Pia Arke: Dream and Repression, Kunsten Museum of Modern Art, Aalborg, 2022.01.19. — 2022.04.18.
Az aalborgi Modern Művészeti Múzeum (Kunsten) és a Koppenhágához közeli Lousiana Museum of Modern Art együttműködésében létrejött retrospektív kiállításnak tehát kettős funkciója van, kettős csend megtörése a célja: ennek értelmében nemcsak a Grönlandod ért tabusított attrocitások, de egy úttörő művész munkássága válik láthatóvá. Az egyszerre informatív, alapos, és innovatív módon installált kiállítással ez teljes mértékben sikerül is.
A kiállítás kronológikusan mutatja be Arke életművét, ugyanakkor kiemel egy-egy visszatérő és markáns témát is, különféle tematikai egységekbe helyezve így a kiállítást. Nem mindegyikére fog kitérni ez az elemzés, csupán a legfontosabbakat emeli majd ki.
Pia Arke 1958-ban született grönlandi anya és dán apa gyermekeként, kettős identitása különböző szinteken és mértékben, de egész életén végigvonul. Arke főleg fotóval és performansszal dolgozott: a Koppenhágai Művészeti Egyetemen tanulva korai műveire a saját testével (mint modellel) való kísérletezés volt jellemző. A kiállítás ezekkel a korai művekkel nyit: a 80-as években készült önarcképekkel, amelyek többnyire a művész koppenhágai lakásában készültek lyukkamerával és dupla expozícióval. A fotókon sokszor mintha valamiféle kitett helyzetben, megfélemlítve látnánk a művészt, mint aki elbújni készül, vagy menedéket keres saját lakásában. Mindez megágyaz azoknak a későbbi témáknak, amely végigvonul Arke életművében: legyen szó a nők elnyomásáról, vagy a környezet és a táj mint egy belső lelkiállapot lenyomatáról vagy metaforájáról a művész fotósorozataiban és kollázsaiban.
A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején utazott először vissza Arke saját szülővárosába Gröndlandon. Maga mögött hagyva a korai fotókon látszó lakás zárt tereit, későbbi munkáira egyfajta tágasság, a természetbe való kilépés, a tájjal való összhangra való törekvés a jellemző – mint az egyik ismert önarcképe esetében, ahol meztelenül, háttal ál egy grönlandi tájat nézve (Self-portrait, 1992). Ugyanakkor ez nem pusztán mint esztétikai kategória vagy érdeklődés jelenik meg: a kiállítás is nagy hangsúlyt fektet arra, hogy bemutassa Arke antropológiai érdeklődését és a művészi kutatás (artistic research) egyik korai képviselőjét. Ahogy haladunk előre a kiállításban, a későbbi művek fényében ez egyre érthetőbbé válik: Arke legizgalmasabb munkáiban valóban egy antropológus attitűdjével, egyszerre külső-belső pozíciót felvéve, „résztvevő megfigyelőként” dolgozik Grönlandon. Kutatása egyszerre irányul nagyon személyes és intim, ugyanakkor globális kérdéskörökre is: talán ezért lehet az, hogy noha közel harminc év eltelt, munkái mégis frissen és aktuálisan hatnak.
Az antropológiai érdeklődés nyilvánul meg többek között abban is, ahogy Arke átveszi, majd kifordítja több munkájában is a gyarmatosítók, felfedezők módszereit, és attitűdjét. Az egyik legalapvetőbb módja a világ megismerésének és egyben leigázásának a térképalkotás: Legend I-V (1999) című sorozatában Grönland 20. század eleji térképeit dekonstruálja. A kollázssorozatban nagyméretű térképeket láthatunk, melyekre a művész különböző technikákkal (pl. növényi és természetes anyagokkal) rárajzolt vagy belefestett: így alakul át fokozatosan Északkelet Grönland felfedezők és gyarmatosítók által reprezentált tája egy belső tájjá. Ez a belső táj pedig – melyben a folyók ereknek tűnnek, a domborzati elemek pedig különböző testrészeknek –, egyre inkább egy leigázott test képét kezdi kelteni.
Arkénál a test és a táj egymással való párhuzamba állítása egész életművén végigvonul, de míg azokban a fotómunkáiban, ahol saját maga áll meztelenül a tájban (egyfajta elfoglalás, birtokba vétel jegyeként), vagy ahol az inkább fotótechnikailag érdekes, saját készítésű lyukkamerákkal dokumentálja a grönlandi tájat, a Legend sorozat térképeinek erőssége éppen visszafogottságukban rejlik. Az átalakított térképek közepére pedig archív fotókat helyezett a művész: 1947-ben egy ott kutató dán fotós anyagából válogatott. Az archív fotókról családok, gyerekek, és asszonyok néznek ránk vissza, személyekhez, egyénekhez kapcsolva a tájat (pl. Scoresbysund városát), valamint Dánia és Grönland terhelt viszonyát. Ugyanakkor, ahogy azt a leírásból megtudhatjuk, a fotók csak részben távoliak, személytelenek: az egyik kollázson Arke anyja néz ránk vissza, egy sajátos családi portrét létrehozva.
A másik fő irány, amit érdemes Arke kapcsán részletesebben megemlíteni, az a saját és a talált fotók keverése és használata, valamint az archívumokkal, archív fotókkal való foglalkozás munkásságában. Arke sokat foglalkozott nemcsak a grönlandi, hanem tágabb értelemben vett sarkköri kutatók archívumaival, a felfedezők útjaik során készített fotódokumentációkkal, és mindezen belül a férfi-női viszonyokkal, elsősorban a gyarmatosító-gyarmatosított kontextusban. Munkáit behálózza a különböző hatalmi és szexuális visszaélésekkel való foglalkozás, és ezen történetek tematizálása, a tabuk kimondása. Arke egy new york-i útja során kezdett el behatóbban foglalkozni a témával: 1995-ben az Explorers Club archívumát kezdte el kutatni, és itt találkozott az „arctic hysteria” azaz sarkköri hisztéria kifejezéssel, ami egy olyan fotó mellé volt feljegyezve, ahol egy meztelen inuit nőt két férfi fog le. A kifejezés alatt a sarkkutatók az őslakos nők azon „hisztérikus” reakcióit értették, amelyeket a tudósok megjelenése váltott ki belőlük. Az inuit nők ezen mentális összeomlása (mental breakdown) Grönlandon is megtörtént az 1910-es években, azonban, mint sok szexuális visszaélés és bántalmazás, évtizedekig tabunak számított. Arke több fotósorozatában indul ki ebből a kibeszéletlen múltból: egy fotómontázsában (Arctic Hysteria IV, 1997) például, a kontraszt és párosítás sokkoló hatására építve, egymás mellé helyezi az ismert sarkkutatók (pl. Robert C. Peary) komoly felszerelésbe és a hideg ellen védőruhába burkolózó alakjait, valamint az őslakos nőkről készült meztelen fotókat.
A sarkköri hisztéria kérdéskörét egy performanszban is továbbgondolta (Arctic Hysteria, 1996), amelynek dokumentációja ma videó formájában érhető el. A kiállítótérben nem a falon, hanem vízszintesen, a földön volt található az a nagyméretű tévé, ahol Grönland Narsaq városának közelében készült fotót tépi szét ingerült, vehemens mozdulatokkal a művész. Számos korabeli feminista performanszhoz hasonlóan, az akció radikalitását a női test meztelenségből fakadó kitettsége adja, és az a lehetetlen harc, amellyel a tájképen keresztül a gyarmatosító hatalommal küzd. A performansz ugyanakkor sajátos paradoxont közvetít: miközben a művész spontánnak ható módon, „hisztérikus” rohamban tépi szét és gyűri össze a fotókat, nem tudjuk nem észrevenni mozdulatainak koreografált módját, megtervezettségét, vagyis, hogy valójában pontosan tudatában van annak, hogy mit is csinál.
Egy másik fotósorozatában (The Three Graces, 1993), továbbra is a sarkköri hisztéria jelenségéből kiindulva, a tekintet megfordításával és a jogok visszaszerzésének kérdésével foglalkozik. A fotósorozaton maga a művész, unokatestvére, és egy ismerősük látható, akik Arke egyik grönlandi tájat ábrázoló fotója előtt állnak, a már említett Narsaq-hoz közeli Nuugaarsuk Pointnál. A nők magabiztosságot sugároznak, a fotók egy részén kezükben különböző grönlandi tárgyakat tartanak, melyek a használati és az iparművészeti tárgyak között helyezkednek el. Funkciójuk számunkra ismeretlen, de a helyi ismeretekhez, lokális tudáshoz köthetőek, miközben a három nő úgy tartja kezében ezeket a tárgyakat, mintha maguk is kutatók vagy felfedezők lennének, ezáltal fordítva meg a gyarmatósító-gyarmatosított pozíciókból eredő alá-fölé rendeltség dinamikáját.
Pia Arke munkáiban egy kutató elszántságával igyekszik újrarajzolni Grönland térképét: saját alkotói praxisán keresztül nemcsak a kibeszéletlen gyarmati múlttal kíván foglalkozni, hanem azon belül is az őslakos, inuit nők elnyomásának kérdésével. Kettős pozíciójából fakadóan egész életében ezt a köztességet vizsgálta, amit az aalborgi életmű kiállítás a maga komplexitásában mutat be.
