Forrás Galéria, Budapest Teréz
krt. 6. 2010. január 21. csütörtök 18 óra – Kő Pál éppen ötven éves volt, amikor
megajándékozott barátságával. Simontornyán beszélhettem először munkáiról, alig
néhány hónappal előtte a fogyókúra szanatóriumból elsöpört mellőle a
médiaháború első légnyomása. Sok más mellett ez kötött össze bennünket annyira,
hogy volt idő, hogy a saját lakásom helyett is az övét hívtam telefonon, ráadásul
többször egymás után.
A férfibarátság
érzékenyebb, mint a föld szilárd kérgének áramlásait figyelő műszerek, a férfibarátság
(bocsássanak meg a nők) mélyebb, mint a szerelem, a férfibarátság nem múlik el
akkor sem, ha véget ér. Ezért vállaltam szívszorongva ezt az ünnepet. Ezért ezt
a személyességet, mert hiába bújtam már ezerszer a barátom bőrébe, hiába véltem
úgy, hogy ismerem ösztöneit, érzéseit, gesztusait, gondolkodását. Mindhiába hittem,
hogy talán több tényszerű apróságot tudok a munkáiról, mint önmaga, hiszen kétségtelen,
hogy a művek megvalósulásával, felállításával megszakad valami. Valami, ami
persze azután is hat, hogy látszólag túl van rajta a mester. Az életmű gazdagsága,
mást mondok: bősége és érzelmi, gondolati – de nem félek a szótól – filozofikus
összetettsége óhatatlanul kell, hogy fegyelmezze a megszólalót.
Ezért
vagyok az üres udvariasságon túl is hálás Tóth Norbertnek,
hogy ezt a kiállítást különös kívülállóként, közgazdászként, műtárgy
szállítóként, rakodómunkásként, műkereskedőként, de mindenekelőtt felelős
értelmiségiként, moralistaként vállalta. Ő maga is tudja, tapasztalta a
szervezés közben, hogy életmű töredéket látunk itt, viszont a teljesség
töredékét. Ám szigorúan a kiállított művekről szólva a szellem egységében itt
működik, hat az is, ami nem látható. Mert
némileg ellentmondva magunknak, Kő Pál esetében nincs fontosabb, mint a művészt
és a műveket körülvevő mítosz (sic!). Akarjuk, nem akarjuk, ez is részévé vált
az életműnek. Miközben mégsem arra a többnyire a művész halála után gerjesztett
regényes történetáradatra gondolunk, amely a világ könyvkínálatában végtelenül
sorjázó kötetekre rúg! Ezt egyrészről a „fel nem ismert zsenit” körüllengő
kortárs értetlenség és közöny után maradt rossz lelkiismeret, másrészt a
hagyatékból gazdagodni vágyó rokonság, vagy éppen az életmű lényegét föl nem
ismerő, ám a művész személyének rendhagyó vonásait fölnagyító lektűr-irodalom
hozza létre. Ez tehát érdektelen.
Néhány közkeletű és egymásnak is teljesen
ellentmondó vélekedés a mesterről: Kő Pál meghökkentően eredeti újító, vagy
annak ellentéte: Kő Pál csak a hagyományokra figyel, ilyen értelemben jóvátehetetlenül
korszerűtlen, amolyan kedves fafaragó, jobb esetben faszobrász, ráadásul népi
és naiv. Máskor: igazi kitaláló ember, a pop-art rafinált játékosa, groteszk és
szürrealista, de csupán „ösztönösen” az. Egyébkor: nagyszabású, széles gesztusokkal
élő monumentalista, máskor: köztéri szobraiban is csak miniatűröket gyártó
kézműves. Az persze kevéssé ismert, hogy Kő Pál félelmetes biztonsággal ismeri
szakmájának minden részletét, de ő az első aki, ha a szükség úgy kívánja, akkor
felrúgja azokat! Mert a legközelebbi pályatársait is könnyen zavarba ejtő
művész életművében, a jelentős művészi teljesítményből kibontható az egyéniség
megismételhetetlen varázsa, hiszen Kő Pál a kezdetek óta azonos önmagával,
ezért hiteles. Igaz, esetében a homo ludens, a játékos ember, mint „önálló
attrakció” új, és első pillantásra föl nem mérhető értelmezési lehetőségeket
ad az általa létrehozott tárgyaknak. Tény, hogy teljesen mindegy, hogy a mester
milyen anyaghoz nyúl, milyen műfajban fogalmaz, szellemisége és a megszületett
mű az érvényesség felől mérhető. Nem annyira magát, mint inkább megélt világát
szeretné megmutatni műveivel, miközben alkotásait minden esetben a belső igény szüli. (A megrendelő észre
sem veszi, hogy a mester „azt tesz, amit akar”. Mi több, csak azt tudja
hitelesen előadni, amit tudása és ösztönei is akarnak! Így az alkotói szándék –
tetszik, nem tetszik – ekképpen kénytelen találkozni a közösség, a közönség
elképzeléseivel. Hogy ebből a
találkozásból a teljes elfogadás, azonosulás, vagy értetlenség, indulatos
elégedetlenség lesz, azt szinte lehetetlen kiszámítani. Az azonban bizonyos,
hogy alkotói önállósága, egyedülvalósága, szellemi autonómiája műveinek
legerőteljesebb tartaléka.
Most is lenyűgöz azzal, ahogyan megadja a módját a munkának. Az
alkotói magatartás önmagát kívülről szemlélő és a személyiség befelé figyelő,
pillanatonként változó arányai a művek szerves alkotóelemeivé lesznek. Így nem
is rendeződhet ez a mesterségbeli ismeretanyag skolasztikussá. Ágait-bogait
maga az alkotó sem képes közvetlenül követni, megfogalmazni, rögzíteni,
akadémikus unalommá „nemesíteni”, s talán éppen ezért nem tud (és nem is akar)
könnyen rendezhető stiláris egységet alkotni. Olyan szabad szellem, aki minket
is szabaddá tehet. Hát nézelődjünk!