A kortárs művészetben tapasztalható szabad, alkalomhoz kötötten változó médiumhasználat hatással volt a hagyományos műfajokban dolgozó művészekre is.
Kétféle módon reagáltak arra a jelenségre, hogy újabban kollégáik egyre szélesebb köre mindig az adott koncepcióhoz (ahogy utóbb nevezték: projekthez) választ médiumot: ha kell festészetet, ha kell fotót, videót, animációt vagy akár háromdimenziós kifejezőeszközöket – és mindezek kombinációit.
Az egyik dacreakció volt: megpróbálták szakmai sovinizmussal körülhatárolni és „védeni” enklávéjukat. A hagyományra, a mesterségbeli tudásra és művészettörténeti tekintélyekre hivatkozva kívántak homogenizálni a nemes, önmagukból táplálkozó és önmagukért való műfajokat – mindenekelőtt a paragone-viták tradíciója alapján különösen nemesnek, kitüntetettnek képzelt festészetet.
A másik reakciót belátásnak, megértésnek nevezném. Annak a megértéséről van szó, hogy a festészetnek ma már nincsenek privilégiumai a többi – bármennyire is új keletű – kifejezőeszközzel szemben: a festészet műfajból médiummá lett; az egyik lehetséges, választható médiummá a sok között. Más szavakkal – pozitív megközelítésben – ez a belátás a festészet médiumtudatossága.
A médiumtudatosság reflektív viszony: a művész történeti konstrukciónak tekinti, és kritikai távolsággal kezeli az alkalmazott médiumot.
Mindez nem újdonság: már Marcel Duchamp számára sem volt magától értetődő a kép- (szobor-, rajz-) csinálás; ahogy a század derekán megfogalmazta: „kell, hogy (az efféle tevékenységnek, A. G.) valami iránya, irányultsága legyen.” És vele nagyjából egy időben Veszelszky Béla (hogy egy par excellence festőt idézzek) is „a művészet létjogosultságának kérdésességéről” beszélt. Azonban ami Duchamp és Veszelszky esetében és idején még revelatív és felforgató felismerésnek számított – vagyis a konceptuális töltésű, illetve a szellemi-teoretikus értelemben „megindokolandó” műtárgykészítés, például a képfestés – ma már a napi gyakorlat számára is kiindulópont: a reflektálatlan művészetcsinálás evidencia-jellege – legkésőbb a huszadik század végére – szertefoszlott.
Hasonló megfontolások állhattak Kondor Attila elhatározása hátterében is, amikor búcsút mondott a festészet műfaji pátoszának és hűvösebbre fogta, „deromantizálta” munkáit. Egy lépést tett hátra, hogy a szokásosnál távolabbról, illúziótlanabbul tekinthessen a festészet médiumára, és egy lépést tett előre, hogy a megszokottnál közelebbről vizsgálhassa meg a képalkotás természetét, a kép keletkezésének folyamatát. A festői-képi gondolkodás és analízise nemcsak a forma- és színképződményeknek, a festészet belső életének megismerésére alkalmas, hanem egyféle világértelmezés is – ez közhely, de mégis csak kevesen gondolják végig ennek konzekvenciáit, és még kevesebben próbálják meg tudatosan is alkalmassá tenni festészetüket erre a konceptuális feladatra.
A mai konceptuális festészet nehézsége abban áll, hogy nem elég a festő – és a kortárs diskurzus – számára egyaránt releváns, kommunikálni kívánt „tartalmat” vagy „jelentést” bizonyos szakmai színvonalon elénk állítania. Mindezt a már említett, reflektív képalkotás kontextusában kell tennie. Ez metodológiai probléma: a képnek meg kell mutatnia, fel kell tárnia azt az összetett folyamatot is, amiben elnyeri egyszeri, csak rá jellemző forma- és színegyüttállását. A képben vizuálisan megérthető formában ott kell lenniük nemcsak a képi gondolkodás eredményeinek, hanem indítékainak is: a szakmai tapasztalatoknak és példáknak, a mesterségbeli-technikai rutinnak, a környezeti inspirációknak, az irányított és az ösztönös formakeresésnek is.
Kondor Attila azzal kísérletezik – persze nem egyedül, hiszen csak egyetlen példát említve, hasonló célokat tűzött maga elé Birkás Ákos is – hogy a festészet médiumát a maga konceptuális összetettségében, mintegy „működés közben” láttassa, és ezzel alkalmassá tegye nemcsak a kommunikációra, hanem az önreflexióra is. A médium önreflexiója nyomán keletkezhet a kép és a festő között az éltető távolság, melyen át a közölni érdemes aktuális „tartalmak” és „jelentések” a festészetbe áramolhatnak.