Hogy miért éppen most látta elérkezettnek az időt némely sajtótermék, hogy sokévtizedes szövegeket előhúzva nekiessen a konceptualizmusnak, sőt, az absztraktnak (!), az nem teljesen világos. Talán megérezték: a hatalmon levők fülének édes ez a dallam. Vagy talán megszemlélték az új korszak új esztétikáját hordozó emlékműveket, az új rend által rendelt kiállításokat Budapesttől Pekingig, és azt szűrték le, amit a miniszterelnök oly plasztikusan fejezett ki nemrégiben: „könnyen lehet, hogy eljön a mi időnk”.
Tulajdonképpen el is jött. Új rend, új történelem, új esztétika. Az emblematikus mű ott áll a Szabadság téren, alkotója, Párkányi Raab Péter pedig, a Magyar Hírlap hasábjain vezet elő nagyívű konteót (Magyar művészeti maffia, MH, szept.5.). Az ádáz kurátorok és a nekik behódoló tanárok a műtárgyat tagadó, mindent romboló konceptualizmust erőltetik, a „semmi művészetét”, lám csak, már az egyetemen is, méghozzá azért, mert ez pénz és hatalom, cél a lefölözés, és persze a kirekesztés, mindazoké, akik „értékeket” képviselnek, akik itt „szabadon” szeretnének alkotni, akik még „magyarul érző és gondolkodó művészek”.
Nagyon nem jó ilyet leírni, de ez a szöveg egyszerűen nem vitaképes. Ha a Magyar Hírlap és Párkányi nem is okozott meglepetést ezzel – bár mindig elképesztő, amikor hivatalos emlékműkészítők vannak vérig sértve –, a Heti Válasz azért valamelyest. Itt nagyjából ugyanez olvasható, csak némileg modifikáltabban, újságírásnak látszó módon. Két éve az akkori kulturális államtitkár kedvenc galériájának vezetője, Tóth Norbert diadalmasan elverte már a port a semmit sem ábrázoló művészeten és triumfált egy új kánon eljövetelén (Világhírű lehet-e a magyar képzőművészet?, HV, 2012/11). Most újra megszólalt ez a hang a lapban, Skonda Mária ostorozza a kurátorokat és galeristákat, no meg közvetve a művészeket A művészeti kánon, avagy hogyan szerezzünk piacot? című cikkében (HV. aug.28.). A nóta a régi, legfeljebb a refrén keményebb egy kicsit, itt a fogyasztók tömeges megtévesztésével vádolnak egy egész szakmát, a kánon manipulátorait: a kurátorokat.
Ez egyrészt hajszál pontosan annak a szövegnek a felmelegítése, amellyel a kora-kádári idők ideológusai ítélték el az akkori korszak absztrakt művészetét, modernizmusát, amely nem ábrázol, nem hordoz értékeket, nem foglal állást, relativizál, blöfföl, nem foglalkozik úgymond az emberrel, s amelynek teoretikusai összefonódnak a kritikusokkal és a műkereskedőkkel, hogy a semmi művészetét minél jobb haszonnal árulhassák a globális műtárgypiacon. Kopipésztelve van itt Aradi Nóra, a hatvanas évek elejének ostorcsattogtatója – aki, jegyezzük meg azért, olvasottabb volt, mint akik most újra előveszik.
Másrészt külön ellenszenvessé teszi a dolgot, hogy amit a fenti szerzők írnak, azt hatalmi pozícióból írják, hiszen e percben az alaptörvénybe van iktatva az az esztétika, amelyet kivont karddal védelmeznek. Nincs ma nálunk olyan kortárs művészeti kurátor, akinek bármiféle hatalma volna (ahogy ők gondolják, úgy persze sosem volt), aki egyáltalán döntési pozícióban lenne. Ma jószerivel munkához sem jutnak azok a szakemberek, akiket leradírozna a Heti Válasz. A kortárs művészet a periférián, forrásai elvágva, keresnivalója az állami intézmények körül szinte semmi, mozgástere legfeljebb akkora, amekkorát a magángalériák ki tudnak alakítani. Egyre több magyar művész, művészeti szakember él és dolgozik külföldön. Az elszigeteltség lassan olyan fokú, hogy a magyar művészet megint hasonló szempontok miatt válik „érdekessé”, mint a Vasfüggöny korában.
Mit akarnak még elérni? Hova kellene még elbújni, elhúzni? Milyen (nem létező) pozíciót kellene még feladni?
Harmadrészt – és talán ez a legfenyegetőbb –, nagyon nehéz másnak tekinteni ezeket az írásokat, mint retorikai és hangulati előkészítésnek ahhoz, ami vélhetően most következik. A civilek, mint tudjuk, fizetett külföldi ügynökök, a művész pedig per definitionem civil. De ne legyünk hivatásos rettegők: a hatalom talán még nem megy el odáig, hogy műveket vitessen ki kiállításokról, akasztasson le a falról. Hanem, ami komoly lehetőség, az például az egyetemi képzés átalakítása. Intermédia? Képzőművészet-elmélet, kurátorszak? Mi szükség van erre? Tárgynélküliség? A semmi művészetének minek tanszék? Ami pedig szintén létező – és csaknem befejezett – folyamat, az az NKA átalakítása, és vele a támogatási gyakorlat fokozatos elcsúszása: bizonyos műtípusokkal már reménytelennek tűnik pályázni.
Csak nehogy megmondja valaki a fenti írások szerzőinek, hogy a legújabb művészet a társadalmi kontextussal foglalkozik. Meg az emberrel. Meg reagál, meg beavatkozik. Semmi koncept, semmi elmélet, pláne semmi poszt. Színtiszta aktivizmus.
A cikk lejjebb folytatódik.