Bernáth Mária művészettörténész 1935–2017
Kevés ember ismerszik keresztnevéről. Marili egyikük volt: Bernáth Aurél egyetlen, rajongással imádott lánya, saját jogán Bernáth Mária művészettörténész (mi más is lehetett volna?).
Bernáth festészetének ihlető forrása, múzsája volt egészen kicsi korától – rajzok, plakettek, festmények, freskók tanúskodnak róla –, később szellemi társa. Marili is imádattal csüngött apján – művészetén, művészetszemléletén és intellektusán. Bensőséges, mély, egy életre meghatározó kapcsolat volt közöttük. Apja halála után odaadással ápolta emlékét és gondozta művészetét, amiben Rum Attila volt segítségére.
Festők, írók, költők között nőtt fel. A műértés, a műélvezet természetes, éltető közege volt. Kitűnő szeme és ízlése volt, belülről ismerte a festészet csínját-bínját. Szakértésre mégis csak két festő, Bernáth és Rippl-Rónai esetében volt hajlandó, mert azt vallotta: igazán jól, nagy biztonsággal csak két, legföljebb három életművet ismerhet az ember. Nem mikro-filológiai értelemben – azt szükséges, de nem elégséges feltételnek tartotta –, hanem ami a festői gondolkodást, látásmódot illeti. Sokat tanultunk tőle, azaz a szakmának a műértő oldalát többen tőle tanultuk.
Szerette a tárgy közeliséget, hiszen őt is műtárgyak vették körül, apjáé, apja barátaié és tanítványaié. Ennélfogva világéletében múzeumba vágyott, tárgyak közé, leginkább a Magyar Nemzeti Galériába, ami nem adatott meg neki.
Pogány Ö. Gábor akkori igazgató hallani sem akart róla, hogy a poszt-nagybányai iskola prominense, a nagypolgár Bernáth lánya oda kerüljön. Az Iparművészeti Múzeum Adattárban töltött rövid idő után, 1959-ben Dávid Katalin hívta meg a frissen alakult Művészettörténeti Dokumentációs Központba, amiért élete végéig hálás volt, mondván, hogy így maradhatott meg a szakmában.
Művészettörténeti tevékenysége ehhez az intézményhez, illetve jogutódjához, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetéhez kötődik. Oroszlánrészt vállalt a századfordulós kézikönyv munkálataiban, együtt dolgozott Németh Lajossal, akihez meleg barátság és kölcsönös szakmai nagyrabecsülés fűzte. Beke László, Sármány Ilona, majd Széphelyi Frankl György dolgoztak kezeik alá, illetve Makky György fotográfus. Imádott másokkal együtt, csapatban dolgozni. Minthogy a művészettörténet nem pusztán szakmája, de ténylegesen élete része is volt, azt vallotta, hogy az ember és a barátság is a közös munkában mérődik. Az Ars Hungarica folyóirat szerkesztését (felelős szerkesztő: 1981–1995) is mások gondolatai megismerésének, közös munkának tekintette. Mi A historizmus művészete Magyarországon (1993) köteten, majd a nagybányai levelezésköteten (Dokumentumok a Nagybányai Művésztelep történetéből, 1997) dolgoztunk együtt, közben életre szóló barátság szövődött köztünk.
Rajongott a reneszánsz festészetért, legyen az északi vagy déli, szenvedélyesen szerette Goya, Velázquez és Manet művészetét. Igazi nagy korszaka azonban a századforduló volt, a modern művészet bölcsője, azt érezte magáénak: Monet, Gauguin, Bonnard, a magyarok közül Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly és mindenekelőtt Rippl-Rónai festészetét. Az egyetem után sorra jöttek ki kezei közül a kismonográfiák (Cézanne, Van Gogh, Gauguin, 1965; Munch, 1966; Marées, 1969; Klimt, 1972) majd a Rippl-Rónai József monográfia (1976) a Gondolat Kiadó Szemtől szemben sorozatában, amelyben együtt láttathatta a festőt és az embert.
Marili nem steril stílustörténetet írt, őt az emberi, művészi válaszutak és dilemmák érdekelték, azokat is meg akarta ragadni. A társadalmi kontextusba való beágyazottság számára éppúgy magától értetődő volt, ahogy a nagy rálátás, az európai lépték is. Pontosan érzékelte a vékony mezsgyét a trendkövető epigonság és a bezárkózó provincializmus között. Fülep Lajos nyomvonalán haladt, de nem a teória, hanem a művészi gyakorlat felől közelített. Nemzeti és egyetemes nem is került konfliktusba nála, megbillenés nélkül tudott egyensúlyozni e kategóriák között.
Nem elefántcsonttoronyból szemlélte a művészetet, hanem a festő műterméből. A művészt akarta megérteni a festészeti produkció felől. A szakzsargonra és esztétikai lilaködökre árulkodó jelként tekintett, amit olyanok használnak, akik maguk sem értik, miről beszélnek. Érthetően, élvezetesen írt a nagyközönségnek is, ám közben megvilágító erejű meglátásokat fogalmazott meg festőiről a szakmai közeg számára, amelyek aztán etalont jelentettek, irányt mutattak, s továbbgyűrűztek a szakirodalomban. Tette mindezt a lehető legnagyobb természetességgel, könnyedséggel.
Nyugdíjazását nehezen viselte, s az élet nagy ajándékának tekintette a mindig is vágyott jutalomjáték lehetőségét, Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása megrendezését a Magyar Nemzeti Galériában 1998-ban, újfent csapatmunkában – ezúttal Földes Máriával, Plesznivy Edittel és Nagy Ildikóval, Jávor Anna tudományos igazgató bábáskodásával a háttérben. A tárlat méltán kapta meg a szakma elismerését, az Opus Mirabile díjat. Konferencia, a kiállítás utaztatása, tudományos nagymonográfia (1998) követte az életmű áttekintését.
A 19. század utolsó negyedének Párizsába, Rippl-Rónai kaposvári otthonába ugyanúgy bejáratos volt, mint a Falk Miska utcai galériákba. Nem tudott úgy végigmenni az utcán közeli lakásáig, hogy be ne hívta volna Kieselbach Tamás, Jurecskó László és Kishonty Zsolt, a MissionArt-os fiúk (ahogy magunk között hívtuk őket), Virág Judit, Nagyházi Csaba vagy Nemes Gyula, hogy nézzen rá egy Bernáth vagy Rippl képre, vagy csak elbeszélgessenek a közeli aukciókról, kiállításokról, festményekről. Hetvenedik születésnapján mindahányan jelen voltak.
Mindebben persze Marili finom lénye, vonzó aurája is közrejátszott, s az, hogy őszinte odafigyeléssel viszonyult az emberekhez, amit megtisztelőnek és jólesőnek talált, aki csak kapcsolatba került vele. Számon tartotta kollégáit, barátait, követte életüket, pályájukat. Nem ítélkezett, türelmesen hallgatta mások problémáit, s empátiájával, bölcs tanácsaival átsegítette kollégáit, tanítványait a nehézségeken. Emelkedettség, kisugárzó elegancia volt egész lényében, amit mindvégig megőrzött.
Kifinomult volt, de nem affektált, a nagyzolás, gőg távol állt tőle, ahogy mindennemű irigység, szakmai féltékenység is. Őszintén örült mások szakmai sikereinek. Nyitott volt és kíváncsi mások kutatásaira, intellektuális problémáira, tudni akarta, mi történik a világban – függetlenül attól, hogy az egyezett-e az ő érdeklődésével és véleményével vagy sem.
Talán ez is az oka, hogy hetvenedik születésnapja emlékezetes szakmai összejövetel volt, tiszteletét tette a szakma színe-java, olyanok is, akik egyébként nem kerülnének egy fedél alá. Aki nem jött el, igazoltan volt távol. Így is zsúfolásig telt az MTA Képtárának félköríves terme. Mindenki pöttyösben – az örök csapatépítő Kerny Teri ötletére – Rippl-Rónai kukoricás korszaka apropóján. Igazi meglepetés volt, senki nem szólta el magát, s utolsó percig működött a konspiráció. A liftben ugyan összetalálkozott Kieselbach Tamással virágcsokorral kezében, s rá is kérdezett, „Tamás, maga mit keres itt?”, mire jött a kurta válasz: „Dolgom van”, majd Tamás Marili előtt slisszolt be a terembe. Aki jelen volt, nem feledi Marili arcán az őszinte döbbenetet, mikor meglátta a népes szakmai gyülekezetet talpig pöttyösben. Amikor kézbe vette a nagy titokban neki készült, Angyalokra szükség van című könyvet – amelynek címlapjára apja, az ő szobájában függő Csendélet Nikével című pasztellje került –, azon elmélkedett, hogy nem emlékszik olyan Bernáth-könyvre, aminek ez lenne a címlapja. Az alcímet csak később vette észre: Tanulmányok Bernáth Mária tiszteletére. Huszonöt művészettörténész írt festschriftjébe, olyanok is, akik egészen más területen működnek, de akartak és találtak érintkezési pontokat.
Ráérősen, következő születésnapjáig olvasta a könyvet, minden szavát ki akarta élvezni. Aztán mindenkit egyenként felhívott, s elbeszélgetett vele írásáról. Utóbb minden születésnapján felidézte a napot, amikor az ő kedvéért gyűlt egybe a szakma.
A sors kegyetlensége, hogy élete utolsó éveiben elvesztette szeme világát a művész lánya, a művészettörténész, akinek élete a látásra épült. Méltósággal viselte a szörnyű sorscsapást. Ritkán fakadt ki, de akkor is azonnal rendezte sorait, bocsánatot kért, s a másikról, szakmai eseményekről, kiállításokról érdeklődött. Fájdalmasan hiányzott neki az olvasás, a képnézés. Szépirodalmat a fia, Zénó olvasott neki; szakmai szövegeket – gyakran megjelenés előtt, még kéziratban – kollégái, barátai: Majoros Vanília, Rum Attila, Turai Hedvig és jómagam. Egyfajta „házi képmeghatározásként” az új műveket pontosan le kellett írni neki, a valaha ismerteket pedig időről-időre felidézni. Pontosan emlékezett rájuk, hibátlanul írta le őket.
Mikor már nem tudott utazni, a Velencei Biennáléra menet lelkünkre kötötte, hogy álljunk be a Szent Márk téren a oroszlán farka alá és onnan gondoljunk rá. El nem mulasztottuk volna megtenni. Aki arra jár, gondoljon rá: Marilira, az angyali lényre és Bernáth Máriára, a kiváló művészettörténészre.
