Culture at Crossroads
Beszámoló az East Europe Biennial Alliance szimpóziumáról
A 21. század előre nem látott, új, globális krízise, a Covid-19 világjárvány, amely a társadalom minden működési szintjének, így a gazdaság, az oktatás, az intézményrendszerek, a mobilitás, és alapvetően a közösségi és individuális lét formáinak megváltozását, átrendeződését hozta magával, a kulturális, és ezen belül a kortárs művészeti szférát fokozottan érinti. Milyen lehet a művészet és a művészeti intézmények jövője? Az East Europe Biennial Alliance által szervezett beszélgetésen jártunk.
„Milyen szerepe van a művészetnek és a művészeti intézményeknek e jelentős társadalmi átalakulás idején? Hogyan, milyen formában működhet a művészeti/kulturális szektor a jövőben?” – tette fel a kérdést az East Europe Biennial Alliance (EEBA) Culture at Crossroads [Kultúra válaszúton] című online szimpóziumán, amelynek fő vezérfonalát saját (együtt)működésük kritikus vizsgálata képezte. A társadalmilag elkötelezett, 2019 elején alakult EEBA a biennálé formát mint eszközt használja, kiaknázza annak pozitívumait, ugyanakkor túl is mutat a hagyományos kereteken. A kétévente megrendezett művészeti nagyesemények, azaz a biennálék előképe a több mint száz éves Velencei Biennále. Más nemzetközi seregszemlékhez hasonlóan, ezeken a fesztiválokon nagy nyilvánosság előtt, az adott kulturális terület legújabb fejleményeit mutatják be, melyek egyben a szakmai kapcsolatépítés fontos alkalmait is jelentik. Az intézményesülés során a nagy múltú rendezvények gyakran kánonteremtő és elitista helyekké válnak, ami miatt érdemes e nagyszabású eseményeket is időnként újradefiniálni.
A kulturális szféra több terület metszéspontja, működését az intézményrendszer függetlensége, a tudományos, elméleti és alkotói munka szabadsága, a közép- és felsőoktatás helyzete, az erőforrások és eszközök, és nem mellesleg az aktuális politikai és gazdasági tényezők is meghatározzák. A művészet kísérleti terep, amely nyitott: „kívülről” érkező stratégiákat és módszereket egyaránt használ, „sajátjai” pedig más szektorok működéséhez járulnak hozzá. Ha az önrendelkezés sérül, a kritikus hangok elnyomása vagy a kisajátítás gyakorlata megjelenik ezen a terepen és a szakmai szempontokat politikaiak váltják fel. A kultúra autonóm működése csorbát szenved, ez pedig az egész társadalomra kihat. Érzékletes példáért nem kell messzire mennünk: a szemünk előtt zajlik az SZFE „átalakítása”, ebben a folyamatban talán nem kell magyarázni e területek összefüggéseit. A helyzet kelet-európai, térségi viszonylatban sem biztató, és a tét egyre nagyobb: mennyi marad a szabad kultúrából?
A válság tehát látható és tapasztalható, a világjárvánnyal (és a klímaválsággal) karöltve pedig olyan konstelláció jött létre, ahol minden eddiginél élesebben látszik: a társadalom, és ezen belül a kultúra válaszúthoz érkezett, és újragondolásra, alternatívákra van szükség. Ahogy azt Gagyi Ágnes társadalomkutató megfogalmazta, „[a] kultúrpolitikára vonatkozó igények és kulturális normák változására […] jellemzőek a válságtapasztalat és útkeresés megújuló hullámai – tipikusan olyan időszakokban, amikor a kulturális intézményrendszerekben végzett munkára felkészülő csoportok valamilyen oknál fogva kiszorulnak ezekből a pozíciókból és lehetőségekből.” Az East Europe Biennial Alliance létrejötte tehát az aktuális politikai-társadalmi miliőben, a Kelet-Európában az elmúlt évtizedben egyre erősödő autoriter, jobboldali populizmus és nacionalista tendenciák közepette, a beszűkülő közösségi terek és a civil szektor sebezhetőségének kontextusában reakcióként értelmezhető.
Az EEBA négy kelet-európai szervezet, a prágai Biennale Ve věci umění / Matter of Art, a Biennale Warszawa, a Kyiv Biennale és az OFF-Biennále Budapest szakmai önszerveződése.
A szövetséget az önreflexív működésmód, a tudásmegosztás és egymás erősítése jellemzi, mindamellett, hogy tudatosítják a kooperáció nehézségeit és a helyi struktúrákból eredő különbözőségeket. Az együttműködés – amint azt Tereza Stejskalová, a Matter of Art Biennále kurátora kiemelte – „az egyetlen út a túlélésre”.
Az EEBA céljai között szerepel, hogy „az esztétika és a politika aktivista módon történő összekapcsolása révén a kelet-európai régió számára az uralkodótól eltérő narratívát javasoljon, és újradefiniálja a kulturális intézmények együttműködését”. Figyelembe véve ezen törekvésüket, valamint azokat a problémákat, amelyeket a szimpózium során a résztvevők vizsgáltak, így a dekolonizáció, az örökség, az (ön)identifikáció vagy a fogalomhasználat problémakörét, látható, hogy ezek a kérdések korántsem újak: Európa keleti térségében a rendszerváltások óta jelen vannak. A ’89-es politikai fordulat az európaisághoz való (vissza)kapcsolódás szinonimájaként jelent meg, amely a nyugati kapitalizmus rendszerébe való integrációt és egyben e hierarchikus rendszerben a félperifériális pozíció elfogadását is maga után vonta. Ezzel egy többszintű függőségi viszony jött létre, amelyben a Nyugat mint értékkategória, a hierarchia csúcsán lévő norma és viszonyítási pont jelenik meg. Kelet-európai aspektusból az áldozati, önkolonializáló narratíva átértékelésére vonatkozó igények az elmúlt évtizedben egyre inkább erősödtek, s az alternatív irányok kijelölését még inkább szükségessé tették. A posztkolonialista elméletek továbbgondolásából származik Kelet-Európa dekolonializálásának elképzelése is, mely szerint szükséges a gondolkodás felszabadítása, a strukturális függőségek és az európacentrizmus megkérdőjelezése – a szimpóziumon ez azt elképzelést Ginelli Zoltán tudománytörténész képviselte.
Varsó, Prága, Kijev, Budapest: kik a szereplők?
A szövetséget alapító négy szervezet karakteres művészeti közösségeket takar, amelyek pozícióikat a helyi kulturális élet működésének köszönhetően, vagy ahhoz viszonyítva definiálják. A hazai olvasó számára már ismerős az OFF-Biennále (legutóbb a kollektíva meghívásáról értesülhetett a Documenta 2022-es eseményére), amely 2013-ban jött létre elkötelezett kortárs művészeti szakemberek kezdeményezésére, a jelenlegi kormányzat által elindított első kulturális intézményi kivéreztetési hullám következményeként (többen a Ludwig Múzeum politikailag motivált igazgatóváltása után álltak fel, amely egy időben zajlott a Nemzeti Színházban zajló történésekkel 2013-ban). A kezdeményezők szilárd elhatározása volt, hogy minden állami forrás nélkül teremtenek meg egy nagyszabású, az egész kortárs művészeti színteret megmozgató és azon túlmutató eseményt. A 2020-ra tervezett, de a világjárvány miatt 2021 tavaszára halasztott harmadik kiadásban is tartják magukat ehhez az elképzeléshez, sok más magyarországi civil szervezet finanszírozási modelljéhez hasonlóan. Mára eljutottak oda, hogy a kétévente megrendezett eseményen túllépve, minden biennále kiadás megkeresi a saját megvalósulási formáját, és független intézményként év közben is szerveznek szakmai programokat.
A Biennale Warszawa valójában egy újfajta művészeti intézményt takar, amelyet 2017-ben Varsó városa kezdeményezett, egy kortárs szellemiségű (valójában neoliberális) városimázs részeként. Nyilvános pályázatot írtak ki egy, a lengyel kulturális intézményekben megszokottaknál kevésbé bürokratikus és rugalmas szerveződés megvalósítására, amelyet egy színházi rendezők által vezetett szakember-csapat nyert meg, akik 2019-ben a „Szervezzük meg a jövőnket” tematika keretében hozták létre az első biennálét. A Biennale Warszawa a város által jól finanszírozott ernyőszervezetként működik, profi intézményi struktúrával, saját eseményhelyszínnel. Nemzetközi tanácsadó testülete van és tematikus projekteket kezdeményez. A felvetett témák inkább globális jelenségekből indulnak ki, közvetlenül nem kormánykritikusak, noha a lengyel kormány – követve az orbáni nacionalista és értelmiség-ellenes attitűdöt – az utolsó néhány évben szélsőségesen beavatkozott nemcsak a kulturális intézmények, de a demokrácia alapintézményeinek működésébe is. Az autonóm kulturális műhelyek tönkretétele is a magyarországihoz hasonlóan történt, az intézmények élére politikailag kinevezett vezetők kerülnek, a nemzetközileg ismert múzeumi gyűjtemények szabadságába durván beavatkozik a politika.
A prágai Matter of Art Biennále bátor vállalkozás a városban az 1990-es és 2000-es években szervezett két korábbi biennále-kezdeményezés után. A cseh főváros többszintű és virágzó kortárs művészeti intézményrendszere (amely magán, városi és állami finanszírozású) mellett az új biennále a kísérletezésnek és a radikális állásfoglalásoknak ad teret. Szervezői a művészeti programon kívül a munkaszervezésre és a szervezeti működésre is kiható feminista intézményként újragondolt cseh tranzit munkatársai, akik kiindulási alapként kezelik a kortárs művészeten kívüli aktivista tapasztalatok bevonását. Prágában idén tavasz helyett nyáron nyílt meg a több helyszínen rendezett biennále, amire a járvány erősödő második hulláma miatt nemzetközi látogatókat nemigen várhattak.
Egy Ukrajnában kezdeményezett művészeti esemény az ország politikai állapota miatt sokkal keményebb helyzetből indul. A Kyiv Biennial intézményi háttere a 2008 óta működő Visual Culture Research Center (VCRC) önszerveződő művészeti szervezet, amely rendszeresen szervezett politikai vitákat generáló projekteket, ezzel nem egyszer szélsőjobboldali, neonáci támadásoknak is kitéve az eseményeket. 2015-ben felélesztették a korábban állami szinten kezdeményezett kijevi biennálét, ami a Majdan téri tüntetéseket követően minden szempontból rizikós vállalkozás volt. Az újraindulás egy független és informális iskola formájában jött létre és nagy nemzetközi figyelmet kapott. Az országban eközben a krími háború következtében tovább nőtt az erőszak és egyben a védtelenség szintje, ami a mindennapi élet mellett a kultúra működését is egyre inkább kiszolgáltatta a hazai és nemzetközi politikának. A kijevi esemény szervezőstábjának legismertebb arca Vaszil Cserepanyin aktivista kurátor, a Krytyka Polityczna című lengyel lap ukrajnai kiadásának (politkrytyka.org) szerkesztője, aki egyebek mellett a Biennale Warszawa művészeti bizottságának is tagja.
A digitális kapitalizmustól a kulturális örökségig
A kényszerből ZOOM-on megrendezett, közel öt órás szimpóziumon három szekcióban adtak a résztvevők tömör áttekintést működésükről, kutatási területükről, és kíséreltek meg alternatívákat mutatni. A találkozón az online térbe kényszerült emberi kapcsolattartás nehézségeit Kateřina Smejkalová, a csehországi Friedrich Ebert Stiftung kutatója körvonalazta beszámolójában. Az emberiségnek még a korlátlan internet hozzáféréssel rendelkező része sem nevezhető digitálisan nagykorúnak. A legtöbben nincsenek tisztában azzal, hogy a kereskedelmi logika alapján működő, globális digitális platformok használatával kiszolgáltatják magukat a megfigyelési kapitalizmus adat-kizsákmányolásának, amely az információt a maga érdekei szerint szűri és használja fel. A mai kor olajának nevezett adat kapcsán a nethasználó – Kylie Jarrett médiakutató fogalmát kölcsönözve – „digitális háziasszonyként”, vagyis ingyen adatszolgáltatóként tűnik fel. Jarrett 2015-ös könyvében a feminista szemléletet állítja szembe a kapitalista érdekek által vezérelt digitális médiával, és arra mutat rá, hogy a fizetetlen reproduktív munka kritikája segíthet a fogyasztó által a digitális térben végzett ingyenmunka működésének megértésében.
Mindezt összekapcsolva a klímaválsággal az is felmerült, hogy tévedés azt gondolni, hogy a virtuális utazás a számítógép előtt kevésbé lenne káros, mint például a repülés. A Smejkalová által említett megdöbbentő számok szerint az emberiség online jelenléte (elsősorban a digitális adatokat tároló felhők áramigénye) kétszer annyi károsanyag-kibocsátással jár (4%), mint a nemzetközi légiközlekedés (2%).
A szimpózium folytatásaként gyakorló képzőművészek, zenei eseményszervezők hoztak példákat olyan kiállítási formákra és élő koncertekre, amelyek – figyelembe véve az online tér sajátosságait – jól működnek. Felmerült a fizetős tartalmak kérdése, offline eseményeken természetes, ha valami nincs ingyen, ugyanakkor a digitális térben a legtöbben továbbra is az ingyenes tartalmakat keresik. Kérdés tehát, hogy az online tér használatának újabb gyakorlatai a kényszer vagy a lehetőség irányából közelíthetők-e meg, milyen potenciál rejlik a virtuális “létben” és ennek mekkora az ára.
Az OFF-Biennále Budapest kurátori csapatából Lázár Eszter és Szakács Eszter kurátorok az OFF működésmódja kapcsán vázolták fel a szakmai önszerveződés alapjait, amelyek a szervezet tevékenységében is megjelennek. A prefiguratív politika elképzelése a 60-as és 70-és évek nyugat-európai és észak-amerikai újbaloldali mozgalmaiból származik, a fogalom által leírható kezdeményezések célja nem a meglévő struktúra hibáinak kijavítása, hanem egy új, demokratikus alapon működő rendszer létrehozása, amely „jelenleg teljességében még nem valósítható meg, de a jövőben valósággá válhat: azaz jelenleg csak modellezi, előrevetíti, prefigurálja ezt a vágyat, célt”[Szakács Eszter: Szakmai önszerveződés, szócikk, In: Nyitott múzeum]. A mikroszinten kidolgozott struktúrákat a megvalósítás, tehát a gyakorlat követi, melyet a felülvizsgálat és tapasztalatok levonása kísér, ideális esetben pedig „szintlépést” eredményez. Lényeges ugyanakkor, hogy – Lázár Eszter megfogalmazásával élve – „nem kezdenek mindent elölről” az általuk létrehozni kívánt új modell(ek) esetében, hanem kritikusan reflektálnak a múltra, merítenek belőle, és ez a viszony – jelenünk egyre erősödő nacionalizmusát tekintve – tulajdonképpen maga is egyfajta alternatíva. Jó példa erre Trapp Dominika Parasztok atmoszférában elnevezésű projektje, ahol a kulturális örökség nem egy ideológiai szűrőn áteresztett, kiüresedett és kisajátított motívumgyűjtemény, hanem eleven, a múltban gyökerező, de a jövő felé mutató tárgyi és szellemi hagyaték, melynek megértéséhez elengedhetetlen a generációk közötti interakció.
Az EEBA szimpóziuma egyrészt a tagok működési stratégiáiba és aktuális projektjeibe engedett bepillantást, másrészt ráirányította a figyelmet a művészet területén túlmutató, a társadalom számos területét érintő és egyre súlyosbodó problémára. A szövetség, mint működésmód önmaga is alternatívát jelenthet a régió intézményrendszerének vonatkozásában, de a biennálék társadalmi aktivitása is – mint például az OFF együttműködései hazai szervezetekkel (mint amilyen pl. a Hős utcai gyerekkel dolgozó Kontúr Egyesület) vagy a Biennale Warszawa szociális iskolája (Social School of Anticapitalism) – olyan irányt jelöl ki, ahol a művészet és művészeti eszközök társadalmi mozgalmak részeként, hosszú távon eredményezhetnek változást és alternatívát. Az EEBA kezdeményezése sok szempontból ígéretes, hiszen közös platformra hozza a tudások és módszerek cseréjét, diskurzusok generálását és a társadalmi cselekvést, működése sikerességét ugyanakkor a gyakorlat fogja igazolni.
A találkozóról készült felvétel itt tekinthető meg. A nyitóképen a Matter of Art Biennále kiállításának részlete. Forrás: a biennále Facebook oldala
