Elhangzott az Eddig minden rendben című kiállítás megnyitóján, 2020. július 9-én, a Budapest Galériában.
Ritkán szokott az ilyesmi ennyire gyorsan kiderülni. Az Eddig minden rendben című kiállítás már mostanra bizonyította, hogy telitalálat a neve: az eredetileg tervezett bemutatót egy világjárvány miatt kellett hónapokra elhalasztani, és most is mindenféle járványügyi intézkedést betartva állunk itt. Ugyan a kiállítást kísérő rövid ajánlóból is kiderül, hogy a címet A gyűlölet (La Haine) című francia film híres zuhanós jelenete inspirálta, nekem elsőre valami egész más ugrott be róla: az elmúlt évek egyik legtöbbet használt, a korszellemet leginkább eltaláló netes mémje, a lángoló szoba közepén ülő kutya, aki csendben nyugtázza, hogy this is fine.
Ez a rajz számomra éppen arról a kérdésről szól, ami körül szerintem e kiállítás is kering: hogy vannak-e egyáltalán eszközeink arra, hogy közöljük, nincs minden rendben.
Idén jelent meg a dán Mikkel Krause Frantzen könyve, a Going Nowhere, Slow: The Aesthetics and Politics of Depression, amelyben jelenkori művészeti-irodalmi példákon keresztül kutatja a depresszió társadalmi okait, és írása is épp abból a felismerésből indult ki, hogy mennyire nem tudunk mit válaszolni arra a kérdésre, hogy „helló, hogy vagy?”. Ez az a kérdés, amit nap mint nap számtalan alkalommal megkapunk, és általában egy „kösz, remekül” válasszal intézünk el, akkor is, ha közben valójában rengeteg dolog nyomaszt épp minket. Hogy miért történik ez, arra az egyik válaszlehetőség, hogy tudatosan nyúlunk ehhez a válaszhoz, mivel nem akarjuk az összes íratlan udvariassági szabályt felrúgva a másikra önteni a problémáinkat. A másik lehetőség viszont, hogy eszünkbe se jut, hogy mondhatnánk erre a kérdésre bármi mást is; hogy lenne lehetőségünk beszélni ezekről a dolgokról.
Frantzen úgy tekint a sokakat érintő depresszióra, mint a képességünk elvesztését arra, hogy elképzeljük a jövőt. Nem egy szebb jövőt, egy boldogabb jövőt, hanem a jövőt úgy általában. A kérdés pedig, amit érdemes körüljárni, hogy miként történt meg mindez. Az egyik lehetséges válasz, amibe sokszor bele lehet futni, és amit ez a kiállítás is számos ponton érint, hogy a munka válsága vezetett ide. Ennek az olvasatnak egy híres és korai példája Jürgen Habermas 1985-ben megjelent esszéje a nyugati társadalmak utópikus energiáinak kimerüléséről, azaz arról, hogy ezek az társadalmak miért nem tudnak többé pozitív jövőképeket elképzelni maguk elé.
Ez szerinte egyrészt azért történt, mert ekkorra már sokak számára lelepleződött a technológiai fejlődés sötét oldala: ahogy Habermas fogalmaz, a termelőerők pusztító erőkké változtak. Erős élmény ma olvasni, hogy Habermas már 1985-ben a fegyverkezés és az atomenergia mellett a génkutatást, az információfeldolgozást, az adatgyűjtést és az új kommunikációs médiumokkal szembeni bizalmatlanságot említi példaként.
A másik ok, amiért az elbizonytalanodás szerinte általános lett a nyolcvanas évek végére, az az, hogy odalett a munkára alapuló társadalom utópiája. A kapitalizmus korábbi évszázadaiban mind a jobb- és baloldali politikusok és a legkülönfélébb háttérből érkező társadalomtudósok körében is egyetértés volt abban, hogy a munka adja mindennek az értékét, a különféle emancipatorikus törekvések is a munka felől szerveződtek meg. A nyolcvanas évekre viszont sokak számára világossá vált, hogy a munka mély válságba került, és ennek hatását érezzük még ma is.
E válság természetét jól illusztrálja az amerikai szociológus, Richard Sennett kutatása: elsőnek 1977-ben végzett terepmunkát egy bostoni pékségben. A helyi görög bevándorló közösség tagjai dolgoztak ott, mind szakszervezeti tagok voltak, kemény, megterhelő fizikai munkát végeztek, elég embertelen volt a munkaidejük, és azt a tudást, amire a munkájukhoz szükségük volt, hosszú évek alatt sajátították el. Nem arról van szó, hogy különösebben szerették volna a munkájukat, de adott nekik egyfajta presztízst a közösségen belül, hiszen nem olyasvalami volt, amit bárki el tudott volna végezni.
Sennett 21 évvel később ment vissza ugyanabba a pékségbe, és alapvetően megváltozott viszonyokat talált: a legkülönfélébb háttérből érkező fiatal munkavállalók, szó sincs szakszervezetről, és az egész folyamat borzasztó könnyű lett, automatizált gépeken kellett csak gombokat megnyomni. Sennett egyáltalán nem akarja romantizálni a régebbi viszonyokat, és fontos, hogy amikor ezekről a változásokról gondolkodunk, ne essünk a “régen minden jobb volt”-hangulat csapdájába, de az szerinte lényegi változást jelentett, hogy 1998-ban a pékségben dolgozók számára a munkájuk egyáltalán nem jelentett semmiféle kihívást, és nem gondoltak rá úgy, mint a szakmájukra, nem tekintették magukat pékeknek.
A munka megváltozott természetével kapcsolatban az egyik fontos állítás, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteg munkatípussal megtörtént, hogy lényegében ugyanígy funkcióját veszítette. David Graeber antropológus ennek a jelenségnek a leírására találta ki az azóta rendkívül népszerűvé vált ‘bullshit jobs’ kifejezést, és virálissá vált esszéjében amellett érvelt, hogy ma akár a munkahelyeknek a fele (elsősorban persze a hivatali-irodai munkák többsége) lehet olyan, ami teljesen értelmetlen.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy közben e változásoktól függetlenül a munka még mindig mennyire központi helyet foglal el a világképünkben, akkor érthetővé válhat, hogy mennyire destruktív ez a helyzet. Jól illusztrálja ezt a Gallup 2011 és 2012 között készített gigantikus közvélemény-kutatása, melyben 142 országból több százezer embert kérdeztek meg arról, hogy mennyire érzik magukat elkötelezve a munkájuk iránt.
A megkérdezetteknek csupán 13 százaléka mondta azt, hogy elkötelezett, azaz érdekeltnek érzi magát abban, hogy jól menjenek a dolgok a munkahelyén. A válaszadók 63 százaléka volt az, aki nem érezte magát elkötelezettnek: ők azok, akik bejárnak, ott vannak, de a munkaidő nagy részében máshol jár az agyuk, igyekeznek kibekkelni a munkával töltött időt. És ami a kutatás legérdekesebb része, hogy volt 23 százaléknyi válaszadó, aki aktívan nem elkötelezett. Ők azok, akik nem csak csendben unatkoznak benn, hanem kifejezetten ellenérdekeltnek érzik magukat a vállalat sikerében, és ha alkalmuk nyílik rá, akár még keresztbe is tesznek kollégáiknak.
Hogy ennek az átalakulásnak milyen következményei vannak, azt rengeteg személyes példán is láthatjuk magunk körül. Nincsenek már kész karrierutak, szakmák helyett csak elsajátított skillek vannak, határozatlan idejű szerződések szerint projektek és megbízási szerződések vannak, a munkának egyre több költsége a munkavállalókra hárul, és miközben végleg elmosódnak a határok a munkával és a nem munkával töltött idő között, sokak beszámolóinak visszatérő eleme, hogy egyszerre érzik úgy, túlképzettek ahhoz, amit csinálnak, de közben nem értenek valójában semmihez. És közben egyre több az immateriális munkatípusok aránya, vagyis amikor kreatív energiáinkat, ötleteinket kell áruba bocsájtani.
Ezek az átalakulások azonban nem jártak a munka társadalmi státuszának megrendülésével: még mindig e köré szerveződik az életünk, még mindig ez keretezi a mindennapjainkat, e szerint jártunk iskolába és e szerint járnak majd iskolába a gyerekeink is. Ez pedig sokakra kettős nyomást helyez: egyrészt meg kellene felelni egy régi, elmúlt kor munka-normáinak, miközben annak a kornak a munkatípusai egyre kevesebbek számára hozzáférhetők, ennek minden anyagi-egzisztenciális következménye pedig rengeteg bizonytalanságot és szorongást szül.
A kiállítás egyik fele épp e személyes-társas megingásoknak ad teret: ez jelenik meg például Adelina Chimochowicz videós munkájában, melyben középkorú lengyel nők mesélnek a szorongásaikról. És egy absztraktabb szinten Szemző Zsófia kollázsaiban is, amelyek a bizonytalanságot és a rögzíthetetlenséget használjak szervező erőként.
A szorongás rendkívül látványos terjedését, amit olyan sokan leírtak már az elmúlt évtizedekben, valószínűleg nem lehet elég pontosan megérteni a munkahelyeken történt változások egy másik fontos aspektusa nélkül. A nyolcvanas évektől kezdve a nyugati társadalmakban, majd némi késéssel ugyan, de nálunk is egy egészen új munkaszervezési-termelési szemlélet kezdett el hódítani, ami nagy hangsúlyt fektetett a munkavállalói autonómiára, fontossá vált, hogy minden alkalmazott vállalkozói szemlélettel bírjon.
Ebben a rendszerben már nem a vak alkalmazkodást várják el tőlünk a munkahelyeken, hanem kezdeményezőkészséget, kreatív ötleteket, egyéni felelősségvállalást, gyors alkalmazkodóképességet. Ez pedig alapvetően hatott a gondolkodásunk működésére.
A kiállítást felvezető szövegben is idézett Byung-Chul Han filozófus szerint a nagy változást az jelentette, hogy a késő modernitás szubjektuma többé már nem kötelességből végzi a dolgát, hanem örömöt vár el munkája eredményeként. Önmagunkat felügyeljük, de ez az emancipáció nem jelent valódi szabadságot: azzal ugyanis, hogy gondolkodásunkban hátra szorul az a másik, akire tekintettel végrehajtottuk a feladatainkat, odalesz az a forrás is, amelyik el tudná ismerni a teljesítményünket, oda lesz a feladataink végrehajtása után érzett elégedettség lehetősége.
Ha pedig nincs kielégülés, akkor egyetlen válasz adódik: még többet és többet kell dolgozni. Ehhez a logikához szorosan kapcsolódik a digitális eszközök terjedése révén állandóvá vált online jelenlétünk, mely miatt sokkal ritkábban érezhetjük úgy, hogy egy munka végére pontot tehetünk. Ehelyett egymásba átfolyó részfeladatok vannak, a munka lezárhatatlan folyamat lett. Han ez alapján ír arról, hogy gyakorlatilag egy projektté szabadítottuk fel magunkat, de ez nem járt az erőszak vagy a kényszerek eltűnésével, ezek egyszerűen csak belsővé váltak.
Ez a belsővé vált kényszer pedig idővel ellenünk fordul: a szorongás, a depresszió, a kiégés mind innen eredeztethető.
Nem túl vidám a kép, ami körbevesz minket, és épp ezért izgalmas igazán, hogy a kiállítás igyekszik ellenstratégiákat felmutatni itthonról, illetve a környező országokból. Olyan pillanatokat és törekvéseket, melyeket nem uralt még le teljesen a munka logikája, ahol nem vált még minden áruvá.
2014, videó, 11’08”, A művészek jóvoltából
Közel sem magától értetődő, hogy vannak még ilyen területek. Nagyon látványosan mutatja ezt meg Barbora Kleinhamplová és Tereza Stejskalová videós kiáltványa, melyet az alvás védelmében készítettek. Az alvás gyakorlatilag az utolsó front, amit még nem gyűrt maga alá a kapitalizmus, de szó sincs arról, hogy ne volnának rá kísérletek: az alvás hatalmas üzlet lett, a szabályozására, a hatékonyabbá tételére, a megfigyelésére, a biokémiai úton történő befolyásolására egész iparágak alakultak már ki.
És ugyan a megváltozott munkaviszonyok miatt sokan rosszabbul és kevesebbet alszunk, de maga az alvás egyelőre nem hagyja magát: ahogy a videó fogalmaz, lassan ez marad az egyetlen pont, amikor még nem kapcsolódunk folyamatosan a technológiákhoz, amikor megszakad a szüntelen önreprezentációnk a világ felé, és amit még mindig nem a termelés logikája ural. Erről írt könyvet pár éve Jonathan Crary műkritikus és esszéista, utalva a kapitalizmus éjjel-nappalivá vált működésmódjára, 24/7 címmel. Crary szerint ha végiggondoljuk, nem sok minden maradt az alapvető szükségleteink közül, ami ne rendelődött volna már alá a kommodifikált-piaci működéseknek: az éhségünkkel, a szomjúságunkkal, a szexuális vágyainkkal és most már a barátok iránti igényeinkkel is egyre inkább ez történik.
Olvasatában rég túl vagyunk a kapitalizmusnak azon a szakaszán, ami elsősorban a dolgok felhalmozásáról szólt. Most testünket és identitásunkat a szolgáltatások, képek, ingerek és információk végtelen áradata éri, és ahogy a bolygó esetében nem voltunk tekintettel a természetes határokra, ugyanúgy nem vagyunk most sem a bioritmusunk, a cirkadián ritmusunk működésére. A kiáltvány alapján így az alvásunk megvédése végső soron saját magunk megvédését jelenti.
Máshonnan közelítő ellenstratégiát mutat be Virgina Lupu portrésorozata az általa közelről ismert román boszorkány közösségről, mely a kapitalizmus perifériáján igyekszik létezni. A boszorkányság mára eleve nehezen elválasztható a munka fogalmától, elsősorban Silvia Federici írásainak köszönhetően, aki úgy olvasta újra a késő-középkori boszorkányperek történetét, mint a korszak hatalmi berendezkedésével szemben kihívást jelentő nők elleni rendszerszintű fellépést, ami aztán elősegítette a bérmunka, és így a kapitalizmus kialakulását is. Federici olvasatában a boszorkányperek alkalmasak voltak azoknak a nőknek a kiszorítására is, akik addig a közösségeikben különféle gyógyító, segítő, gondozó feladatot láttak el, és olyan tudásokat alkalmaztak, melyeknek nem volt helye a fegyelemalapú, piacosítható munka világában. Ezeknek a marginalizált tudásoknak a továbbélését járják körbe Lupu fotói.
Miközben egész más irányba indulnak el, a személyes megküzdési stratégiák lehetséges módjaként lehet tekinteni Katarina Konvalinova es Ember Sári kiállított munkáira is.
Konvalinova videójában a spirituális befelé fordulás, a meditáció és a jóga merül fel kilépési útvonalként, de úgy, hogy közben kérdésessé válik az is, hogy mennyire lehet ehhez egyáltalán fehér európai emberként hozzáférni. Ember Sári ezzel szemben a közösségi kilépés szűk, de mindannyiunk számára ismerős és fontos példáját dokumentálta: analóg fotóin barátai vízitúrázás közben elkapott portréi láthatók, melyek éppen személyességükkel és közvetlenségükkel tudnak ellene hatni az életünk egyre több területét uraló logikáknak.
Végül még egy művet említenék, amit lehet, hogy összeférhetetlenség miatt nem is volna szabad, hiszen én is felbukkanok benne: Varju Tóth Balázs videóiban ismerősei, barátai mesélnek arról, hogy ők mit értenek a munkán, számukra, a saját életükben mit jelent a munka fogalma. Ez a látszólag egyszerű megközelítés, hogy szimplán csak gondoljuk végig és beszéljünk erről a témáról, épp azért képes izgalmas továbblépési irányt kínálni, mert rádöbbenthet minket arra, hogy ahhoz képest, hogy mennyire fontos szerepet tölt be mindannyiunk életében a munka, nem nagyon szoktuk végiggondolni a hozzá fűződő viszonyunkat.
A kiállításon látható művek épp ezt az elgondolkodást segíthetik elő, ezzel együtt pedig azt is, hogy egyre inkább legyenek válaszaink a hogylétünkről szóló kérdésekre azon túl is, hogy eddig minden rendben.
