Árkádia. Ez már itt a mennyország – Rózsa Luca Sára és Tranker Kata kiállítása a VILTIN Galériában

Rózsa Luca Sára és Tranker Kata, Arcadia, VILTIN Galéria, 2022. március 9. – 2022. április 9.

A mennyország itt van az orrunk előtt. Nem fent, vagy lent, vagy amikor meghalunk, vagy mielőtt megszületünk. Nem is elveszett mitológiai vagy történelmi aranykorokban, hanem pont itt, a lábunk előtt. Erre próbál rávezetni a ma gyakorló hiteles guruk és vallások nagy része, ezt diktálja a keresztény misztika, a szufizmus, a jóga vagy a zen meditáció. Mindenki, aki az élet, a születés és halál értelmét kutatja, „tudattalanul tudja” ezt, és ezért is keresi olyan nyughatatlanul. Ezt érzi sok művész is.

Tranker Kata és Rózsa Luca Sára kiállításának címe Arcadia. Árkádiát, mint képzeletbeli helyet, a romantikus költők egyfajta romlatlanság előtti állapottal, ártatlansággal, tisztasággal azonosították. Árkádia tehát az Édenkert, a Paradicsom, a kiűzetés és leválasztottság, a Tudás fájáról leszakított alma, vagyis az ego születését és az Istentől való szeparációt jelentő ősvétek előtti állapotot jelképezi.

Hogy is volt ez kezdetekben? A judeo-keresztény teremtéstörténet szerint Ádám és Éva a Paradicsomban, boldog egységben, ártatlanságban éltek a természettel és Istennel. Aztán jött a Kígyó, és rávette Évát, hogy egyen almát a Tudás fájáról, az egyetlen fáról, amit tilos volt érintenie. Éva aktusát (tehát az alma leszakítását) több hívő és ateista Biblia-értelmezés is úgy interpretálja, hogy Isten megtiltotta a tudást, az embereket egy gyermeki állapotban akarta tartani. Ezért nem volt szabad enni a tiltott gyümölcsből, melynek leszakítása azért bűn, mert Isten parancsa ellen való, hiszen Isten boldog együgyűségben próbálta tartani, vagy legalábbis meg akarta óvni az embert attól, hogy a gondolkodás révén ingoványos talajra tévedjen. Innen eredhet, hogy a hitet és a tudást sokan két külön, egymással nem összeegyeztethető valóságnak tartják.

Valójában itt másról van szó. A Tudás Fája nem a tudomány vagy a gondolkodás fája, hanem – szöveg szerint pontosan – a „Jó és a Rossz tudásának fája” (Mózes 1.). Más szóval ez az ítélkezés, pontosabban a világ szubjektív megítélésének a fája, az alapján, hogy mi jó, és mi rossz nekem. Isten tehát nem a tudást tiltja el az embertől, hanem azt nevezi bűnnek, amikor elkezdjük a világ dolgait aszerint rangsorolni, hogy nekem mi a jó, és mi a rossz, és ez alapján ítélünk (a jelenben és jövőben egyaránt) életre, vagy halálra dolgokat, embereket, csoportokat, nemzeteket. Az Édenkertből tehát azáltal esik ki az ember, hogy kialakít egy (illuzórikus) leválasztott én-t, és az alapján csoportosítja a világ dolgait, hogy ezt az én-t mi táplálja, és mi sebzi meg.

Az ember azért él, hogy ezt a leválasztottságot meghaladja, és már egy felnőtt létezőként realizálja, hogy ő valójában, mint független entitás, nem létezik. A mennyország tehát az az állapot, amikor nem az én előtt, hanem az én-t már meghaladva kerül az ember a jó és a rossz tudásának állapota mögé, kvázi meghaladva a kettő közötti ellentétet. Visszatér az eredeti Paradicsomba, de mégis másképp. Talán ezért is érezzük azt, hogy ahonnan jöttünk, és ahol valójában folyamatosan vagyunk, az a dualisztikus leválasztottság mögötti világ. Descartes eszerint sajnos tévedett: az én és a külvilág nem két különböző dolog. Ebbe a világba hív meg minket Tranker Kata és Rózsa Luca Sára.

Tranker Kata ősasszonya ezen a kiállításon Lucy, az emberiség első majomszabású ősében testesül meg. Lucy végre megkapja a megérdemelt szarkofágját, hasában zuzmókkal és ásványokkal, ősi temetkezési szokások szerint tér nyugovóra úgy, hogy közben akár egy régészeti múzeumban kiállított preparátumnak is beillik. De talán mégsem kiállítási tárgy ő, hiszen rengeteg szeretet van ebben a szoborban, Lucy örök álmát két kismajom, akik valahol szintén az őseink, vigyázza. A majomanya, és kicsinye, aki minden emberek őse, mint régészeti, mumifikált, kilapított lelet mosolyog ránk a falról is. Nehéz eldönteni, hogy a kis méretű kép a majomanyákról tudományos vizsgálati lelet, vagy ábrázoló műtárgy szeretne lenni, hiszen Tranker Kata nagyon finoman játszik ezzel a kettősséggel.

A női teremő energiák, a szeparált én-tudat előtti kép jelenik meg az őspárban is. Ádám és Éva paradicsomi állapota szintén majom-lét, a gesztus, amivel átölelik egymást ugyanakkor egy zavarba ejtően érett párra emlékeztető mozdulat. A sok teremtő, alapvetően női energiát ellensúlyozza a kitátott szájú farkas, amely a férfi princípiumra utalva jelenik meg az egyik falon.

Rózsa Luca Sára nagy méretű festményei dinamikus ecsetkezeléssel ütköztetik a geometrikusan strukturált reneszánsz kompozíció figuráit és arányait. A kép előterében elhelyezett alakok, amik Rózsa Luca Sáránál is kizárólag nők, az angyali üdvözlet kompozíciókra emlékeztetnek, vagy Ádám és Évaként pózolnak aggodalmas arckifejezéssel, illetve egy alapvető teremtésmítoszra, Zeusz és Léda viszonyára utalnak vissza. Zeusz, hattyú formájában – a kiállításon a farkas párjaként a férfierőt képviselve – Léda köré tekeredve besettenkedik a zavartalan női egységbe, megtermékenyítve, de ugyanakkor meg is bontva azt, mintegy beindítva a teremtés és születés gépezetét.

Rózsa Luca Sára megnyúlt nyakú, kedvesen brutális arcú női alakjai kritikusan és aggodalmasan szemlélik a helyzetet. A háttérben mindig fúj a szél, a kiégett tájak olyanok, mintha a reneszánsz festő végül úgy döntött volna, hogy valamiért mégsem festi meg a kép hátterét rendesen. A gesztusos absztrakt, dinamikus formák lábakká, combokká állnak össze, és a születésen és halálon túl születendő kortalan lányok bizalmatlanul méregetik, hogy vajon mi vár rájuk?

Egy a biztos: megúszni semmiképp sem lehet. A női teremtésmítosz játékosainak is meg kell születniük, és fel kell vállalniuk az életet. Ki kell lépnünk az ártatlanság korából, a leválasztottság előtti boldog majomegységből. A mennyországba csak úgy lehet belépni, hogyha felvállaljuk a születést és a halált. Ezt megélve érthetjük csak meg, hogy valójában sosem jöttünk el onnan, és az egész mindvégig a lábunk előtt hevert.