Szabó Klára Petra A rózsaszín ködön túl című kiállítása a Viltin Galériában a nemsokára ugyan bezár, de az anyag egy része továbbra is látható lesz a Derkovits-ösztöndíj beszámoló kiállításán, és a tavasz folyamán még a Viltinbe is visszatér.
A munkák négy különböző helyszínen, észtországi, angliai, japán és koreai rezidenciaprogramokon készültek. Izgalmasan tüközik a különböző kulturális hatásokat, miközben már-már zavarbaejtően személyesek és naplószerűek.
„Residency hopping” – mondják az amerikaiak. De tényleg, mi vitte Szabó Klára Petrát arra, hogy többször, tucatszor akár, külföldi rezidencia-programokra pályázzon? A külföldön szerzett benyomásokról, hatásokról beszélgettünk.
Made in Japan series I., Enter my world Noriyo. Watercolor on yuzen washi paper, 2013
artPortal: Öt éve, azaz szinte a pályád kezdetétől a Viltin Galéria művészkörébe tartozol. A saját ambíciód a rezidenciaprogramokon való részvétel, vagy a galéria elvárása?
Szabó Klára Petra (Sz.K.P.): Szerencsére nagyon szabadon kezelnek, semmit nem várnak el, magam hozom a döntéseimet. Igaz, az első rezidenciaprogramon való részvételt nekik köszönhetem, ők ajánlottak be Ursula Krinzingernek, ám azóta önállóan pályázom, amiben hatalmas rutinra tettem szert. A pályázati kiírások többsége nagyon bonyolult, rengeteg adminisztrációval jár, de a lényeg az elutasítások feldolgozásában rejlik. Az elmúlt két évben négy helyen jártam, ehhez körülbelül 150 pályázatot adtam be. Most már jobban szelektálok, mert már azt érzem, hogy sok lesz, tavaly 6 hónapot nem voltam itthon. Még egy alkalommal pályázhatok a Derkovits ösztöndíjra, nagyon szeretném megkapni, és időre van szükségem, hogy a felhalmozott élményeket kifessem magamból. Tele vagyok ötletekkel, a bennem kavargó érzéseknek le kell ülepedniük.
Mi a jó ezekben a lehetőségekben?
Sz.K.P.: Több irányból is meg lehet közelíteni a választ. Egy időben Magyarországon falakba ütköztem amiatt, hogy nem a képzőn végeztem és hiába tudtam, nem a munkámmal van gond, a kudarcélmény attól még elkerülhetetlen. A rendszert nem tudom megváltoztatni, kesereghetek rajta, vagy megkerülhetem. Az utóbbit választottam. Külföldön nem tesznek különbséget a soproni és a pesti egyetem között, mindkettő művészdiploma és számukra egyforma. Formatervező masterdiplomát szereztem, úgyhogy itthon a vidék-főváros különbözősége mellett a képzőművész-iparművész megkülönböztetés is sújt. Külföldön azt nézik amit mutatok. És azt vettem észre, szépen lassan itthon is elkezdtek lebomlani a falak. A mostani kiállítás visszajelzései például nagyon megleptek. Attól féltem, lágynak, nőiesnek fogják majd tartani a munkákat, de pejoratív értelemben. Ehhez képest értették, hogy inkább érzelmi irányból közelítem meg az alkotást, és nem rótták fel nekem. A rossz kritikák a mai napig el tudják venni a kedvemet, mondjuk így, hiperérzékeny vagyok. Visszatérve a rezidenciaprogramokra: ezek helyettesítik ma a régi mecénásokat. Ideális körülmények között lehet dolgozni, minden hétköznapi terhet levesznek a válladról, csak a munkára koncentrálhatsz. Kiszakadva az otthoni környezetből, büntetlenül kipróbálhatsz a megszokottól eltérő szerepeket. Jó játék. Tallinban, Észtországban nagyon bulis voltam, minden este elmentünk, pedig itthon szinte sose járok el szórakozni. Japánban egy buddhista szerzetesnél laktam, beleolvadva a családjába, szinte meditatív állapotban léteztem. Angliában magamnakvaló, visszahúzódó voltam, Szöulban megint a társasági énem került előtérbe.
Indigo
Mit várnak el tőled a vendéglátók?
Sz.K.P.: Az ottlétért cserébe műveket. Egy ideje gyanakszom, hogy a pályáztatás során többnyire el sem olvassák a munkatervet. Mindig megkérdezem, miért engem választottak. A válaszok is megerősítettek abban, hogy általában a portfólió dönti el, ki kap lehetőséget. Angiában a CV-m mellett az tetszett nekik, hogy korábban több helyen voltam, mert én voltam az első rezidens művészük és nyugodtak akartak lenni afelől, segítség nélkül is elboldogulok. Általában nagy a túljelentkezés, főleg oda ahol ellátást is biztosítanak.
Vegyük sorra. Merre jártál?
Sz.K.P.: Hosszú évek próbálkozásai után Észtországba jutottam ki három hónapra, ahol egy nemzetközi társaságba kerültem. Sokan voltunk, jó csapat gyűlt össze, finnek, oroszok, ausztrálok, nagyon jó hangulat volt. Portrékat készítettem róluk, a többi művészről. Hazajöttem egy hétre, máris mentem tovább Japánba három hónapra, ezt követte az angliai Norwich, 2013 végén pedig Szöul.
Melyik út volt a legnagyobb hatással rád?
Sz.K.P.: Japán. Gyerekkori álmom volt eljutni oda. Nagyon lekes voltam, talán kicsit túl is pörögtem. Nem okozott csalódást, olyan volt mint egy álomvilág. Vissza szeretnék majd menni, sőt azon gondolkozom, hogy a doktorimat is jó volna ott megcsinálni. Nem egyszerű, mert legalább alapszinten beszélnem kellene japánul, ahhoz hogy ott ösztöndíjat szerezhessek.
Made in Japan series VI., Last days in the paradise. Watercolor on yu-zen washi paper
Már tanulod a nyelvet?
Sz.K.P.: Hódmezővásárhelyen, ahol élek, nem könnyű japántanárt találni, de keresem az alternatív megoldásokat. Kint megtanultam a hiraganákat olvasni, igyekszem önállóan is tanulgatni.
A japán rezidenciaprogramra az ötödik pályázatoddal nyertél. Mi volt benne más, mint a megelőzőekben?
Sz.K.P.: Erre én is rákérdeztem, hogy miért most, de nem is emlékeztek rám a korábbi évekből. Csak csodálkoztak: „Tényleg ötödjére adta be? ” Mindig más anyaggal pályáztam, abból a megfontolásból, hogy biztos más kell, mint ami tavaly nem működött. Először a diplomamunkámmal pályáztam, ami teljesen iparművészeti vonal volt, papírékszerek, utána próbálkoztam az akvarelljeimmel, végül animációkkal sikerült. Négy művészt választottak, egy japán és egy brit mellett két magyart, Tranker Katát és engem. Teljesen véletlenül, párhuzamosan pályáztunk. Az utolsó pillanatban, amikor az értesítést küldték derült ki számukra, hogy mindketten magyarok vagyunk. Ebből látszik mennyire nem mélyednek el a munkatervekben. Először volt náluk magyar művész, egyszerre mindjárt kettő, ami szintén nem gyakorlat.
Mit adott hozzá a japán út a művészetedhez?
Sz.K.P.: Az önbizalom a legfontosabb hozadéka. Itthon még mindig az olaj-vászon az „igazi” művészet, ott viszont egészen más a hozzáállás a papíralapú munkákhoz. Ráadásul Minoban voltam, a papírgyártásáról híres városban, ahol elképesztő tisztelet övezi a papírt, mint anyagot.
Végül nem azt készítetted ami a munkatervedben szerepelt. Miért?
Sz.K.P.: A fogadó félnek egyetlen megkötése volt csak, a Mino-i manufakturában készülő washi papírt kellett használni. Eredetileg is ezt akartam használni, csak éppen animációhoz, de amikor a megérkezés után egy héttel felülíródott az egész, rákérdeztem, problémát jelent-e, ha mást csinálok. Azt mondták, ha a washi papírt használom, részükről rendben van. Jól szervezett program volt, ahol mindent szerződésben rögzítettek. Különlegességét fokozta, hogy családoknál voltunk elhelyezve, és én a buddhista szerzetesnél, egy templomban éltem, tradicionális kézzel festett papírfalak közt. Hétfőként meetingeken számoltunk be a munkák haladásáról, jelezhettük ha szükségünk volt valamire. Workshopokon vettünk részt és mi is tartottunk foglalkozást a helyi iskolában, washipapírból halakat készítettünk, amiket ki lehetett horgászni.
Floral Abuandance, 2013. Watercolor on paper, Seoul Modern Museum of Art
Mi az a washi papír?
Sz.K.P.: Minoban kétezer éve van papírgyártás, az itteni manufakturában készül a washi papír, ezeket kombináltam az akvarelljeimmel. Nehéz volt dolgozni rá, mert nagyon vékony, de nagyon erős, szinte elszakíthatatlan, ám a nedvesség hatására szétmállik. Nagyon szárazon kellett rá festeni, cserébe gyönyörűen megtartotta a színeket. Száradás után is ragyogó tónusai vannak, egy festő számára maga a csoda.
Menjünk tovább: hogy kerültél Angliába?
Sz.K.P.: Az FKSE csereprogramján keresztül. Teljesen más élmény volt, a túlszervezett Japán után a teljes szabadság. Kis túlzással az történt, hogy odaadták a műterem kulcsát: tessék, csinálj amit akarsz!
És mit csináltál?
Sz.K.P.: Norwich-ban honvágyam volt. Ezt tetézte a felismerés, hogy ott az emberek régiségek, kvázi a gyökereik közt élnek, nekem meg nem sok mindenem maradt meg a felmenőimtől, csak az ükapám gondolkodó karosszéke, ami most a műtermemben található. Úgyhogy magánmitológiát, saját szimbolikát hoztam létre, ezeket festettem rá az ott készített paravánra is. Ami önmagában is egy szimbolikus tárgy, eltakarjuk vele a rendetlenséget, öltözködünk mögötte, én pedig személyes, intim képeket tettem rá. A yukka pálma lett számomra a kreativitás szimbóluma, amit gondozni kell, hogy ne pusztuljon el. Vettem egy régiségboltban kézzel festett tapétát, azt kombináltam az akvarelljeimmel.
It hurts because it mattered, 2013. Watercolor on paper and mixed media
A következő állomás Korea. Itt mi történt?
Sz.K.P.: Szakmai szempontból ez volt a legkomolyabb. A Seoul Museum of Art rezidenciaprogramján vettem részt. A város egy elképesztő 25 milliós metropolisz. Az Ernst múzeumban a 2011-es Derkovits beszámolón ki voltak állítva a fekete thermo festékkel bevont dobozaim, amikhez hozzáérve, a hő hatására láthatóvá vált az alattuk lévő kép. Ez a technika azóta is izgat, de nagyon drága a speciális festék. A rezidenciaprogramok kísérletezésekre is alkalmasak, mert biztosítják az olyan anyagokat, amiket itthon nem tudnék megvenni. Szöulba termofestékes projekttel jelentkeztem. Floral Abundance, virágfüzér, a meditáció és a Tao út-fogalomköréhez kapcsolódik, értelmezhető persze a civilizációból való menekülés metaforájaként is. Az eredeti terv szerint az összes virágot be akartam vonni a termofestékkel. Beborítottam volna a kiállítóteret fekete virágokkal, mozgásérzékelők reflektorokat kapcsoltak volna be, az általuk kibocsájtott hő pedig kiszínezte volna a virágokat, amerre sétál az ember. Egy kísérleti verziója megvan, de nem lett szép. A virágok teljesen elvesztették a papírszerűségüket, műanyaghatásuk lett. Továbbra is dolgozom rajta, mert nem lett az igazi. Szöulban elkövettem egy bakit is, nem tudtam eleget a dolgokról, és nem vettem figyelembe a japán-koreai ellentétet. Készítettem egy fotódobozt (purikura) amiben a virágaim adták a hátteret, és nem tudtam róla, hogy ez a műfaj eredetileg japán. Annyira sok néző felháborodott azon, hogy idejöttem Koreába, és egy japán hagyományt idézek fel, hogy végül visszavontam. Nem megosztani akartam az embereket, hanem a mindenhol felbukkanó selfie- örűletre reagálni. Koreában ezt selca-nak hívják (self camera) és ha lehet, még nagyobb őrület, mint másutt. Nálunk a leggyakoribb selfie helyszín a fürdőszoba tükre előtti tér, flakonokkal a háttérben. Koreában kényesek arra, hogy szép legyen a környezet ahol a kép készül. A városban bárhol volt valami jó kilátás vagy háttér, ott mindig akadt egy tábla is „ Fotópont” felirattal. Sőt egy kis képecske még azt is megmutatta, ha itt és így fotózod magad, akkor így fog kinézni a háttér.
Forget me not, 2013. Watercolor on paper
A programok végén ki és miként választja ki, hogy melyik művedet hagyd ott?
Sz.K.P.: A művész felajánl, ők rábólintanak. Japánban például a Made in Japan sorozatból hagytam ott pár darabot. Ez nekem is jó, mert bekerült a munkám a papírmúzeum gyűjteményébe. Azért ez mindig nehéz, összetett döntési folyamat. Borzasztó fájdalmas elereszteni a képeket. Aprólékosak a munkáim, sok időt töltök az elkészítésükkel. Nem is akartam megválni tőlük, sokáig csak gyűltek otthon, aztán a férjemnek (Szvet Tamás szobrász) egy mondata lendített át, hogy így akkor mi értelme van, ha senki nem látja? És gondoljak bele, aki megveszi az együtt akar élni vele, szereti, továbbgondolja, ez milyen jó visszacsatolás. Nekem talán Japánban volt a legnehezebb eldönteni, mit hagyjak ott, hiszen a kulturális különbségek miatt a japánoknak teljesen mást jelentenek a képeim. Itthon egzotikus, szines, keleti, talán helyenként infantilis, ott pedig a papíron lévő printek eleve bírnak egyfajta jelentéssel. Mindegyikhez kaptam egy oldal leírást, ha balra szállnak a darvak, vagy ha piros a Fuji, az mit jelent. Érdekes volt nekik, én európai szemmel hogyan látom az ő kultúrájukat. Sokszor nem is értették a rajongásomat.
Mi fogott meg?
Sz.K.P.: Sok dolog elvarázsolt. Szuperhős kultusz van, nekünk pedig nemhogy szuperhőseink, de még hétköznapi hőseink sincsenek. Nagyon szerettem például bevásárolni járni, leragadtam a supermarketek polcai között a csomagolásokat tanulmányozva. Megfogott, hogy mindennek szeme-szája, arca van, mintha személységük lett volna a csomagolásoknak, tárgyaknak, ételeknek. Úgy is mondhatom, hogy lelkük. Japán óta a belsőre koncentrálok, a szimbolika, az álomszerűség kezdett el érdekelni. Nem ragaszkodom már ahhoz, hogy a valóságot adjam vissza. Terápia és meditáció egyszerre, kifestem magamból azt, amit más a pszichológushoz visz.
Broken flowers, 2012. Watercolor on paper