Arcvesztési kísérletek

ViszontLátás – Kortárs ön/arcképek, ÚjMűhely Galéria, 2022. 06. 24. – 07. 30.

Az ember arcfelidézési képessége evolúciós pszichológiai okokból rendkívül kifinomult, a képi reprezentációk közül is könnyebben és pontosabban emlékezünk a portrékra és csoportképekre, mint más tematikájú munkákra. A szentendrei ÚjMűhely Galéria kiállításának címe, a ViszontLátás egyfajta újra találkozást sejtet, amelyet egyfelől a koronavírusjárvány eredményezte karantén megszűnésével, az arcot részlegesen eltakaró maszkok lekerülésével és a szociális kapcsolatok aktivizálásával hozhatunk összefüggésbe. Ezt az értelmezést erősíti meg a Sipos Tünde által jegyzett kurátori koncepcióleírás, továbbá az a gesztus, hogy a galéria bejáratához közeli fülkében Kaliczka Patrícia Önarckép különböző korokból származó orvosként (2019) című munkája kapott helyet, amelyen a pestisdoktor maszkos alakja is megidéződik. Ugyanakkor ez a viszontlátás általánosabb értelemben a műfaj eredendő vállalásához kapcsolódó kérdéseket mozgósítja, az egyén tükrözésének, ismétlés általi megkettőzésének, illetve sokszorozásának problémáját.

Az arcábrázolás kezdetei az ősiségbe nyúlnak vissza, az egyiptomi szobrászat például magas minőséget ért el ezen a téren. Az antik hagyományra építve a XV–XIX. század között kibontakozó festői gyakorlat fényében a portré olyan hasonmás, amely a személy azonosítható megidézésére törekszik, ha kritikusan-karikírozva vagy épp idealizálva is. E szemlélet alapján műfaji kritérium a modell mint individuum megragadása, szigorú értelemben véve tehát nem minden arckép tekinthető portrénak, így az egy-egy típus megragadását szolgáló mitikus alakok megjelenítése sem. 

A nyugati portréfestészet kiteljesedése idején a portrék tárgyai többnyire a megrendelők, akiknek az igényeit – a megőrzésre érdemes képmás előállításának kívánalmát – a festő kielégíteni igyekszik. A XIX. század közepén aztán ezt a feladatot átveszi a fényképezés, ezért az alanyok egyre gyakrabban lesznek a művész közvetlen környezetéhez tartozó személyek, családtagok, barátok. A megfelelés kényszere alól felszabaduló portréfestészetben az arc felismerhetőségétől fontosabbá válik a szubjektív érzületek megragadása, a festői szemléletmód egyediségének kifejezése. E felszabadulásnak köszönhetően az elmúlt másfél évszázad a kísérletezésről szólt, ennek eredménye, hogy formailag, technika és anyaghasználat tekintetében is ennyire változatos a szentendrei ÚjMűhely Galéria kiállítása, amely elsősorban a magyar középgenerációs képzőművészek elmúlt tíz évben készült portréiból válogat, nem kizárólagosan, de elsődlegesen a festmények közül. 

A földszinten látható művek egy jelentős része atipikus megoldásaival a művészettörténeti referenciákra irányítja a figyelmünket. A bejárat mellett egy Erdély Miklós-rövidfilm, a Rejtett paraméterek (1968) által inspirált festmény látható, Czene Márta Hallasz még engem? (2018) című akrilképe, amely a művészre jellemző képszerkesztési eljárással, a montázsszerűen egybekapcsolódó, enigmatikus részletekkel idézi meg a film médiumát és az ötven évvel korábbi alkotást. Felforgató ereje abból is adódik, hogy szigorú értelemben nem tekinthető portrénak, a részletekben megjelenő testrészek közti kapcsolat lényegében eldönthetetlen marad. 

Szabó Franciska Frans Hals Cigánylány (1626–28) című portréjának homorú lencsén keresztül megmutatkozó képét ábrázolja (Diák a művészettörténetből – Frans Hals, 2021), amely a festői tekintet közvetítő szerepére, mediatizáltságára irányítja rá a figyelmet. Tayler Patrick klasszikus ülőportrén (Domi, 2017) jeleníti meg Benyovszky-Szűcs Domonkos alakját, akinek pedig egy pointilista festésmóddal rokon képe látható itt (Portré IV, 2018), a szemcsés fényképek raszteres felületét idéző festékfoltok egy amorf masszává átlényegített félfigurát állítanak elénk. Görög László futurista-kubista hevületet csak formálisan felidéző képén (Álomváros – Portré, 2020) pedig egy embertelenül geometrikus fejből sarjad elő egy épületrendszer.

Ahogy a kiállítás alcíme is utal rá, nagyszámban találunk az anyagban önarcképeket. A saját test a vizuális művészek állandó témája, már csak a kéznél levőségből adódóan is. Az énanalízis paradoxonja, hogy a tükrön keresztüli szembenézés a jelenkori énnel szükségképp hosszabb időn át zajlik, végigkíséri az önarcképfestés személyiséget átformáló folyamatát, miközben a végeredmény egyetlen megkomponált pillanatkép illúzióját kelti. Az énállapot megragadásának lehetetlenségét leginkább az érzékelés deficitjeit érzékenyen felmutató munkák fejezhetik ki, mint amilyen Szabó Tamás Maculadegeneratio (2018–20) sorozata. A cím egy látásromlással járó betegségre utal, amely a párhuzamos vonalak finom torzulásait, görbülését eredményezi a vizuális érzékelésben, de akár vaksághoz is vezethet. A semleges hátterű képek a félalakos portréktól megszokott formát a vászonra applikált hímzésekkel idézik meg, miközben az arc az alakról leválva, egy gömb fénytörésében, torzulásában válik többé-kevésbé azonosíthatóvá.

Egy installált tükör az önmegfigyelés helyzetébe kényszerít bennünket, és Szabó Klára Petra is tükröt tart elénk egyik önarcképével (Hadd tartsak egy tükröt az arcod elé, 2021), amelyről sötét árny dereng vissza. Ez a tükör mögül rémülten kitekintő arc mintha csak személyiségünk legsötétebb, legijesztőbb mélységeibe látna be, amellyel mi magunk sem szívesen nézünk szembe. A másik önarcképéről (Audi, vide, tace, 2020) viszont szigorú tekintettel néz ránk a művész képmása, egy csendre intő gesztussal szótlan figyelmet parancsol a befogadóra. 

Az Auráról (2022) Verebics Ágnes tekint ránk tágra nyílt szemekkel, mégpedig egy mobiltelefon mögül, melynek hátlapját fekete szemek díszítik. A festő képmása a néző arcának rögzítésére készül az ezerszemű készülékkel, mely az emberek megfigyelésének legkézenfekvőbb eszköze. Jagicza Patrícia portréjának meztelen alakja viszont mintha épp a test megfigyelése ellen tüntetne egy ékszerállarcba rejtőzve (Luchadora VI, 2011–17). Incze Mózes Belső monológja (2019) pedig az állati és emberi lét közti határokat relativizálja, a majommaszkból elmélázva kitekintő, kifejező emberi szemekkel. 

Mint látjuk, a portréfestészetben az alany jellemzésének eszköze lehet az öltözék, a testtartás, a mozdulat és a gesztikuláció is, a tekintet irányának, intenzitásának, hiányának pedig különösen nagy kifejezőereje van, ahogy ez az emeleti kiállításrészben még nyilvánvalóbbá válik. Herbert Anikó (Haniko) Önarckép kilátással (2018) című finom akvarell-kollázs munkája a japán festészet érzékenységével a hiányt állítja elénk, a test láthatatlan jelenlétét csak az öltözék és a haj stilizált megjelenítésével érzékelteti. Ez a festészeti finomság Kósa Dorothy Tamara (2021) című, földszinten látható hímzéses portréjával rokonítható. Papageorgiu Andrea festményeinek elmélázó nőalakjánál is nagy szerepe van a hiány érzékeltetésének, az Álmatlanság (2015) esetén az elrévedő tekintet és a testtartás, a Hajnal előtt a legnagyobb a sötétség (2016) című képen pedig az elmosott szemek sejtetik a réveteg jelen nem létet. A szemben lévő falon Verebélyi Diána (Égre nyíló ablakok, 2020) és Gesztelyi Nagy Zsuzsa (Sors – Önarckép, 2012) festményeinek figurái tekintetüket az égre szegezik, amely gesztus az őskori ábrázolásoktól kezdve a metafizikai irányultságra, a spirituális erőkkel való kapcsolatfelvételre utal. Határ Attila Árnymaszk (2021) sorozathoz tartozó szénportréin viszont a sötét arcok képhordozó felületté válnak, így az arc kifejezőerejét a fényhatások által megrajzolt formák írják felül.

A XX. század elejéig az önarcképek és általában a portrék alkotóinak többsége is férfi volt, viszont ezután egyre inkább javultak a nemi arányok, és az itt bemutatott kortárs magyar önarcképek közt már a női művészek munkái vannak túlsúlyban. Ezek a képek rámutatnak, hogy a nézésmódok kulturálisan kódoltak, a tekintet iránya, tartalma, ideje is társadalmi szabályozások által vezérelt, ugyanakkor megváltoztatható. Verebics Katalin F. alszik (2022) című képén az alvó gyermek arcát ragadja meg közelről. Az anya féltő tekintete itt nem a kép részeként jelenik meg, mint a klasszikus „anya gyermekkel”-ábrázolásokon, hanem a rátekintés mikéntjével, a finom festőiséggel idéződik elénk. Lengl Orsolya a saját felmenőinek régi, fekete-fehér fotóiból készített önarcképként pozícionált montázsokat (Önarckép I-II, 2020), felvállalva a megörökölt tulajdonságok és a szocializáció által elsajátított minták – tagadhatatlan és kitörölhetetlen – egyéniségformáló erejét.

Kontra Ágnes bársonnyal bevont, királykék agyagfejei (Kék fej – Sára, 2012; Kék fej – Ottó, 2012) az emberi test transzcendálhatóságát sejtetik, Majoros Áron Zsolt arcsziluetteket és -keresztmetszeteket idéző üvegszobrainak (Percepciók, 2021) megfigyelésekor, az öntött anyag finom textúráját szemlélve pedig az lehet az érzésünk, mintha a tudat mikrokozmoszába nyernénk betekintést. A kiállítás végére érve egy újabb tükörrel találjuk szemben magunk, viszont Mátyási Péter Önarcképe (2021) a fragmentáltsággal, a részleges tükröződéssel, a részletek elhomályosításával az énfelmutatás lehetetlenségére mutat rá, tehát arra, hogy a személyiség újrakonstruálása folytonosan a másikra – akár a saját másikjára, tehát a képmásra – való ráhagyatkozással valósul meg.

Borítókép:
Czene Márta: Hallasz még engem (Erdély Miklós Rejtett paraméterek) (részlet), 2018
akril, farost, 137 x 110 cm