A cikk angol nyelvű változata Stateless democracy at an occupied university címmel itt olvasható.
Ezt a cikket 2020. október közepén, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) elfoglalásának 50. napja körül kezdtem írni. A szöveg célja, hogy külföldi, a magyar viszonyokat kevéssé ismerő olvasók számára tegye értelmezhetővé, mi történik most Budapesten és mi a tétje. November 11-én a blokádot fenntartó diákok, a magyar kormány járványügyi szigorításai, az online oktatásra való átállás, az egyetemek és kollégiumok ideiglenes bezárása miatt kivonultak az SZFE épületeiből. Közleményük így szól: „A blokádot nem feladjuk, hanem magunkkal visszük. (…) A blokád pedig addig tart, amíg a hatalmi elnyomás meg nem szűnik.” A kormányzat eközben, mialatt a napi kétszázat közelíti a COVID-19 magyar hallottainak száma, és lengyel szövetségesével éppen megvétózza az EU 2021-es költségvetését, azon dolgozik, hogy a rendeleti úton elérje, az SZFE egyetemfoglaló diákjainak elmúlt féléve jogilag érvénytelen legyen.
– N.G, 2020.november 27.
Az egyetemfoglalás 53. napján, október 23-án, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulóján, amikorra tömegtüntetést szerveztek az SZFE és más egyetemek hallgatói az autonómia, a szabad oktatás védelmére, este hat óra körül az SZFE épülete előtt olyasmi történt, amit sokan a rendszerváltás napjai óta nem élhettek át. Azok a diákok, akik már jóval 1989 után születtek, katartikus élményt okoztak a tíz-húszezernyi jelenlévőnek. A fáklyás, néma tüntetés az épület elé ért, megállt egy nagy színpad előtt, a színpad hátterében, a kivetítőn pedig feltűnt egy fiatal zenészekből álló szimfonikus zenekar. Ez a zenekar bent, az egyetem épületében, az egyik színészosztály termében foglalt helyet és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóiból állt, a profi élő közvetítést pedig a SZFE televíziós és filmes hallgatói bonyolították le. Az ifjú karmester kezet fogott az első hegedűssel, intett a zenekarnak, amely játszani kezdte Beethoven Egmont nyitányát. Döbbenetes pillanat volt.
Talán még sosem kezdtek tömegdemonstrációt Magyarországon szabályos zenekari nyitánnyal, de hát itt több mint ötven napja színházi emberek, filmesek, dramaturgok, látványtervezők, sound designerek tartották elfoglalva az egyetemüket, ők tiltakoztak a kormány egyetemprivatizációja ellen, és ezek a fiatal emberek jól tudják, mit jelent a művészetben a hatás. Az Egmont nyitány pedig nem elsősorban a hangok drámaiságával kelt hatást Budapesten, hanem a történelmi konnotációival, hiszen az 1956-os forradalom idején, a rezsim kontrollja alól megszabaduló Magyar Rádió rendszeresen ezt a zeneművet játszotta, amely a forradalom „háttérzenéje” lett.
Megindító és felkavaró volt. És egyben rámutatott arra, ez a művésznemzedék tisztában van a gesztusai jelentésével. Azzal is, hogy ha a Zeneakadémia növendékei játszanak, akkor az az egyetemek közti szolidaritás jelzése. Azzal is, hogy ha az Egmont nyitány hangzik el, akkor az a generációk közt épít hidat – hiszen a tömegben ott vannak a nagyszülők, akik megélték ’56-ot és a szülők, akik ott voltak ’89-ben. És azzal is, hogy amikor tízezrek mennek az utcára az SZFE lázadóit támogatni, akkor itt már rég többről van szó. A nyitány végén tapsvihar tört ki, az egyetem ablakai kinyíltak, megjelentek a zenészek, közreműködők. Jelképesen egymásra találtak a bent levők és a kint levők, a színpadról elhangzó első beszéd pedig, amelyet a színházrendező szakos hallgató mondott el – ironikus, bátor és okos nyílt levél volt Orbán Viktor miniszterelnökhöz – nem hagyott kétséget afelől, hogy itt a tíz éve zajló antidemokratikus, autoriter folyamatról van szó. Mindazon társadalmi csoportról, amely megszenvedte a Fidesz-KDNP kurzust, a tanárokról, az orvosokról és ápolókról, és minden olyan közösségről, kisebbségről, amelyet a kormányzat megalázott, a romáktól az LMBTQ emberekig. Eleven válasz volt mindez a Fidesz propagandájára, amely félrevezetett gyerekeknek, füvező, felhőjáró művészpalántáknak, „sorosista” anarchista-tanoncoknak, Lenin-fiúknak állítja be az SZFE hallgatóit. És válasz volt arra is, hogy vajon hol húzódik a művészet ágenciájának határa, mi az, amiben a művész illetékes lehet.
De hogyan kerültek éppen ezek a fiatalok abba a helyzetbe, hogy az ő ügyük lett az a pont, amely körül ellenállás alakult ki, ahol tíz évnyi illiberalizmus számtalan problémája sűrűsödött össze és amelyben magára ismert a társadalom egy része?
Az utolsó csepp?
Az egyetemfoglalás augusztus 31-én éjszaka már csak az utolsó kísérlet volt, hogy jobb belátásra bírják a hatalmat. Egyetemüket a magyar kormány privatizálni akarta, méghozzá erőltetetten, pár hónap alatt. Érthetetlen volt a sietség, főként, hogy az eredetileg tervezett 2021. januári határidő is közeli volt és ezt hozták előre még fél évvel: szeptember 1-től az úgynevezett „modellváltás” keretében már egy privát egyetemnek kellett volna működnie. A diákok azzal néztek szembe, hogy másnaptól az az egyetem, amelyre valaha jelentkeztek, már nem létezik: az occupy akció közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az SZFE új kuratóriuma, amelynek kezébe a kormány odaadta az egyetemet, minden, az autonómiára vonatkozó részt kivett a szervezeti és működési szabályzatból és az egyetem szenátusát minden jogkörétől megfosztotta. De ekkor már hónapok óta nehezen elviselhető feszültség volt a levegőben. Sem a kormány, sem a kuratórium nem állt szóba érdemben az egyetem vezetőivel és diákjaival. Az egyetem rektorát, Upor Lászlót, aki pályázattal, tiszta versenyben nyerte el ezt a pozíciót, nem iktatta be a fenntartó minisztérium, ex lex helyzetet hozva létre így. Abszolút átláthatatlan volt a privatizáció folyamata. Közben pedig a kormányzati és a Fidesz-hez közeli médiában folyamatos rágalomkampány zajlott az egyetem ellen.
Itt muszáj kitérőt tennünk: ez a módszer ugyanis szinte már természetes Magyarországon. Rutinszerű, hogy nagyobb intézményi változásokat, kormányzati beavatkozásokat – főként a kulturális területen – tudatosan felépített dezinformációs kampány, public shaming készít elő és kísér, amihez hatalmas médiafelület áll rendelkezésre. Ha az egykor közmédiának nevezett, ma már kormányzati propagandát folytató MTVA, azaz állami tévé, rádió és hírügynökség nem volna elég, ott van még a kormány által kontrollált médiabirodalom, a KESMA, amely közel ötszáz média-egységet – a szinte teljes helyi, vidéki laphálózatot, valamint hetilapokat, tévéket, rádiókat, weboldalakat – centralizált. Így történt ez a CEU (Central European University) esetében is, amelyet egy abszolút fölösleges és manipulatív törvényi változtatással gyakorlatilag kizavartak az országból, így történt a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) átalakításánál, amelynek az eredménye az lett, hogy a kutatóintézeteit leválasztották és egy jól kontrollálható szervezetbe vitték át, így történt ez 2019 végén, amikor a színházak finanszírozásába nyúlt bele durván a kormány. Minden esetben felépítették a narratívát, hogy igazolják, miért is kell beavatkozniuk.
Az SZFE elleni kampány cinikus módon a #metoo üzenetét fordította az egyetem ellen. A színházi területen felszínre került, nagy figyelmet kapó zaklatásos ügyeket a kormánymédia rá akarta húzni néhány olyan intézményre, amely a célkeresztjében volt, így az SZFE-re is, tekintet nélkül arra, hogy az SZFE korrekten, tisztességesen járt el ezeknek az ügyeknek a kezelésében és azt sem sikerült bizonyítani, hogy az SZFE-n egyáltalán történt zaklatás. Mindez persze csak ürügy és a beavatkozás retorikai előkészítése volt, és abban is csak az alsó szólam. Van egy fölső is: az oktatás nemzetietlen, nem kapnak benne helyet a magyar és keresztény értékek és különben is, korszerűtlen az intézmény, évtizedek óta ugyanaz a „szűk csoport” tartja kezében, most pedig itt lenne a lehetőség a gyökeres megújításra, sőt, modernizációra. A médiakampányt a kormányoldal rendcsinálást követelő parlamenti felszólalásai követik, amelyek mondatait aztán visszhangozza a propagandamédia és így tovább: akkora zajt keltenek egy ügy körül, hogy abban eltűnik nemcsak az érintettek hangja, hanem maga a megcélzott intézmény is. Senki nem arról beszél már, miért és hogyan is kellene egy 155 éves, állami fenntartású művészeti egyetemet privatizálni, hanem arról, hogy azonnal rendet kell tenni ebben az intézményben, mert lám, ott borzalmas dolgok folynak.
Sajátos, állami magánegyetemek?
A privatizáció modelljéről szót kell ejteni, mert ez is elég speciális az európai kontextusban. A kormányzat több hazai, állami tulajdonú és fenntartású egyetemet úgy privatizál, hogy alapítványok kezébe helyezi át azokat a teljes vagyonukkal együtt, az alapítvány élére pedig kuratóriumot ültet, a korábbi fenntartón, az ITM-en (Információs és Technológiai Minisztérium) keresztül. A kuratóriumokba pedig a kormányzathoz, vagyis a Fideszhez lojális embereket helyez, üzletembereket, illetve a szóban forgó területtel kapcsolatot tartó kvázi szakembereket, akik aztán minden döntési jogkört magukhoz vonnak, s az egyetemi szenátusok, választott tisztségviselők szerepe innentől kezdve formális lesz, jogköreik elvesznek. Az új alapítvány aztán részben állami tulajdonú nagyvállalatok részvényeinek egy részét kapja meg, ennek hozamaiból működteti az egyetemet, ahogy ez történt például a közgazdasági területre specializálódott Budapesti Corvinus Egyetem esetében, ahol a MOL olajipari vállalat és a Richter gyógyszeripari cég, közép-európai léptékben is jelentős vállalatok részvénycsomagjának 10-10 százaléka került az egyetemet fenntartó alapítványhoz.
Összességében tehát az állam lemond a vagyonról, kivonul a finanszírozásból, így bizonyos képzési formák fenntartásának felelősségéből is, és innentől kezdve garanciát sem vállalhat az egyetem változatlan megmaradásáért. A kormányzat névleg eltávolítja magától az egyetemeket, a folyamatot a „függetlenség” és „önállóság” címkéivel látja el, de mert az egyetemi autonómiát kiiktatja és végletekig lojális embereket ültet az alapítványokba, így mégiscsak közvetlenül képes befolyásolni az egyetemeken folyó munkát és ideológiai kontrollt gyakorolhat. Akár – és ez magyarázatot adhat a sietségre – 2022 után is, ha a választásokon bukna a Fidesz. Összesen nyolc egyetemet érint ez a fajta új modell s azóta ez az eljárás tulajdonképpen alkotmányos szentesítést is kapott, hiszen az Alaptörvényben (amelyet a Fidesz-kormány írt 2012-ben) november közepén újradefiniálták a „közpénz” fogalmát. Az új definícióba pedig nem tartozik bele ez a típusú alapítványi vagyon – miközben az alapítványok természetesen közvagyont és adóforintokat kaptak meg. Az adófizetőknek pedig innentől kezdve gyakorlatilag nem lesz beleszólásuk ebbe a folyamatba, az alapítványokról úgynevezett kétharmados törvény gondoskodik.
Az SZFE privatizációjában azonban van még egy csavar. Itt egyelőre az állam maradt a finanszírozó, miközben privát alapítványba helyezte ki az SZFE-t, pedig a kuratóriumban itt is ülnek üzletemberek, érdekes módon például Szlovákia jelenlegi leggazdagabb embere, a magyar Világi Oszkár is, aki a szlovák olajvállalat, a MOL-lal stratégiai kapcsolatot ápoló Slovnaft vezére. Az alapítványnak az első dolga volt a szervezeti és működési szabályzatból mindent kihúzni, ami az autonómiára vonatkozott, majd a saját nevéből is eltávolítani az SZFE-re való utalást. Joggal merült fel a gyanú, hogy itt akár az egyetem majdani megszüntetéséről is szó lehet. Mint ahogy homályban maradt még nagyon sok minden ebben az ügyben. Például a sietség: miért kellett pár hónap alatt végigvinni a folyamatot? Az eszközök: miért kellett hozzá piszkos sajtókampány és miért nem tárgyaltak érdemben az egyetem vezetőivel, polgáraival? Valamint a célok: miközben az új kuratórium és főként annak vezetője, Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója folytonosan a képzés megújításáról beszélt, szó szerint semmi sem tudható arról, kik, milyen koncepció alapján, hogyan képzelik ezt el. Ami viszont tudható, hogy Vidnyánszky egy másik egyetemen, Kaposváron már próbálkozott színészképzéssel, s miután kirúgta a neki nem tetsző tanárokat és nagy ambícióval belefogott, gyakorlatilag magukra hagyta a diákokat, mert a tanításra már nem maradt ideje a Nemzeti Színház és számos más kötelezettsége mellett.
Vidnyánszky neve megkerülhetetlen ebben a történetben, szerepére még vissza is térünk, de először összekötnénk az események szálait. Az augusztus 31-én éjjel indult egyetemfoglalás, a diákok radikális akciója tulajdonképpen az SZFE de facto megőrzésére tett kísérlet. Fő követelésük éppen ez volt: visszaállítani az intézményi autonómiát. Elvben nem utasítanak el valamiféle modellváltást, mint ahogy az egyetemi képzés valamilyenfajta reformját sem, az állami felelősségvállalás teljes megszűnését azonban igen és a privatizációnak megágyazó törvényt is, mert szerintük szembe megy az egyetemi autonómia alkotmányban garantált jogával. Következésképpen törvénytelennek tartják a privatizáció folyamatát, nem ismerik el legitimnek a kuratóriumot, annak döntéseit és az általa kinevezett személyeket. Kijelentették, nem engedik be az épületbe sem a kuratóriumot, sem az általa delegált új vezetést.
Az egyetem (megválasztott, de ki nem nevezett) rektora és szenátusa szeptember 1-vel lemondott, vezető tanárok, meghatározó személyiségek álltak föl tiltakozásul – többük nyilvánossá tette meggondolásait, dilemmáit is. A vezetők és szenátus a hallgatókkal volt egységben, de az egyetemfoglalás és az azt követő modell, az úgynevezett „tanköztársaság” már a hallgatók projektje. Az persze kérdés, a távozók mennyire tették jól, hogy távoztak. Érthető, hogy nem fogadhattak el egy, az elveikkel tökéletesen szembenálló és őket a sajtóban folyamatosan gyalázó lehetséges új vezetést. Azonban vannak, akik úgy vélik, még nagyobb súlya lenne a tiltakozásnak, ha abban az egyetem meghatározó tanárai közvetlenül is benne maradtak volna. Ugyanakkor az is igaz, kívülről folyamatos támogatást tudnak adni a bentlevőknek.
A végrehajtó
Itt térünk vissza röviden Vidnyánszkyra, már csak azért is, mert az ő története jól példázza, a kormányzat miként használ föl céljaira sértett művészeket és viszont, becsvágyó művészemberek miként látják meg a lehetőséget hatalmi ambícióik számára a kormány terveiben. Vidnyánszky az ukrajnai Kárpátalján, a felerészben magyarok lakta Beregszászon (Berehove) nagyon fontos színházat működtetett a kilencvenes évek elejétől, rendkívül nehéz körülmények között. Heroikus munkát végzett, magas színvonalú színházat csinált ő és a társulata, magyar nyelven – és amikor Vidnyászky Magyarországon kezdett dolgozni, ezt a szakmai közeg el is ismerte. Többek között gyűjtés is indult a – szó szerint – kidőlt falú beregszászi színház támogatására, ebben számos társulat részt vett. Vidnyászky a kétezres évek Magyarországán minden lehetőséget megkapott, volt egyebek mellett az Állami Operaház és a Debreceni Csokonai Színház főrendezője is, most pedig a Nemzeti Színház igazgatója, valamint színészképzést indíthatott Kaposváron, amely – jegyezzük meg ezt is – szimbolikus helyszín: a hetvenes-nyolcvanas évek magyar színházi megújulásának fogalommá vált városa, az itt működő színház akkor európai szinten is a legjobbak között volt. Vidnyánszky színházi szervezetet is vezet, a Magyar Teátrumi Társaságot, amelybe többnyire a művészileg, ideológiailag és politikailag is vele egyetértő színházi embereket tömörítette, jobbára a liberális kultúra illetve a nemzeti kultúra polarizációja jegyében, amely – bár ez egy másik írás témája lehetne – tényleges törésvonalként nem létezik, pusztán a megosztó politikai stratégiák terméke. Ez sem volt azonban elég, Vidnyánszky azóta is arról beszél, háttérbe van szorítva az az esztétika és világlátás, amelyet ő képvisel. Az Orbán-kormány kimondott célja – amelyet 2018-ban maga a miniszterelnök jelentett be egy beszédében –, „új kulturális korszakba ágyazni” az új „politikai rendszert”. Vagyis a saját rendszerét. Vidnyánszky meglátta a lehetőséget arra, hogy megszerezze a magyarországi színházi szakemberképzést. Az nehezen magyarázható, hogy miért kellett ehhez még rágalmazó retorika is, a fentebb idézett „félrevezetett diákok” és „Lenin-fiúk” ugyanis tőle származik, azaz ő vette át a szélsőjobboldali média szótárából.
Patthelyzet: Vidnyánszky valóságosan és jelképesen is be akart vonulni az egyetemre, a diákok azonban nem engedték be, ahogyan az új rektorhelyetteseket és az új kancellárt sem, akiket a Vidnyánszky-féle kuratórium jelölt. Az új kancellár Szarka Gábor, a Magyar Honvédség egyik volt ezredese, amúgy üzemeltetési szakember, színre lépése óta fenyegetőzik: nem fizeti ki a sztrájkba lépő dolgozókat, egyenkénti nyilatkozattételre kötelezi a hallgatókat, hogy együttműködnek-e az új vezetéssel. Kikapcsoltatta az épületekben az internetet, egy alkalommal az áramot is, termeket, stúdiókat záratott be, visszatartotta a szociális ösztöndíjak kifizetését, majd egy ponton betiltotta magát az oktatást is. Szarka feje fölött közben az illetékesek úgy dobálták az SZFE ügyét, mint a forró krumplit: a kuratórium nem volt képes, a kormány pedig nem volt hajlandó tárgyalni a diákokkal. Ezzel együtt: az egykori katonatiszt megjelenése ebben a történetben egyszerre baljós és komikus elem, a választás pedig nyilván nem lehet véletlen. A kormány most már csak a hatalmi erőszak nyelvét beszéli és képtelen elgondolni másfajta konfliktuskezelést. A bántalmazói magatartás, az erőszaktétel fogalmai sokszor felbukkannak a történetet belülről ismerők interpretációiban: a huszonéves generáció pontosan tisztában van azzal, amivel a Kádár-érában született és felnőtt magyar miniszterelnök nincs, hogy miféle magatartásmódok tartoznak ebbe a körbe.
Állam nélkül és túl az államon
A jelenlegi magyarországi hatalom tökéletesen megmutatta a maga arcát az SZFE ügyben, de ennél fontosabb az, amit az SZFE diáksága mutatott. Tulajdonképpen csoda, hogy tíz év önkényuralom után a mai huszonévesek változatlanul európai fogalomrendszerekben, demokratikus praxisokban gondolkodnak. Az általuk bejelentett tanköztársaság egy olyan bázisdemokrata modell, amelyben hierarchia nélkül, horizontális döntéshozatali formákban működtetik az egyetem közösségét és magát az oktatást. Hierarchia nincs, rend azonban igen: fórumok, közös döntéshozatal, munkacsoportok, az akciók megvalósításától az adományok fogadásán, az élelmezésen át a koronavírus elleni protokollok betartásáig az összes feladat szétosztása. A tanköztársaság – ahogyan egy diák az SZFE egyik nyilvános, online eseményén megfogalmazta – a bázisdemokrácia és az egyetemi funkciók összekötése: olyan oktatási modell, amelyben diákok és tanárok a helyzethez alkalmazkodva a saját kezükbe veszik a döntéseket és az egyetem oktatási programját maximálisan betartva, még ki is szélesítik azt.
A tanköztársaság számos változást hozott az oktatásban is: egyes szakokról át lehet hallgatni más szakokra, interdiszciplináris projektek jönnek létre, illetve maga az egyetemfoglalás válik a projektek tárgyává. A diákok tehát nemhogy folyamatosan részt vettek az oktatásban, hanem maguk formálták is azt: új workshopokat, új programokat is indítottak. És miközben a hatalom által delegált kancellár és a rektorhelyettesek megtiltottak mindenfajta oktatási tevékenységet az egyetemen, még arra is volt energiájuk, hogy „menedzseljék” a tanköztársaságot, valamint az egyetemfoglalás kommunikációját. Pontosan megfogalmazott, jogilag megalapozott válaszok és gesztusok a kormányzat és a kuratórium összes lépésére és persze rágalmaira. A tanév dokumentálása, hogy a későbbiekben az Oktatási Hivatal ne kifogásolhassa, a kuratórium pedig ne fenyegetőzhessen azzal, hogy érvénytelen lesz a hallgatók féléve. Rendszeres és érthető kommunikáció, a sajtó tájékoztatása. Világos követelések, egyértelmű gesztusok. A budapesti Vas utcában ténylegesen egyfajta önkormányzatiság, állam nélküli demokrácia működik, amely edukációs, szociális és művészeti gesztus, illetve modellkísérlet is. A „stateless democracy” lehetséges modelljeivel ugyanis nemcsak a rendszerkritikus civil szféra, de a kortárs képzőművészet bizonyos participatív-performatív ágai is foglalkoznak. Egy vezető műkritikus az SZFE épületének forradalmi dekorációját Thomas Hirschhorn installációihoz hasonlította, mi pedig azt mondhatjuk, hogy az épületen belüli demokrácia-kísérlet olyan, mintha a holland művész, Jonas Staal projektje volna: nála kapnak különös hangsúlyt szinte szcenírozott demokratikus folyamatok, amelyek extrapolálható modelleket mutatnak föl a társadalom számára.
Nemcsak azt látjuk, hogy az Orbán-rendszerrel szembeni első, hosszan tartó, szervezett, intézményi szintű ellenállás zajlik, amely komolyan veszi, hogy a rendszert szembesítse a hatályos törvényekkel, hanem azt is, hogy az állam gyakorlatilag magára hagy egy intézményt és így a benne maradóknak kell megszervezniük a működését. Jelképes pillanat, amelyben tökéletesen látható a magyarországi állam leépülése, megszűnése. Az állam feladja közfeladatát, nem biztosít és nem tart fenn többé bizonyos működéseket, hanem átjátssza azokat másoknak, úgy, hogy közben ideológiai kontrollt gyakorol, ami nem dolga és amihez nem is volna joga.
Noha formálisan januárig még az állam az SZFE fenntartója, nem foglalkozik azzal, mi történik a Vas utcában, nem biztosítja a működés feltételeit és nem vállal felelősséget semmiért. Elválasztja, elidegeníti a hallgatókat a saját intézményüktől. Ők azonban úgy döntöttek, hogy az alkotmányt betű szerint kérik számon az államon: ha az alaptörvény garantálja az egyetemi autonómiát, akkor nem vonhatók el az egyetemi szenátus jogkörei: vissza kell adni az önrendelkezés jogát és elölről kell kezdeni a privatizáció folyamatát. Nem mellesleg: az 1989 előtti underground ellenzék egyik módszere volt a rezsimet a saját törvényeivel szembesíteni és ezzel zavarba hozni.
Szocializáció és ellenállás
Tulajdonképpen nem meglepő a diákok bátorsága, amellyel elfoglalták az egyetemüket és a rátermettség, amellyel fenntartják a demokratikus működését. A tanköztársaság tapasztalata nem a semmiből jön. Ez a generáció tudta, mi történt 2012-13-ban, a budapesti egyetemi hallgatók első nagy tüntetéssorozata idején: akkor a Fidesz-kurzus új oktatási politikája ellen zajlottak tüntetések és oktatótermek elfoglalása is volt, a Vas utcától pár sarokra, az ELTE épületében. A párizsi 1968 halványabb ennek a generációnak a tudásában, 1956 pesti diákjainak példája azonban jóval élesebb – a forradalom a Műszaki Egyetem által szervezett demonstrációból indult ki. És ahogy a 2012-13-as egyetemfoglalók, úgy a maiak is ismerik a 2009-es horvátországi történéseket, amikor a Zágrábból kiinduló mozgalom nyomán nyolc város húsz egyetemét tartották elfoglalva a diákok, látták a zágrábi eseményeket feldolgozó filmet (Blokada, 2011, r.: Igor Bezinovic), és tudták azt is, hogy ott a hallgatók kurzusokat indítottak, megszervezték az életet és a bázisdemokratikus működést. Az Occupy Wall Street mozgalom tette ismertté Európának ebben a részében is az épületfoglalást, mint stratégiát, és az akkori idők aktivizmusa terjesztette el a fórumok, tanácskozási és döntéshozatali technikák praktikus tudnivalóit, akkor alakult Budapesten a Hallgatói Hálózat nevű alternatív diákszervezet, amely a tudásátadásban is szerepet játszott.
Az azonban meglepő, hogy a színházi közeg, amely Magyarországon hagyományosan az „utcától” eléggé elzárkózva működik, direkt módon sosem involválódott tüntetésekbe, mozgalmakba és ritkán mutatta a társadalmi szolidaritás jeleit, most maga vált a szolidaritás terepévé. A diákok mellé a magyar színház nagy nevei, a nemzetközi sztárok mellett a hazai sztárjai is felsorakoztak, sőt, részt vettek a diákok által szervezett akciókban. Mi változott? A színházi területet is elérte az, ami a képzőművészetet, részben a filmet és az irodalmat már korábban: a kormány megosztja az intézményrendszert, majd felmorzsolja azt a részét, amelyik még autonóm módon működik. Az elmúlt tíz évben azonban felnőtt egy új generáció, amely a színházművészetet jóval nyitottabb, társadalmilag aktív, beavatkozó jellegű gyakorlatként képzeli el, részben az alternatív, független színházi közeg előadásain szocializálódott, nem csak a kőszínházak repertoárján. Harmadrészt pedig megváltozott maga az SZFE. A diákság első reformkísérletei 1989-90-ben történtek, akkor ugyan a Képzőművészeti Főiskolán (a mai MKE-n) zajlottak a legkomolyabb akciók és sztrájkok, de a Színművészeti diákjai is meg akarták változtatni az oktatásuk kereteit. Onnantól kezdve lassan, majd egyre határozottabban változott meg az egyetem, és ezt a magyar felsőoktatási rendszer bekapcsolódása a bolognai folyamatba csak felerősítette. A hierarchikus, a szakokat mereven elválasztó képzés oldódott, és ha el nem is tűnt, de ma sokkal közelebb van egy filmes hallgató a színháziakhoz, egy elmélettel foglalkozó diák a színpadi emberekhez, mint húsz vagy harminc éve. Új képzési irányok jelentek meg, a rendezők mellett már dráma-instruktorok is vannak, akik a színházpedagógiához, a civil közeghez, az aktivizmushoz sokkal közelebb állnak, mint a magyar tradícióból jövő, életük nagy részt próbatermekben élő színházi rendezők. Az egyetemfoglalásban pedig eltűntek a különbségek, mindenki azzal foglalkozik, azt hozza a közösbe, amihez ért.
Feltűnő, hogy a diákok mindegyike, aki megszólal a médiában (a médiának abban a részében, amely még szabadon kérdezheti őket), mennyire világos és pontos, még a jogi kérdésekben is. A hallgatók minden fontosabb megszólalásra, interjúra készülnek, kiválasztják maguk közül a legalkalmasabbakat, akik beleássák magukat az adott témába – miközben arra törekszenek, hogy minél többen szót kapjanak közülük. A kormányzat vagy a kuratórium minden mozdulatára reagálnak, mindig közlemények formájában és lehetőleg gyorsan. A sajtótájékoztatóik az utcán zajlanak és mindig performatív események is: a szimpátia felkeltése és az inklúzió ugyanúgy része ezeknek az eseményeknek, mint a tájékoztatás.
„Azt hittem, énekelni fognak”
Az akció vizuális jelképrendszere spontán módon alakult ki és pillanatok alatt terjedt el a városban. Az első éjszaka egy diák piros-fehér terelőszalagot húzott ki a Vas utcai épület oszlopai közé, mert éppen ilyen szalag volt kéznél. A látványtervező munkacsoport pedig az odabent talált kellékekkel, díszletelemekkel változtatta meg az egyetem homlokzatát: óriás X-ek neoncsövekből, feliratok, világító betűk. Egy molinóra kikerült az egyetemfoglalók emblémája is, a feltartott tenyér, amely éppenséggel nyáron alakult ki, amikor a diákok azon gondolkodtak, milyen egyszerű jel lehetne a tiltakozásuk szimbóluma. Szeptember elején már ez az embléma jelent meg a diákok sárga arcmaszkjain is. Közben pedig a piros-fehér szalag, a sárga arcmaszk, a feltartott tenyér villámgyorsan bejárta a Facebookot, és innentől aki csak ki akarta fejezni szolidaritását a diákokkal, ezeket a jelképeket kezdte használni. Hollywood sztárjai, a nemzetközi filmfesztiválok szereplői, európai színházak társulatai a tenyerükre írták: #freeszfe.
Beindult egy közös „játék” a budapestiekkel: a városlakók szalagokkal látták el az ablakokat, erkélyeket, létrehoztak egy Facebook-csoport „Szalagot az ablakba” néven. Lefotózták még a városi építkezéseket is, ahol „csak” biztonsági okokból jelennek meg a piros-fehér szalagok, illetve a rendőrautókat is, amelyek oldalán piros-fehér csík fut végig, pont mint a szalagokon. Horváth Tibor, Berlinben élő képzőművész a magyar nemzeti lobogó piros sávját cserélte ki terelőszalagra. Az 1956-os forradalom évfordulóján pedig kokárda lett a szalagokból, ezrek tűzték ki a kabátjukra.
A #freeszfe performatív események sorozatát is jelentette az elmúlt két és fél hónapban. A diákok minden egyes nyilvános szereplése előadás volt: az Alkotmánybíróságra Iustitia istennő vitte el a diákok beadványát, az Oktatási Hivatalba pedig Minerva és egy élő bagoly. A minisztérium épülete előtt felálló barikád a Pál utcai fiúk című ifjúsági regényből került át, itt napokon át, kétóránként, hangosbeszélőn olvasták fel a diákok a követeléseiket, hogy Palkovics László miniszter is hallja. Ő volt az a miniszter, aki még a nyár folyamán, amikor egyetlen egyszer találkozott az egyetem akkori vezetőivel és a diákság képviselőivel (érdemi tárgyalásra persze nem adva lehetőséget), egy gúnyos mondatot vetett oda a fiataloknak: „Azt hittem, énekelni fognak.” Nos, meglehet, ez a mondat indította el a performatív események láncolatát. A diákok ugyanis megmutatták, tudnak zenélni és énekelni is, méghozzá hangosan és érthetően. Az egyetemfoglalók zenei szignálja lett egy népdal átirata, a Titkos egyetem (az eredetiben „titkos szerelem”), amely egy korábbi vizsgaelőadásból került át a tüntetésre, és innentől kezdve minden sajtótájékoztatón elhangzott. Esténként felhangzott a SZFE-vel szimpatizáló budapesti színházak előadásainak végén is, merthogy a színházak egyszerűen beengedték a színpadokra a diákokat. Színpad és nézőtér itt már közösen demonstrált: a feltartott tenyerű több száz néző és a színpadon álló diákok fotói aztán bejárták a közösségi médiát. Általában is elmondható, hogy a diákok jobban használták a médiát és a kommunikáció eszköztárát, mint a kormányzat – és azzal ellentétben őszintén, egyenesen, nem pedig manipulatív módon.
Az ősz folyamán egy csapásra megváltozott a magyar tüntetéskultúra és esztétika. 2010 óta többnyire dühös és elkeseredett demonstrációk zajlottak, csak egy-egy pillanatra jelent meg az összetartozás öröme, a közösen felmutatott erő. A művészeti egyetemisták, az SZFE-sek mellett a képzőművészeti egyetem (MKE) és a design egyetem (MOME) hallgatói azonban egészen más hangulatú és teljes mértékben inkluzív akciókat szerveztek. Az SZFE diáksága szeptemberi első, nagy tömegdemonstrációján használta dramaturgiai és rendezési ismereteit: az általuk írt „Egyetemi Chartát” úgy juttatták el a Parlament épületéhez, hogy a városon át élő láncot szerveztek több tízezernyi emberből, akik egyesével adták tovább a Charta példányát, miközben piros-fehér szalag kötötte össze őket. Katarzis, humor és precíz szervezés jellemezte ezt a performanszt, miközben azt üzente, minden egyes emberre szükség van ahhoz, hogy célba érjen az üzenet, és csak akkor sikerül, ha te is ott vagy! Nem sokkal később az egész országot átfogó váltófutás zajlott a diákok szervezésében, amelyen egy fáklya ment végig – a 24 órás eseményt profi módon közvetítették a neten a mozgóképes hallgatók. Budapest utcáin pedig karneváli alakok, hatalmas bábok mozogtak a három művészeti egyetem közös tüntetésén, azt üzenve: a forradalom vidám dolog, amely a besavanyodott és görcsös rezsimmel az életörömöt helyezi szembe.
Az egyetem főépülete folyamatosan épülő installációvá vált: a blokád napjait jelző számláló a bejáratnál, neonból készült hatalmas X-alakzatok, piros-fehér terelőszalag, az utcafronton végig a támogatók portréfotói, a homlokzaton hatalmas drapérián a jelképpé vált nyitott tenyér – amelynek közepébe a diákok az egyetemfoglalás végén az egészségügyi dolgozók iránti szolidaritás jeleként keresztet rajzoltak.
Felvonásvég
E pillanatban lehetetlen megmondani, pontosan milyen lesz az akció vége, meddig tart, miféle fordulatot vesz még és miként zajlik majd a végjáték. Ahogy a bevezetőben jeleztem, ezekben a napokban a kormány és a kuratórium azon dolgozik, hogy érvénytelenné tegye a diákok teljes szemeszterét és ehhez a „vészhelyzetet”, vagyis a járvány adta szituációt használja fel. Jogorvoslati fórum kevés maradt ebben az országban, a jog intézményrendszere napról-napra romosabb állapotú. Magyarország kormánya e percben harcban áll a teljes Európai Unióval: Orbán és lengyel szövetségese, Morawiecki közösen vétóval fenyegették az EU 2021-es költségvetését, valamint gazdasági segélycsomagját, amiért az unió a jövőben jogállami kritériumokhoz kötné a támogatások kifizetését. Orbán és teljes média-arzenálja azt sulykolja, a jogállam definiálatlan valami, megítélése szubjektív és különben is, a magyaroknak jogul van ahhoz, hogy úgy éljenek, ahogy akarnak – és persze harsogja a régi üzenetet: az egész mögött Soros György áll, ez az ő bosszúja azért, mert Magyarország nem enged be menekülteket, nem akar nyitott társadalmat. Orbán legfontosabb kulturális tanácsadója, Demeter Szilárd, aki többek között az irodalmi múzeum, vagyis a modern magyar irodalom legnagyobb archívumának főigazgatója is, egyenesen azt írta, Európa Soros gázkamrája lett, az új zsidók pedig a magyarok és a lengyelek. Ez ma a hivatalos Magyarország hangja, 2020. novemberében itt elszabadították a verbális tébolyt. Nem volt váratlan, hiszen ez készül, ez fokozódik már tíz éve: a konszenzuális fogalmak átírása, az általunk eddig ismert és használt nyelv eltörlése, Európa, mint idea, mint intézmény és mint politikai praxis korrumpálása és lezüllesztése, végső soron pedig a gondolkodás de facto kiirtása és nem is sikertelenül, hiszen az ország egyik fele, amelyhez nem jut el más információ, már nem ismer egyebet az orbáni nyelven, fogalmakon kívül.
Nem lehetek biztos abban, hogy Európa pontosan érti, mivel áll szemben. Pedig az, hogy mit jelent a gyakorlatban a jogállam megszűnése, egyetlen rövid szövegből is pontosan rekonstruálható. Ez az 522/2020 (XI.25.) rendelet, amely az SZFE diákjainak teljes elmúlt félévének törlésére ad lehetőséget. The rest is silence.
