendületét veszti, megtorpan és más irányt vesz. A felület, az anyag ellenállása vagy hibája, egy önkéntelen kézmozdulat új lehetőségeket teremt; így bonyolódik, szövődik és bővül tovább az egész. Így alakulnak a dolgok, a munkák. Ilyen a fejlődés – a művek keletkezésének folyamata – a rajzasztalon, a műteremben csakúgy, mint azon kívül, a dolgok, tárgyak, élőlények evolúciója esetében.

Az evolúció fogalmának eredete a latin evolvere – kigörgetés, kihajtogatás, kibontás jelentésű szó. Az adott dologban, helyzetben benne rejlő, az általa adódó lehetőségek kigörgetése, kihajtogatása, kibontása, kifejlése és felfejtése. Ahogy maguk az elemi részecskék, majd azokból az elemek, szervetlen és szerves vegyületek létrejöttek, majd mindenféle lények is hosszú és lassú láncolatban – anyagok és formák alakulásán, társulásán és kereszteződésén át. Megannyi ismétlődő, olykor hibás és tökéletlen lépések sorozatán keresztül.

Egy csekély elhajlás, eltérés, klinamen is elegendő Lucretius szerint ahhoz, hogy elindítsa a változások sorát, ami a világ létrejöttére vezet:

„egyszer, senki sem tudja miért, parányi elhajlás történik: nec plus quam minimum, szinte semmi.^[1] Történik valami az egyenletes aláhullás monotóniájában. Az atomok ütköznek, turbulenciákat hoznak létre, és világok keletkeznek belőlük. A legkisebb elhajlás is beláthatatlan következményekkel jár. Szinte semmi az egész, s mégis, az addig folyamatos áramlás turbulenssé válik. Új áramlatok és örvények támadnak.”^[2]

Így alakultunk ki mi is, meg a világunk is: egy kezdetből bontakoztunk ki, majd számtalan esetleges elágazásból, véletlen ütközésből, ismétlődések, hibák, elhajlások és mutációk sokasága vezetett a mai kozmikus komplexitásig.

A kiállított Fragmentumok darabjai ilyen folyamatok formálódásának fázisait, a kutatás és alakítás során fellelt, továbbfejlesztett vagy elvetett alakzatokat mutatják. Szaggatott nyomok vonalai rajzolódnak ki belőlük, az alkotás kereső, megtorpanó, kutató, tébláboló mozgásának alakzatai, ahogy az elgondolás a anyagaival közvetlen kölcsönhatásba kerülve, elágazásokkal találkozva, ellenállásokkal szembesülve át-és-tovább alakult. A Fragmentumok ennek egyes fázisait, eseményeit a maguk leletszerű állapotában mutatják; azt, ahogy a formáló szándék mellett olykor esetlegességek, koincidenciák, a felület egyenetlenségei vagy a szerkezet feszültségei váltak meghatározóvá. Különböző darabjaiban az arányos, harmonikus megoldásokra, a szépségre és tökéletességre éppúgy találni példát, mint az ellenkezőjére, a részlegességre, töredékességre. Meglehet, hogy az egyes alakulatok mindegyikének szüksége volt egy véletlenre, valamilyen esetleges találkozásra, összeütközésre ahhoz, hogy új, közös, további fejlődési lehetőségek és formák kiindulásává válhassanak. Ilyen kezdetekből indulhatott ki az a rejtélyes folyamat is, amelyben egyes őslények – egysejtűek vagy még egyszerűbb előzményeik – egymással kapcsolatba, majd közösségre léptek – majd szövetekké, szervekké, organizmusokká szerveződtek.

A formálódásnak ez az egyre komplexebbé váló képessége alakította és alakítja azóta is a létezőket, az élettelen tárgyakat és az élő lényeket. Ez a talányos dinamika hordott ki, és valamelyest hordoz máiglan bennünket. Ám azóta, hogy oszthatatlan – individuális – módon alakul fejlődésünk, sokasodik és bonyolódik bontakozásunk láncolata, egyre hajlamosabbá váltunk az eredeti egyszerűségnek, ennek a közös eredetnek elfeledésére. Akárcsak az együttműködések és összefüggések kölcsönös szövedékének átérzésére és szem előtt tartására.

Úgy tűnik, fejlődésünk elkerülhetetlen velejárója az egyre nagyobb mérvű összetettség, a növekvő elkülönböződés és elkülönülés. Az idők során egyre újabb képződmények jönnek létre, élőlények alakulnak, tárgyak keletkeznek. Az eltérő anyagok, környezetek, a különböző adottságok, funkciók más alakzatokra, más működésmódokra, kultúrákra és életmódokra vezetnek.

A szétszóródott és elkülönböződött dolgok, lények és jelentések közös eredője, formáló dinamikája, el- és visszavonatkoztatható alapja régtől fogva szimbolikus formákban, majd a modern művészet absztrakt vonulatában került megjelenítésre. Ilyesféle művekből állnak a Szimbólumok sorozat darabjai, ahogy ilyenekké állnak össze – alkalmanként más és más módon – a Blue Kit elemei is. Ez a munka néhány alapelemből épül föl, a korábbi Kaktuszokhoz hasonlóan biomorf alakzattá. Ugyanez a szervezőelve az Alloy series darabajainak is, amelynek címe anyagára és készítésének módjára, a különböző fémek egymással és más anyagokkal történő keverése, az ötvözésre utal.

A növényvilág alakzataihoz hasonló régebbi és újabb munkákból egy különös botanikus kert bontakozik ki. Ez az Arborétum azonban nem az élővilág morfológiájának tanulmányozása és ábrázolása révén jött létre. Alkotóját nem a növényi lét egyedeinek vagy fajtáinak megjelenése és változatainak bősége foglalkoztatta. Munkáira reflektálva Melkovics Tamás arról ír, hogy az állandóan változó, átalakuló viszonyrendszerek gondolatkörében készülnek. Ennek a vizsgálódó, kutató megismerés- és alkotásmódnak ezért az élőlények állandóan változó, átalakuló világa képezi a párhuzamát, egyszersmind szemléleti támasztékát.

Az alkotás folyamatát Paul Klee párhuzamos teremtésként értelmezte.^[3] Olyan tevékenységnek tekintette, ami mellett, azt időben megelőzve már jelen van, valóra vált egy világ. Ennek kapcsán azt is érdemes tekintetbe venni, hogy a művész mindig ’hozott anyagból’ dolgozik. Körülveszi egy kisebb és egy jóval nagyobb kozmosz jelenvalósága, kezdettől körülötte vannak jelenségei, tárgyi és szellemi összetevői. Nem utolsó sorban a formái – amelyek megóvják az anyagot a széthullástól (Paul Klee) –, valamint anyagtömegeinek különös kölcsönhatása, a gravitáció, ami irányba rendez és támasztékot ad mindennek. Továbbá a párhuzamos léthelyzet eredetét: a teremtést. Ennek belátására kínál lehetőséget Hans Jonas vallásfilozófus gondolatkísérlete, amit a Hallhatatlanság és mai exisztencia című írásában fogalmazott meg: „Kezdetben, megismerhetetlen okból kifolyólag az isteni létalap úgy döntött, hogy felvállalva a veszteség kockázatát helyt ad a véletlennek és a létváltozás végtelen sokféleségének. Méghozzá teljes mértékben, hiszen nem riadt vissza a tér és idő kalandjától sem, és nem maradt egyetlen érintetlen és immunis része sem, amely sorsának tekervényes kibomlását a teremtésben kívülről irányíthatná, helyeselhetné, vagy akár a folyamat véghezvitelét garantálná”^[4]

• Melkovics Tamás, Panta rhei, Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2022. 03. 18. – 2022. 06. 26.
• A kiállítással kapcsolatos bővebb információ a Ferenczy Múzeum honlapján található.

_{[1] Lukretius: A természetről, Kossuth, Budapest, 1997., II, 244.}

_{[2] Hannes Böhringer: „Sweet Nothing”, In: H. B.: Szinte semmi. Életművészet és más művészetek, Balassi, Budapest, 2006.; https://hannesmagyarul.wordpress.com/2012/01/11/hannes-bohringer-kiszolittatas/}

_{[3] A természetet tanulmányozó művész „művet alkot, avagy részt vesz olyan művek megalkotásában, melyek Isten művének hasonlatai.” Paul Klee: „A természet tanulmányozásának útjai, In. Utóirat/Post scriptum 2006/2; http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/Klee/ttuw.html}

_{[4] Hans Jonas: „Hallhatatlanság és mai exisztencia”, In. Pannonhalmi Szemle 2006/4; https://vendegszovegek.wordpress.com/2017/11/20/hans-jonas-halhatlansag-es-mai-exisztencia/}