A nemzetközi művészeti sajtó egyre nehezebben követhető mennyiségben ontja magából a szcéna legfontosabb szereplőit számba vevő lajstromait. Eközben a szakma nem győzi hangsúlyozni: a listák szubjektívek, nem feltétlenül a valós teljesítményeket mérik, ezért félrevezethetik az olvasókat. Mégis mindenki alig várja, hogy rávethesse magát a többnyire éves gyakorisággal megjelenő listákra, mert ha egy-egy rangsor önmagában mindig vitatható marad is, jó néhány évet összehasonlítva mégis olyan trendek rajzolódnak ki belőlük, amiket már nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni.
A legizgalmasabb listák természetesen azok, amik nem önmagukban rangsorolják a szcéna egy-egy szereplőcsoportjának képviselőit, hanem valamennyi ilyen csoportot együtt. Ezekből a listákból ugyanis
nemcsak a „menő nevek” derülnek ki, hanem az is, hogy milyen erősek – az összeállítóik szerint – az egyes szereplőcsoportok pozíciói.
Az ilyen típusú rangsorok közül kétségkívül a tekintélyes brit ArtReview tavaly ősszel már tizenhetedik alkalommal publikált Power 100-a a legismertebb. Magyarországi ismertségét az is erősíti, hogy néhány éve a Műértő – az ArtReview tudtával és támogatásával – hasonló szemlélettel állítja össze a kizárólag a hazai szcénára vonatkozó Power 50-es listáját. Ha a nyelvi korlátok miatt kevésbé elterjedt is, a szakma ma már hasonló figyelemmel kíséri egy vezető német művészeti folyóirat, a Monopol listáját is. Ez utóbbit tavaly decemberben röviden már mi is bemutattuk, abból az alkalomból, hogy ilyen ismert rangsorban most először szerepelt magyar név – Zólyom Franciskáé, az idei Velencei Biennále német pavilonjának kurátoráé.
A két rangsor jól összehasonlítható, tekintve, hogy mindkettő csak egy év – értelemszerűen a megjelenést megelőző utolsó év – teljesítményét veszi figyelembe, még ha az nyilván nem is vizsgálható az életmű egészétől teljesen elkülönítve. Hasonlít egymásra a rangsor összeállításának gyakorlata is – nincsenek pontosan rögzített formális kritériumok (pl. szóló show egy jelentős múzeumban, komoly művészeti díj elnyerése, aukción elért rekord ár, stb.); a nem publikus összetételű zsűrik legjobb belátásuk szerint osztják a helyezéseket és döntésüket természetesen indokolják is.
Az ArtReview teljes listája hozzáférhető a folyóirat szájtján, ráadásul nemcsak a legfrissebb, hanem valamennyi, s az egyes szereplők neve mellett egy grafikon is mutatja helyezésük alakulását 2002, az első rangsor megjelenése óta. Ebből már önmagában is nagyon érdekes tanulságok vonhatók le, például arra vonatkozóan, van-e „erőeltolódás” az egyes szereplőcsoportok között, változik-e az idősebbek és a fiatalabbak, a férfiak és a nők aránya, „állócsillagok” vagy hirtelen felbukkanók és ugyanilyen gyorsan eltűnők uralják-e a listát és így tovább. A Monopol Magazin listájának csak az élbolya hozzáférhető az interneten, a teljes névsor a folyóirat print változatában olvasható, s a korábbi névsorokkal való összehasonlítás is csak az azokat tartalmazó lapszámok előbányászásával lehetséges.
Mi azonban ezt a két rangsort most nem a korábbi években megjelentekkel, hanem egymással hasonlítjuk össze, mert roppant izgalmas kérdés az is, mennyire más az a világ, ami Londonból (és részben New Yorkból) illetve Berlinből nézve tárul az ítészek szeme elé. Az egyik fő tapasztalatot már a bevezetőben elárultuk: a neveknek csak egyharmad része azonos. (Az érintett egyharmad számára ez persze roppant hízelgő információ: akiket Londonban és Berlinben egyaránt a trendszetterek közé sorolnak, azoknak azért minden bizonnyal tényleg ott van a helyük.) Erre a viszonylag alacsony átfedési arányra lehet rögtön azt mondani, hogy íme itt a bizonyíték e listák szubjektív voltára, s bár ebben nyilván van is valami, a helyzet azért ennél bonyolultabb. Közelebb kerülünk az igazsághoz, ha megnézzük, milyen az egyes fő szereplőcsoportok egymáshoz viszonyított aránya a „százakon” belül. A négy fő csoportot a művészek, a műkereskedők (galeristák, aukciósházak, vásárok vezetői), a múzeumi vezetők és kurátorok, illetve a műgyűjtők alkotják; együttesen ők adják a listákon szereplők 85-90%-át. A maradék 10-15%-ban a műkritikusoktól a politikusokig a legkülönbözőbb szakmák képviselőit találjuk, de figyelemre méltó, hogy ebben az „egyéb” kategóriában az elmúlt években egyre több művészetelméleti szakember neve bukkan fel.
A londoni és a berlini lista között lényegében csak a múzeumi vezetők, kurátorok arányát tekintve van „egyetértés”, ők mindkét listának nagyjából az egynegyedét adják. Nem túl jelentősek a különbségek a gyűjtők esetében sem (a Power 100-ban hatan, a Monopol TOP 100-ban tizenegyen vannak), a talán két legnagyobb szereplőcsoport, a művészek és a műkereskedők súlyát azonban a két rangsor készítői nagyon eltérő módon ítélik meg: míg a Monopolnál 53 művész és velük szemben mindössze 10 műkereskedő szerepel, a Power 100-ban csaknem háromszor annyi műkereskedő – szám szerint 29 – és kevesebb mint feleannyi művész – 24. Ez alapvető szemléletbeli különbséget jelent:
míg Berlinben úgy látják, a szcéna fejleményeit, trendjeit főként a művészek határozzák meg, Londonból nézve a műkereskedők befolyása tűnik nagyobbnak.
Napjaink valóságához inkább ez utóbbi megközelítés áll közelebb, az előbbi, bármennyire is szimpatikus bizonyára sokak számára, lehet, hogy inkább a wishful thinking kategóriájába tartozik. De akárkinek is van igaza, ez az eltérő megközelítés nagyobb szerepet játszik abban, hogy a két lista kevéssé fedi egymást, mint az ítészek szubjektív megközelítése.
A listák értelmezéséhez fontos segítséget nyújt az ArtReview társkiadója, Oliver Basciano még tavalyi kulcsmondata, miszerint a rangsor „egyfajta visszajelzés arra vonatkozóan, hogy a művészet világában különböző hatalmak vannak. Az egyik nyilvánvalóan a pénz hatalma, de emellett van intellektuális, aktivista és politikai hatalom is.” Ezt mind a két zsűri jól érzékelhetően szem előtt tartja, ám nem egyforma módon súlyoz közöttük.
Az nem igazán meglepetés, hogy Londonból és New Yorkból a szcéna angolszász szereplőinek, míg Berlinből a németeknek a befolyását látják nagyobbnak. A Power 100-ban 36 brit és amerikai nevet találunk 11 némettel szemben, míg a Monopol listáján az angolszáz fölény jóval kisebb: harminc a 21-hez. Az már érdekesebb, hogy a két lista élbolyában nem feltétlenül ugyanazok a németek és ugyanazok az amerikaiak és angolok szerepelnek, azaz az érthető részrehajlás mellett az eltérő értékítélet is tetten érhető. A leglátványosabb példa:
mindkét rangsor élén németek állnak,
de míg a Power 100-at vezető galerista, David Zwirner tevékenységének fő színtere New York, addig a Monopol-éllovas fotóművész Wolfgang Tillmans előkelő helyezését saját művészi munkássága mellett az európai ügyekben – pl. a szélsőjobb előretörése, az európai egység megőrzése, a brexit kapcsán – kezdeményezett kampányainak köszönheti. Persze Zwirner is rajta van a Monopol listáján, de csak a 22. helyen, mint ahogy Tillmanst is elismeri az ArtReview rangsora is, tizenegyedikként. Hasonló példaként említhető a futurista filmjeivel és videóinstallációival befutott, japán gyökerekkel is rendelkező német Hito Steyerl, aki az ArtReview-nél a 4. – sőt, egy évvel korábban őt koronázták a szcéna legbefolyásosabb szereplőjévé – míg a hazájában készült listán csak a 24.
Azzal egyik zsűri sem vádolható, hogy a teljesítmények elbírálásánál ne vennék figyelembe, mennyire vetik latba az egyes szereplők a szcénában kivívott tekintélyüket a különböző politikai, társadalmi kérdésekről folyó vitákban, sőt ez a kérdés napjaink átpolitizált világában a korábbiaknál is nagyobb súlyt kap. Ugyanakkor a teljesítmények megítélése e téren is nagyon eltérő. A németek Tillmanst állítják példaként e tekintetben, a britek ugyanakkor a hagyományokkal szakítva tavaly nem egyetlen személyt, vagy pontosan körülhatárolható kisebb csoportot jutalmaztak a legjobb helyezéssel e szempont alapján, hanem a #metoo mozgalmat. Érdekes, hogy az ő listájukon a kínai aktivista művész, Aj Vej-vej még előre is lépett a 13.-ról az 5. helyre – miközben 2011-ben állt már a rangsor élén is –, a Monopol TOP 100-ába viszont már bele sem fért. Mindkét zsűri előkelő helyezésekkel honorálta a szakma kérdéseiben markáns pozíciókkal rendelkezőket és azokat hatékony és/vagy látványos akciókkal képviselőket is, de a konkrét teljesítmények megítélésében megint csak komoly különbségek mutatkoznak.
A legjobb példa erre a már említett David Zwirner, aki az angolszász listán első helyét elsősorban annak, az azóta más mega-galériák által is támogatott és az Art Basel által is felkarolt felhívásának köszönheti, amiben figyelmeztet: a nagy nemzetközi vásárok a vesztükbe rohannak, ha a jelenlegi, a fő szektorokban egységes bérleti díjak megfizethetetlensége miatt a galériák többsége előbb-utóbb lemond a részvételről. Ezért egyfajta „keresztfinanszírozást” javasolt: a mega-galériák fizessenek többet, hogy a kisebbek részvételi költségei csökkenthetők legyenek. Ugyanakkor a karibi gyökerekkel rendelkező brit képzőművész, Sonia Boyce épp a Power 100-ba nem fért be, miközben szakmai közéleti aktivitása a 2. pozícióba emelte a Monopol listáján. Leglátványosabb akciója egy festmény leakasztása volt egy manchesteri múzeum faláról, amivel a múzeumok hatalmáról és kiállítási politikájuk gyakori átláthatatlanságáról akart vitát generálni – sikerrel.
A két lista „legkonszenzusosabb”, azaz legjobb átlaghelyezésű szereplői többnyire művészek. „Összesítésben” az afroamerikai festőművész Kerry James Marshall a legjobb – 2. a Power és 5. a Monopol listáján. A Chicagóban élő 63 éves művész persze nem tavaly robbant be az élvonalba, de mostani gyors felemelkedését főként annak köszönheti – túlmenően azon, hogy tényleg nagyszerű festő, akinek egyik munkájáért idén az afroamerikai művészek számára rekordot jelentő 21,1 millió dollárt adtak – hogy az amerikai szcénán úrrá lett a lelkiismeret-furdalás a színesbőrű művészeknek a kánonból való eddigi kihagyása miatt. Marshallt Tillmans, illetve egy másik fotóművész, a közéleti aktivitásáról ugyancsak közismert amerikai Nan Goldin követi. Természetesen van jó néhány olyan szereplő a többi kategóriában is, akik súlyának megítélésében a két zsűri egyetért. Így mindkét listán szerepel – esetenként nem is túlzottan eltérő helyezési számmal – Glenn D. Lowry, a MoMA és Maria Balshaw, a Tate múzeumok főnöke, Bernard Arnault, Francois Pinault, Miuccia Prada vagy Maja Hoffmann a műgyűjtők elitjéből, továbbá Iwan és Manuela Wirth, Monika Sprüth és Philomene Magers, Daniel Buchholz, Larry Gagosian és Thaddaeus Ropac a legismertebb galeristák közül.
Sajnos közös vonása a legfrissebb rangsoroknak az is, hogy térségünknek a korábbiakban is meglehetősen szerény jelenléte tovább gyengült, aminek fényében Zólyom Franciska említett szereplése a Monopol listáján különösen megbecsülendő sikerként könyvelhető el.
Nyitókép: Hito Steyerl: Factory of the Sun. Photo: www.widewalls.ch
