Kiss Imre: Cheap Trick / Átlátás #3
Pince, 2020. 03. 11-24.
Kurátor: Bence Bettina
Az új szituációk új válaszokat követelnek. A bezárkózásnak, amiben most élni kényszerülünk, egyelőre nemigen látjuk a végét. Művek, kiállítások azonban vannak, ilyen-olyan állapotban, bezárva, elhalasztva, reagálásra, befogadásra várva. De a régi utak nem járhatók. Sokan lehetővé teszik a kiállítások virtuális bejárását annak pontos dokumentálása révén, úgy gondolom, ez jó dolog, érdemes használni. Írásomban egy csak képeken látott kiállítás értelmezésére vállalkozom, úgy gondolva, egy ilyen kompromisszum is jobb, mint a semmi. A szöveg, a nyelvezet azonban a régi módon működik, és feltételezi, hogy az olvasó is láthatja, bejárhatja a művet, a teret. Ez azonban most csak fikció, egy képzeletbeli befogadás.
Kiss Imre Cheap Trick című kiállítása azonos című sorozata egy részének a Pince meglehetősen egyedi terébe való érzékeny belekomponálása. Az alkotó példaszerű önkorlátozással és térérzékkel nem kívánta a sorozat minden darabját a falakra zsúfolni, hanem mindössze három képpel és két installációval trükközött. Az anyag azok közé a művek közé tartozik, amelyek nem elégednek meg a klasszikus fotó két dimenziójával, hanem igyekeznek abból kitörni, lebontani a fotó, a festészet, a szobrászat (és esetleg a fűtésszerelés) határait.
A Cheap Trick már csak címéből kiindulva is üdítően ironikus munka, lazán és okosan kezdi ki, ülteti le a művészet gyakorta sztratoszferikus komolyságát, amely sokszor a puszta blöfföt takarja, az elképzelés hiányát. Rámutat arra, hogy az mindössze különböző konvenciók és fogások mixtúrája, trükkök gyűjteménye, gátlástalan barkácsolás, aminek pontos célja van: hol az, hogy a referencialitás illúzióját hitesse el, hol ennek az ellenkezőjét, hol pedig az, hogy nem akar elhitetni semmit, a befogadó döntésére bízza, minek is nézi a művet.
Hogy mi minek nézzük Kiss képeit, jó kérdés. Nem abban az értelemben, mi célból, hanem, hogyan értelmezzük, amit látunk. Már kétdimenziós, keretezett vagy éppen keretezetlen képeinél is nehéz eldönteni, hogy mit nézünk. Bár elsőre absztrakt munkáknak tűnnek, nem azok, inkább absztrakció és figurativitás, fotó és festészet határán lebegnek egy meghatározatlan, nem perspektivikus térben. Nem egyértelmű, fotót vagy számítógép generálta látványt látunk-e, és az sem, hogy a képre ráfestett-e az alkotó? A látvány élességi-életlenségi viszonylatai sem szokványosak, váratlan helyeken és módon élesek vagy életlenek. Folyamatosan (hiábavaló) erőfeszítésre, korrekciókra késztetik és aláaknázzák a tekintetünket. Az egyik munkánál a mű kékje egyenesen áttöri a keretet és a falra kerül festékfújásként. A galéria sarkába állított kékkel, szürkével és zsinórokkal operáló fotó a szemünk előtt folyik szét, elemei átszakítják a síkot és a térbe terjednek tovább.
Kiss munkáit egyszerre sokféle távolságból lehet és kell is nézni, nincs egy meghatározott befogadó-kép távolság, sem perspektíva, folyamatos valóságcsalás van, virtuóz játék a trompe-l’oeil-el. Egy bizonyos távolságból lehetetlen eldönteni, valódi a kötelet vagy a fotón lévő kötelet látjuk-e, továbbá azt sem, hol érnek véget a kép határai? Kiss nemcsak belső terüket, de keretüket is lebontja és újrastrukturálja.
A tér másik sarkában felépített installáció a falon lévő képre rímel, ugyanazt a különös, barna redőjű anyagot látjuk a térben leomlani, ami a fotón félig takarásban van. Pontosabban, nem egy anyag természetes esését, hullámait, hanem ennek fotóját, képét egy molinóra nyomtatva, amely duplacsavar óhatatlanul Pauer Gyula pszeudo anyagait, optikai trükkjeit juttatja eszünkbe. Az installáció persze ennél az utalásnál jóval ambiciózusabb, további, jórészt ipari anyagokat, fűtésszerelésnél használt csöveket, rácsot, hevedert használ fel szoborszerű építményéhez. Finom utalásként a kék hevederrel képkeretet rajzol a térbe, ez azonban ismét játék, mert az installáció elemei sokféle módon hagyják el, lépik át ezt a téglalapot. A keret pusztán a kétdimenziós kép idézete. Egy nem kitüntetett, mert azonnal dekonstruált befogadási javaslat, mivel továbbra sem tudjuk függetleníteni magunkat automatikusan keretező látásunktól. Az installáció kifejezetten dinamikus, folyamatjellegű, nem állóképnek, hanem megszakadt, felfüggesztett processzusnak hat. Matematikai, statisztikai számítási modellnek, de képet pásztázó tekintetünk tárgyiasulásának is láthatjuk. Mivel itt sincs kitüntetett perspektíva, ki-be léphetünk a munkába, körbejárhatjuk, mindenhonnan más struktúraegyüttes tárul szemünk elé. A határok nélküli, bizonyos értelemben folyékony mű részévé válnak a megvilágítás keltette árnyékok is.
A Cheap Trick úgy működik, mint egy daráló. Kiss Imre tehetségesen és gátlástalanul aprítja fel, majd mixeli újra a képeket és a különböző anyagokat, majd furcsa, eldöntetlen, lebegő, hol két-, hol háromdimenziós, valamire emlékeztető struktúrákat barkácsol össze belőlük, de oly módon, hogy lássuk is a trükközést. Persze, hiába látjuk, nem jutunk közelebb jelentésükhöz, mert a munkának nem az a célja, hogy szemünket kényelmes kanapéra fektetve és pálmaággal legyezgetve sznob művészetértésünket, szánkba csúsztassa valamely kurrens médiumelmélet finom bonbonjait. A Cheap Trick kizökkent, zavarba ejt, átszereli a szemgolyónkat. A WTF érzés lecsengése után pedig elgondolkodtat arról, hogyan is látunk, és ráadásul mit?
