Kis Judit: Private View
Lakáskiállítás és performansz (2019.02.13-15.)
A mai Libanon területén fekszik Baalbek, a római időkben Heliopolisz, azaz a Nap városa néven ismert ősi település. Az egykori zarándokhelyen állt Jupiter temploma, amelynek romjai mint az élet változásának metaforája jelennek meg Nádasdy Ádám Kő kövön című versében (in: Komolyabb versek, 1984, Szépirodalmi Könyvkiadó). A szöveget néhány hete olvastam, és váratlanul újra a kezembe akadt, mikor Kis Judit Private View című kiállítására indultam. A versben megjelenő, érzelmi állapotokra reflektáló építészeti példákhoz – legyen az az alkonyati Baalbek, növényekkel benőtt királyi vár vagy éppen fojtogató panelház – hasonlóan épültek egymásra Kis Judit elmúlt öt évben készült munkái is.
A hetedik kerületi bérház falai színpadias fényben úsztak, ahogy a gangon végigsétálva megérkeztem a kiállításnak otthont adó lakásba. Az éppen felújított, festékillatú helyszín ideális hátteret biztosított a lakás más-más pontjain elhelyezett munkáknak: az intim hangulat, a személyes térben zajló események nyilvánossá tétele ugyanis jellemző motívumai Kis Judit installációinak és videóinak. A befejezetlenség érzését tovább erősítette, hogy a művész munkásruhába öltözve még felragasztott néhány képet a falra, majd a résztvevőket is erre bíztatta. Ez a gesztus arra is utal, hogy Kis itt látható művei egyrészt egy hosszabb, önvizsgálatot kívánó folyamat részei, másrészt, hogy a munkák a befogadó részéről aktív jelenlétet várnak.
Kis gyakran lép olyan területekre, amelyeket a legtöbben csak félénken, vagy egyáltalán nem közelítenénk meg. Ilyen kényelmetlen témákat érint az a virtuális performansz, amelynek a kiállításon a dokumentációja volt látható. A kudarc, a csalódás, vagy a visszautasítás természetes élmények, de a gondosan kurált, pasztell rózsaszín árnyalatokra hangolt, termékké tökéletesített Instagram profilokon nincs helye a negatív tapasztalatoknak, sem pedig a kiszolgáltatottságnak. A végletekig idealizált virtuális világban még inkább zavarbaejtő, amikor Kis Judit a művészi karrier lehetséges irányairól egy, az Instagramon élőben követhető performansz során gondolkodik, miközben azt a több száz négyzetméteres lakást takarítja, amelynek ablakai pont a Magyar Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületére néznek.
Diplomamunkáját, a Contentment című projektet is ez a fajta kitárulkozás hatotta át. Ezen a kiállításon lightboxokra installált részleteket láthattunk abból a nyolc videóból, amelyek azt a többéves folyamatot dokumentálták, amely során saját személyiségét alkotóelemeire bontotta és ezen keresztül a művészetben rejlő gyógyító erőt kutatta.
Ezt a gondolatmenetet vitte tovább az I have never happened című, 2016-ban bemutatott kiállítás, amely a párkapcsolatok törékeny természetével és az elmúlásuk után keletkező űrrel foglalkozott. Mi marad egy viszonyból, miután véget ért? Mit kezdjünk az emlékeinkkel, amikről azt sem tudjuk biztosan, hogy pontosak-e? Az a limitált példányszámú kiadvány amely a projekthez készült, legalább olyan nyugtalanító, mint a szakítás után felmerülő kérdések. A fekete-fehér füzetben egy kapcsolat elmosódott képeit látjuk, fejezeteket egy szerelemből, amelyeket a pár egymásnak írt üzenetei narrálnak. A féltékenység, a fizikai és érzelmi távolság, az elvárások, amelyek megbénítják a kapcsolatot mind közrejátszanak a szomorú végkifejletben, ahol a felejtés tűnik az egyetlen lehetséges megoldásnak.
A hiánnyal foglalkozott a Cyberlove című installáció, performansz és különböző érzelmi állapotokról készített tájképek sorozata is. A hálószobában kapott helyet a képek egyik része, valamint egy takaróra nyomott tájkép, melyen ez a felirat szerepel: A tudatalatti és képzeletbeli összetartozásunk, hogy még mindig egymással álmodunk. A művek sora a fürdőszobában folytatódott, ahova egyszerre csak páran mehettünk be. A mesterséges ködben képzelt, vagy csupán virtuálisan létező szerelmeket, érzelmi állapotokat leíró szövegek villantak fel a zuhanyfüggönyre vetítve.
A személyes építkezésre és annak tágabb dimenzióira fókuszál Kis Judit legfrissebb munkája, a Standards (ez a munka március 17-ig, a Derkó 2019 c. kiállításon még látható.). A tégla az ember által épített környezet legkisebb alkotóeleme, egy sztenderd méretű tárgy, amelynek létrehozásához minden egyes természeti elemre szükség van. A különböző anyagokból – márvány, fa, fém, agyag – készített téglákra Kis különböző tulajdonságokat vésett. Törékeny, túlzó, gondoskodó, elhivatott – olvashatók a téglákon, amelyek egyediségük révén installációt formálva és egyenként is értelmezhetők. A munka ugyanakkor kritikusan bánik a társadalmi normák, vagy éppen az állam által szabott határokkal: az elemeket egymásra helyezve ugyanis falakat építhetünk, mind saját magunk mind pedig városaink köré, amelyek elszigeteltté és korlátolttá tehetnek.
A februárban mindössze két napig, bejelentkezéssel látogatható kiállítás egy olyan alkotói folyamatba engedett bepillantást, amely során Kis Judit a körülötte és a benne zajló eseményekből merítette témáit: ezáltal könnyen falakba is ütközött, amelyeket azonban nem félt lerombolni. A munkák ugyanakkor személyes fejlődésének lenyomatai is: a megsemmisülés és a krízis után Kis mindig újból tudott építkezni. Az élet változásait elfogadva, hátrahagyta azt ami már ledőlt, hogy megcsodálhassuk, mint Baalbek ókori romjait.
A szerző a címet Nádasdy Ádám: Kő kövön című verséből kölcsönözte.
A nyitókép Kis Judit Private View című kiállításán készült. Fotó: Sipos Dániel
