„Fájdalommal tudatom mindazokkal, akik ismerik és nagyra becsülik Anton Prinner munkáit, hogy Monique Brillant-Tanazacq, a Prinner-hagyaték kezelője érdeklődés hiányában magyar helyett francia múzeumnak ajándékozta a művész huszonhét alkotását” – 2012-ben, Prinnernek az issoudun-i Musée de l’Hospice Saint-Roch-ban rendezett kiállítása alkalmával e helyen ezekkel a sorokkal fejeztem ki haragomat a kultúra akkori felelős hazai vezetőinek közönyével szemben. Hogy mit veszítettek a magyar közgyűjtemények, de a magyar képzőművészet is, azt már akkor is tudtuk néhányan, de hogy mit nyerhetett volna, arról meggyőző képet ad egy újabb látogatás az issoudun-i múzeumban és a körülötte most megnyílt szoborparkban.
Anton Prinner sohasem vette fel a francia állampolgárságot, Franciaországban is magyar művészként tartják számon. Ha a fent említett múzeum nem fogadta volna be Prinner és több, hozzá hasonlóan más országban született kortársa műveit, akkor a Musée de l’Hospice Saint-Roch ma csak egy 12 ezres lélekszámú kisváros középszerű gyűjteménnyel rendelkező múzeuma volna. Szerencsére Franciaországban még egy ilyen kis vidéki múzeum gyarapítási politikáját is a minőség és a gyűjteménybe illeszkedés szempontjai határozzák meg, és az intézmények arról is gondoskodnak, hogy a megszerzett művek időről időre valóban közönség elé kerüljenek. Az ebből fakadó bizalomnak köszönhetően, gyűjteményük a szerény anyagi lehetőségek által biztosított vásárlások mellett – a művészek vagy örököseik jóvoltából, ajándékozás vagy letét formájában – számos alkotó műveinek mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt jelentős kollekciójával is folyamatosan gazdagodik. Legutóbb például a 2013-ban elhunyt neves kínai származású festőművész, Zao Wou-Ki magángyűjteménye került a múzeumba, benne olyan művészek alkotásaival, mint Pablo Picasso, Paul Klee, Max Ernst, Henri Michaux, Pierre Alechinsky, Eduardo Chillida, Vieira Da Silva, Asger Jorn, Pierre Soulages vagy Etienne Hajdu és Szenes Árpád, hogy csak néhányat említsünk a több mint ötven név közül. Tanulságos végignézni, hogy a névsorban hány „született francia” művész szerepel.
Mindezek mellett a kortársak is figyelmet kapnak, és az évek során adott megbízások számos mű megszületését segítették elő. Így jött létre egyebek mellett 1990-ben Étienne Martin-nek (1913-1995) a külső térben elhelyezett bronzszobra, a Kút-Szökőkút (Puits-Fontaine). Talán éppen ez volt a ötletadója annak a kezdeményezésnek, hogy a gyűjtemény kivételesen sok szobra közül több is kerüljön ki az épület körüli parkba. A konkrét tervet a múzeum épületéhez csatlakozó szoborpark létesítésére 2016-ban dolgozták ki egy olyan polgármester támogatását élvezve, aki tisztában van a kultúra és művészet jövőt megalapozó szerepével, és nem utolsó sorban azzal, hogy egy bármilyen területtel is foglalkozó, de színvonalas, egyedi arculatú múzeum egy város gazdasági életére is jótékonyan hat.
Az issoudun-i szoborpark a munkálatok befejeztével több száz résztvevő jelenlétében nemrégiben meg. Az első kültéri kiállításon tizennyolc művész huszonhét alkotása látható, köztük négy kortárs művész, Nicolas Darrot, Cécile Le Talec, Vincent Mauger és Martin Szekely erre a helyre megrendelt műve. Székely Magda és Péter képzőművészek fiának, Martin Szekelynek, a neves formatervezőnek egy közel hat méter hosszúságú, fából és acélból készített asztala, a Table Issoudun nemcsak műalkotás, de egyben használati tárgy is, amit a parkba látogatók szabadon igénybe vehetnek. A korábbi korosztályokból André Masson, Antoni Clavé, Max Ernst és César művei mellett Anton Prinner egyik alkotásának, a múzeumi gyűjtemény tulajdonát képező Öregség (La Vieillesse) című gipszszobornak a Monique Brillant-Tanazacq felügyelete alatt bronzba öntött változata is helyet kapott. Az elcsigázott testű, üres tekintetű, földön kuporgó idős férfi alakjában az elmúlás és annak elfogadása, a kizárólag öregséggel megszerezhető bölcsesség egyetemessége fogalmazódik meg, és jelen van benne a különböző vallások és civilizációk által inspirált prinneri világ misztikuma is.
Az újdonságot most a szoborpark megnyitása jelenti, de sok az új látnivaló a múzeum falain belül is. Az előcsarnokban Prinner közel négy méteres faszobra, kitárt karú Ember-e (L’Homme) magasodik, a szobor keletkezésének, az ötvenes évek első felének idején még egyáltalán nem elfogadott üzenetével, miszerint, ha különböző arányban is, de mindnyájunkban egyszerre lakozik két nem, és hogy az Ember fogalmába éppúgy beletartozik a nő, mint a férfi.
A szobor tulajdonképpen egyfajta önarckép, amelyen keresztül maga Prinner ad választ a személye körül máig keringő találgatásokra, hogy vajon férfi volt-e vagy nő, homoszexuális vagy transzvesztita. Prinner nem volt sem homoszexuális, sem transzvesztita, egyszerre volt férfi és nő, ember volt. Ez a szobor és az ugyancsak monumentális méretű, szintén Brillant-Tanazacq ajándékozásából származó Árboc (Le Mat) többéves restaurálás után került kiállítható állapotba; a közönség mindkettővel most találkozhatott első ízben.
A két mű az alkotómunkának mindent alárendelő, lehetetlent nem ismerő és végtelen elszántsággal dolgozó Anton Prinner rendkívüli érzékenységét, egyéni fájdalmait, emberszeretetét, skatulyákba nem bepréselhető művészi látásmódját és művészi nagyságát illusztrálja. Bátran állíthatjuk, hogy ezek a munkák a kiállítás legkülönösebb, legmeglepőbb darabjai. A múzeum új időszaki kiállítás Mâkhi Xenakis kortárs képzőművész és író egyik szoborsorozatát mutatja be – a név ismerősen csenghet azok számára is, akik nem ismerik munkásságát, mivel Mâkhi az ismert zeneszerző, a Romániában született, Párizsban elhunyt, görög származású Iannis Xenakis lánya.
Ami pedig a park növényvilágát illeti, a tájépítő Bertrand Paulet olyan kertet tervezett az épület köré füves rétekkel, örökzöld növényekkel, a környéken honos gyümölcsfákkal, virágokkal és konyhakerttel, hogy abban a szobrok és a növények harmóniájából áradó nyugalom az ott sétálókra is átragad.
