„Sokáig egyáltalán nem akartam képeket csinálni a Keletinél vagy a környéken. Egyrészről én is, mint sokan mások, a látottak és a kialakult helyzet hatása alá kerültem, másrészről úgy éreztem, nekem jelenleg itt nem ez a dolgom. Kerestük a megoldásokat, hogyan tudunk viszonyulni a szituációhoz, hogyan tudunk részt venni, mit tudunk tenni, kivel beszéljünk, kihez forduljunk, kin segítsünk és hogyan, így aztán csak bóklásztam a környéken, ahol egyébként lakom is, és leginkább eszembe sem jutott a fényképezés lehetősége.
Nem dolgozom újságnak, nem köt az informálás kényszere, művészeti praxisomban ugyan gyakran felmerül a fotó dokumentumértékének használata, mint ahogy a szociálisan vagy kulturálisan perifériára került csoportok vizsgálata is, de a jelen aktualitásait soha nem csak önmagukért kívánom rögzíteni, hanem valamilyen rendezőelv, projektgondolat mentén. Emellett a klasszikus voyeur-szerepet is minden rendelkezésemre álló módon igyekszem elkerülni – de legalábbis tompítani – hosszútávú projektmunkáim során. Így sokáig nem tudtam, ha elkezdenék a kialakult krízishelyzetben fotózni, mire és kinek lenne az jó, hogyan definiálnám e képalkotói folyamatot, és hogyan határoznám meg saját magam benne.
Elérkezik azonban egy pont, amikor már teljesen eszköztelennek érzed magad, amikor belátod a végigpróbált megoldási módszereid abszolút tökéletlenségét. Rájössz, hogy már tényleg nincs más médiumod, nincs más eszközöd, mint képeket csinálni, hiszen végülis ehhez értesz a legjobban. Képekben gondolkodsz és értelmezed a körülötted létező világot, így ha a saját lehetőségeid maximumát szeretnéd elérni, ha azt keresed, hogy mit tudsz tenni ebben a megrendítő krízishelyzetben, végül nincs más választásod, mint fényképezni.
Így és ezért kezdtem aztán rendszeresen kijárni a Keletihez, beálltam a gyalogos menetbe, egyre kevesebbet beszélgettem és egyre többet fotóztam, a görcsös empátia helyét átvette a szakmai, képalkotói szemlélet. Ez egyrészt megdöbbentett, másrészt örültem, hogy abba az illúzióba ringathatom magam, hogy teszek valamit, hogy végre a helyemen vagyok az események láncolatában. Körülbelül két hétig mentem és fotóztam majdnem minden nap, majd úgy ítéltem meg, hogy ennek az illúziónak is lejárt a szavatossága, már nem tudok magamnak sem újat mutatni a fényképezés aktusával vagy a megszülető képekkel, másnak pláne nem.
A legutolsó kirándulásomon a János Pál Pápa téren elegyedtem szóba egy afgán és egy pakisztáni fiúval. A pakisztáni hosszasan nézegette a biciklimet, ellenőrizte a fékeket, elismerősen bólogatott. Negyvenes volt, valamilyen műszerész-féle, fekete zakót viselt, egy piros szegfűfej volt nála, kissé hervadt, a koszos fekete zakóval karöltve majálisok archív fotóit idézte az egész jelenet. A pakisztáni fiú nekem adta a virágot, aztán az afgán visszakérte, hogy egy megrendezett jelenetben újra odaadhassa nekem, és a másik lefotózza. Az afgán fiú megkérdezte, hogy magyar vagyok-e vagy cigány, aztán mindenki csinált szelfit mindenkivel. Még az egyik autópálya felé tartó gyaloglás során, amikor némi biciklis üldözés után elértem a menetet, a Gellért-hegyi vízesésnél lefotóztam, ahogy emberek, családok állnak meg a romantikus turisztikai háttér előtt fényképezkedni. A szülők és gyerekek összeálltak, felvették a kellő családfotó-pózokat, aztán futva a többiek után mentek, hogy ne maradjanak le nagyon. Konstatáltam, hogy végül a képkészítés gesztusa lett köztünk az igazi közös nevező az együtt átélt értelmezhetetlen, szürreális, néha kaotikus helyzetekben.”
Fotók és szöveg: Fátyol Viola
A cikk lejjebb folytatódik.