A kasseli d’OCUMENTÁ-val vagy a Velencei Biennáléval nem vetekedhet, de azért okkal jegyzik a Manifestát az európai kortárs szcéna legfontosabb rendezvényei között. Története 1996-ban a hollandiai Rotterdamban kezdődött, szervezője az ugyancsak holland kezdeményezésre létrejött, amszterdami Nemzetközi Manifesta Alapítvány. A biennálé eddig kétszer látogatott el térségünkbe: 2000-ben Ljubljana, 2012-ben pedig Szentpétervár volt a házigazda. A rendezés jogát az érdeklődő városok a nemzetközi alapítványnak benyújtott pályázattal nyerhetik el, a kurátor vagy kurátorok kiválasztását is az alapítvány végzi, de már a házigazda várossal közösen.
Az idei helyszínválasztás indoklásában
nagy hangsúlyt kaptak azok a művészettörténeti impulzusok – kiemelve a svájci grafikai design és a konkrét művészek, így Max Bill és Richard Paul Lohse hatását – amelyeket Zürich a művészeti szcénának az elmúlt évszázadban adott, továbbá a városhoz ezer szállal kötődő dada-mozgalom idei 100. születésnapja. Az évfordulóra való tekintettel nem is keltett meglepetést, hogy a svájci nagyváros lett a befutó, annál váratlanabb volt viszont a kurátor személyére vonatkozó döntés. Nem mintha a német Christian Jankowski nem lenne nemzetközi szinten is jól ismert képzőművész, de a Manifesta eddigi történetében még nem fordult elő, hogy ezzel a feladattal egy „gyakorló” művészt és nem egy profi kurátort bíztak volna meg. Utóbbiak között a szcéna olyan neves szereplőinek nevével találkozhatunk mint az első Manifesta kurátori team-jét irányító Néray Katalin, akinek munkáját többek között Hans Ulrich Obrist segítette, vagy később Francesco Bonami, Massimiliano Gioni, Adam Budak és legutóbb Kasper König.
Enteriőr a kiállítás Művészet mint második szakma című fejezetéből. © Manifesta 11, fotó Wolfgang Traeger
Amikor a zürichi kurátor kiválasztásáért felelős zsűri a középnemzedékhez tartozó, Berlinben és Stuttgartban élő Jankowskit meghívta Zürichbe, hogy nézzen körül a városban és dolgozzon ki egy koncepciót a Manifestára, pontosan tudhatta, mire számíthat, a német művész ugyanis sohasem volt a műterem csöndjében alkotó „magányos harcos”; ezért is cserélte az ecsetet olyan eszközökre, amik eleve feltételezik a csoportmunkát – például kamerára. Rendszerint azonban ennél is tovább ment, partnerei közé olyanokat is bevonva, akiknek hivatásszerűen semmi közük nincs a művészethez.
Jankowski „performatív interakciókban” gondolkodik,
a művészet és a nem-művészet találkozási pontjait igyekszik megragadni, feldolgozni, amiből szándéka szerint a választott médiumtól függetlenül megint csak művészet jön létre. „Tettestársakat” keres tehát, de nem azért, hogy kibújjon a felelősség alól, hanem azért, hogy a művészetet ütköztesse a nem-művészettel, és együtt éljen azzal a kockázattal is, hogy a dolgokat nem tudja teljes egészében ellenőrzése alatt tartani.
A Reflexiók Pavilonja a Zürichi tavon. Fotó: Wolfgang Traeger, a Manifesta 11 jóvoltából
Érdemes megállni Jankowski alkotói módszerénél, mert egész Manifesta-koncepciója is ezen alapul: olyan show-t álmodott meg, mondotta, amire ő maga is örömmel fogadná a meghívást. Ezúttal azonban ő volt a meghívó és kétféle szerepet szánt a résztvevő művészeknek. Egy részüknek azt, hogy hozzanak létre egy teamet, egyfajta sajátos „joint venture”-t a legkülönfélébb szakmákat gyakorló helybéliekkkel, és velük együttműködve, rájuk támaszkodva dolgozzanak ki és valósítsanak meg egy projektet.
Ennek eredményei aztán többféle módon
és helyszínen is láthatóvá váltak. Egyrészt a Manifesta két központi kiállítóhelyén – a kortárs művészet jelenlegi legtrendibb zürichi intézményében, az egykori sörgyárból átalakított Löwenbräukunstban és az óváros egyik patinás épületében, a Helmhausban –, másrészt a szatellit-helyszíneken, a projektekbe bevont „civilek” munkahelyein, harmadrészt pedig a „Reflexiók Pavilonjában”, egy, a Zürichi-tóra ácsolt faépítményben, ami napközben strandként működik, este pedig „making of” típusú filmeken mutatja be az egyes projektek megvalósulásának történetét. Jankowski célja nyilvánvaló: kideríteni, hogyan gazdagíthatják a művészetet azok, akiknek „von Haus aus” nem sok közük van hozzá; kihasználni azokat a lehetőségeket, amiket a művészet kínál ahhoz, hogy az emberek különböző csoportjai kapcsolatba kerüljenek egymással és feltárni, hogy egyáltalán mennyi hely marad a művészet számára – vagy, offenzívabb felfogásban, mennyi helyet tud magának a művészet kihasítani – a mai világban.
Maurizio Cattelan: Cím nélkül, Löwenbräukunst, fotó © Manifesta11/Wolfgang Traeger
A közös projekteket bemutató What People Do for Money. Some joint ventures csak az érem egyik oldala;
a művészek másik csoportja a Sites Under Construction című ún. történelmi kiállításon szerepel, melynek központi témája ugyancsak a munka világa, a különböző tevékenységi területek és a művészet viszonya. A két rész tematikus blokkokba rendezve, egymásba olvadva jelenik meg. Míg a joint venture-ök friss és a projekt jellegéből adódóan túlnyomórészt helyben készült alkotások, addig a „történelmi kiállítás” állványzatra emlékeztető fémrácsain bemutatott műalkotások időskálája közel fél évszázadot ölel fel. Hogy ez az írás ne essen a Manifesta hibájába és ne legyen emészthetetlenül terjedelmes és szerteágazó, a tematikus blokkok közül csak néhányat emelünk ki.
A szakmák portréi például főleg azt a kérdést járja körül, hogyan ábrázolunk egy-egy foglalkozást (tárggyal – pl. egyenruhával, hanggal, mozgással), de van, aki azt vizsgálja, mennyire erősen kötődik egy-egy szakma valamelyik nemhez. A munka világai szekcióban bemutatott alkotások a fizikai és a virtuális munkakörnyezet folyamatos változásait illetve ezeknek a cselekedeteinkre és gondolatainkra gyakorolt hatását kutatják, az Önarcképek és önreklám pedig arra összpontosít, hogyan igyekeznek érvényesülni, hogyan „adják el magukat” a különböző szakmák képviselői a rendőrtől a politikusig, vagy éppen a művészig, mert azért mégiscsak a művészek képviselik a művekben leggyakrabban megjelenített szakmát. Ebben a szekcióban szerepel Nagy Kriszta x-T jól ismert és a kurátori koncepcióba tökéletesen beleillő 1998-as óriásplakátja, a Kortárs festőművész vagyok. A magyar művész egyébként olyan „nagyágyúkkal” szerepel itt együtt, mint Ed Ruscha vagy a tavaly elhunyt Chris Burden.
Kiállítási enteriőr, az előtérben Nagy Kriszta x-T munkájával. A szerző felvétele
A koncepció izgalmas és kiválóan illik
egy olyan rendezvényhez, ami bevallottan bővíteni akarja a kortárs művészet iránt érdeklődők, a kiállításokra járók körét – márpedig a Manifestának ez kezdetektől fogva alapvető célkitűzése. Az összhatást viszont rontja, hogy Zürichben mindenből mintha kicsit túl sok lenne; mintha a kurátori team mindenütt mindent meg akart volna valósítani abból, ami eszébe jutott. Ennek átláthatatlan mennyiség és vegyes minőség lett a következménye, így aztán némi szerencse is kell ahhoz, hogy a látogató a valóban fontos munkákhoz – mert ilyenek azért jócskán akadnak – még „fogadóképes” állapotban érkezzen. A zürichieknek persze könnyű – ők egészen szeptember 18-ig többször is ellátogathatnak valamelyik helyszínre, melyek között az említetteken kívül gazdag performansz-programmal szerepel A művészek kabaréja – Voltaire Céhház is, ami a legendás Cabaret Voltaire-ben vert tanyát – ott, ahol 100 évvel ezelőtt megszületett a dada. És akkor még nem beszéltünk a „párhuzamos eseményekről”, melyek közül kiemelkedik a Kunsthaus nagyszabású retrospektív kiállítása az életműve egy részével a dadát is gazdagító Francis Picabia munkáiból. Akinek viszont csak egy-két napja van a Manifestára, folyamatosan választásra kényszerül – és jaj neki, ha rosszul választ.
Torbjørn Rødland: Enamel Support, Löwenbräukunst, fotó © Manifesta11/Wolfgang Traeger
Összességében és vegyes színvonala ellenére
a 30 joint venture az, ami leginkább rászolgál a figyelemre. A művészlistán a legismertebb név kétségkívül Maurizio Cattelan és talán az ő projektje váltotta ki eddig a legnagyobb érdeklődést is, amihez hozzájárul partnere is, hiszen Edith Wolf-Hunkeler kétszeres paralimpiai bajnok Svájcban igen komoly népszerűségnek örvend. Ő valószínűleg hiába vár a csodára, arra, hogy újra járni tudjon, ám megismerte a művészet csodáját, hiszen Cattelan, természetesen műszaki szakemberek bevonásával, vízen járó kerekesszéket épített a számára, aminek bemutatói mindig a legtöbb embert vonzzák a Zürichi-tó partjára. A „nem-művészek” között a legkülönbözőbb szakmák képviselőit találjuk: a „legősibbtől” kezdve a lelkészen át a kutyakozmetikusig, a temetőgondnoktól a pszichoanalitikusig, a légi utaskísérőtől a sztárszakácsig. Nem minden közösen létrehozott mű olyan érdekes, mint a vízen járó kerekesszék, sokszor a közös munka folyamata és a két fél által megfogalmazott felismerések az izgalmasabbak, jelezve, hogy az együttműködés mindkettejük számára sok új felismeréssel járt. A norvég fotós és filmes Torbjørn Rødland például egy fogorvos rendelőjében dolgozott, és míg utóbbi az esztétikai tökélyre törekedett, számára a rossz, a kidobásra ítélt, a régi hidak, a törött koronák voltak az izgalmasak. Az elkészült felvételekről a maguk módján szavaztak a rendelő paciensei is, hiszen a fotókat, csakúgy, mint a többi joint venture termékeit, keletkezésük helyén is kiállították; itt a paciensek kérésére többet le kellett venni a falról.
A zürichi csatornázási művek egyik vezetőjének
közreműködésével realizálta projektjét az amerikai, de Frankfurtban élő Mike Bouchet projektjét, és külön szinten, a többi elkészült munkától elkülönülve mutatják be. Ennek oka csak addig rejtélyes, amíg a látogató be nem lép a terembe. Bouchet olyan művet hozott létre, amihez 2016. március 24-én a zürichi lakosok többsége hozzájárult, igaz, tudtán és akaratán kívül. A művész ugyanis ezen a napon a zürichi csatornák által szállított szennyvízből nyerte ki és tömörítette össze 300-400 kilós kockákba mindazt, ami tömöríthető volt. A kockák összesen 160 négyzetmétert foglalnak el és bár speciális illatanyagot is kevertek beléjük, megőrizték eredeti, enyhén szólva is orrfacsaró szagukat. A zürichiek viszont elmondhatják magukról, hogy a kiállított művek egyike az ő közös munkájuk eredménye. A dolognak kétségkívül van filozófiai mélysége, de ehhez csaknem gázálarcban vezet az út.
Mike Bouchet: The Zurich Load, Löwenbräukunst, fotó © Camilo Brau
Elég volt egy érzékszervre, méghozzá a szemre hatni
Győri Éva Andreának ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet. A Stuttgartban élő fiatal művész nem egyedüliként választotta témául a szexuális és mentális egészség kérdését, projektje mégis teljesen egyedi színfoltot jelent. Neki kettős hátországa volt, egy szex-szemináriumokat és workshopokat vezető 69 éves hölgy és egy szexuálterapeuta pszichológusnő. Győri egy méretes kiállítóterem egész falát betöltő papíralapú munkákat állít ki Expedition in VibrationHighWay és Masturbation Portraits című idei sorozataiból, melyek önkielégítést végző nőket és fantáziavilágukat ábrázolják és a szexet – a tekintélyes német Monopol Magazin szakírója szerint – „valami iszonyatosan efemernek, összetettnek és ezért szépnek” mutatják. A Monopol a Manifesta „must see” tételei közé sorolja Győri munkáját, amiről több angol nyelvű digitális művészeti hírlevél, így az Artnet News is elismerő hangon írt. De ugyancsak elismerésnek számít, amit a partner pszichológusnő ír a Manifesta katalógusában: „Az én tudományos és terapeuta-nézőpontomból valamennyi képre áldásomat adhatom”.
Kiállítási enteriőr Győri Éva Andrea munkáival. A szerző felvétele
Ami a Manifesta egészét illeti: a kevesebb valószínűleg több lett volna. Több hónapig látogatható rendezvényről lévén szó, nehéz még megítélni, hogy a kitűzött és fentebb már említett célok mennyire valósulnak meg, erre vonatkozóan az első hét húszezres látogatószáma sem ad eligazítást. Annyi azonban máris bizonyosnak tekinthető, hogy az idei Manifestára nem csak a szagok miatt lesz érdemes emlékezni.