Mint az említett gyorshírben is jeleztük, a legtöbb információhoz a szcéna állapotát és trendjeit illetően akkor jutunk, ha gondosan összehasonlítjuk egymással az eddig megjelent 19 Power 100-as rangsort. Technikailag ez nem is bonyolult feladat, mert a londoni folyóirat e célra létrehozott weboldalán valamennyi eddigi rangsor megtalálható, minden esetben a szereplőkhöz fűzött rövid indoklással és grafikonon is ábrázolva az érintettek helyezésének alakulását az évek során.
Némi „használati útmutatót” a rangsor olvasásához már a Somogyi Hajnalka sikerét beharangozó írásunkban is adtunk; ehhez most annyit teszünk hozzá, hogy a rangsor címe nem véletlenül Power 100 – és nem mondjuk Excellence 100 –, azaz a lista összeállítói nem az egyes szereplők szcénára gyakorolt hatásának milyenségét, hanem kizárólag annak mértékét, erejét honorálják. Ily módon előfordulhat, hogy olyan teljesítménnyel is kiérdemelhető egy hely a listán, amit annak készítői sem tartanak példaértékűnek.
Egy ártatlan, de valós példa erre a múltból: amíg még élt, előfordult, hogy felkerült a listára egy amerikai giccsfestő, Thomas Kinkade. Komoly múzeumokba sohasem fognak bekerülni a munkái – viszont egyetlen más alkotó munkái sem lógnak annyi amerikai lakás falán, hazájában egyetlen művész munkáiért sem adtak ki – ha nem is művenként, de összességében – annyi pénzt, mint az ő képeiért; azaz műpiaci hatását nehéz lett volna megkérdőjelezni. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a listán, noha nemzetközi zsűri állítja össze, azért érződik az erős angolszász befolyás – ez különösen szembeötlő, ha összehasonlítjuk például a német nyelvterület legismertebb rangsorával, amit a németországi Monopol művészeti magazin ad ki, ugyancsak az év végén. (Ezzel együtt persze számos név mindkét listán felbukkan, sőt, idén – vélhetően először – mindkettő ugyanazzal a névvel kezdődik, ami ráadásul – ugyancsak először – nem egyetlen személyé, hanem egy mozgalomé, nevezetesen a Black Lives Matter-é.) A Monopol listája sajnos csak a magazin print kiadásában olvasható.
Ha az idei listát szemügyre vesszük, akkor – a rekordszámú (53!) új szereplő ellenére – többnyire a legutóbbi években már megindult tendenciák folytatódását látjuk, de a korábbiakhoz képest jóval nagyobb sebességfokozatba kapcsolva. Míg a Power 100 első kiadásait zömmel fehér, európai és észak-amerikai férfiak dominálták, ez a kép az évek múlásával fokozatosan egyre színesebbé vált, és nemcsak a bőrszínt tekintve. És lassan csökkent a „bérelt helyek” száma is – egy-egy múzeumigazgató intézményének vezető volta, vagy egy-egy művész világsztársága egyre kevésbé jelentett, jelent garanciát a rangsorba való bekerüléshez.
Miközben a fenti megállapítás a színtér egészére igaz, a változások a különböző szereplőcsoportokban – amik közül a művészek, a műkereskedők (galeristák, aukciósházi vezetők, vásárigazgatók), a műgyűjtők és a múzeumi vezetők, kurátorok kategóriája a legnépesebb – nem egyszerre kezdődtek és nem is egyforma sebességgel zajlanak. Ami például a nemek közötti arányok változásait, pontosabban a szcéna női szereplői súlyának mind erőteljesebbé válását illeti, e téren a fejlődés a művészek csoportjában a leggyorsabb; őket követik a galeristák és – jókora lemaradással a gyűjtők és a „múzeumi emberek”.
Összességében az idei lista egyéni szereplőinek már közel fele, egészen pontosan 45%-a nő, és a rangsorolt duók, triók, nagyobb csoportok között is alig van olyan, aminek ne lennének női tagjai is. A földrajzi és az etnikai sokszínűség erősödése is – ami nem ugyanaz! – a művészek körében vált először markánsan érzékelhetővé, de itt a gyűjtők előzik a műkereskedőket. A leglassabban e téren is a múzeumok világában zajlik a változás, bár épp az idei év e téren is számos jó példával szolgált. Thelma Golden például, a Studio Museum of Harlem afroamerikai igazgatónője, aki idén 8. a rangsorban, már az esélyes jelöltek szűk körébe tartozik, amikor felmerül a posztjáról várhatóan 2025-ben, 30 év után távozó MoMA-igazgató, Glenn Lowry utódlásának kérdése. Maga Lowry egyébként, aki tavaly vezette a Power 100-at, most – épp Golden előtt – a hetedik, ami így is a legmagasabb helyezés a színtér „bérelt hellyel” rendelkező meghatározó szereplői között. Lowry többek között éppen azzal érdemelte ki az újabb előkelő helyezést, hogy – a múzeum jelentős bővítése által adott lehetőséget is kihasználva – új, és a kánont is újraértelmező állandó kiállítással várta a látogatókat az újranyitás után.
Az idei év új fejleményei nem merülnek ki a fentiekben. További fontos változás például, hogy az említett négy fő szereplőcsoport mellett a korábbinál nagyobb súllyal vannak jelen elméleti területen működő szakemberek – többek között olyan filozófusok, írók, akiknek a munkássága számos művészre gyakorol komoly hatást. Rendkívül izgalmas fejlemény, hogy a listás helyek egynegyedén már nem egyetlen személy szerepel, hanem kisebb-nagyobb kollektívák. Ez a jelenség persze csak részben új, hiszen például művészduók, vagy gyűjtő házaspárok korábban is felbukkantak már a listán, de a nagyobb aktivista csoportok, aktivista művészeti kollektívák régebben alig jelentek meg a szcéna meghatározó szereplői között – a legismertebbé közülük a két éve a 3., tavaly a 21. helyen rangsorolt #MeToo vált. (Idén ők a 4. helyre futottak be.)
Idén viszont a Power 100 dobogójának már nincs is egyéni szereplője. A legbefolyásosabbnak a Black Lives Matter-t (BLM) választották, ami a #MeToo-hoz hasonlóan nem művészcsoport, hanem aktivista mozgalom, de ténykedésének messzemenő konzekvenciái voltak már eddig is a művészeti szcéna számára;
másfelől éppen a művészek azok, akik fontos szerepet játszanak e mozgalmak üzenetének a szélesebb közvélemény felé történő közvetítésében. Számos egyéb tényező mellett az ő hatásuknak is köszönhető több, a művészeti színtéren megindult, legközvetlenebbül az Egyesült Államokat és néhány nyugat-európai országot érintő fontos változás, így többek között a gyarmatosítás korszakának kritikátlanul emléket állító műalkotások eltávolítása a közterekről és száműzésük az állandó tárlatokról vagy kontextusba helyezésüket segítő kommentárokkal történő ellátásuk a múzeumokban; az afroamerikai és az egyéb etnikai kisebbségekhez tartozó művészek fokozott beemelése a művészeti kánonba; az ugyanezen csoportokhoz tartozó művészeti szakemberek gyakoribb bevonása a múzeumok vezető testületeibe és kurátori team-jeibe.
A BLM aktivitása szerepet játszott abban is, hogy felgyorsult a múzeumok szembenézése a gyarmati múlttal és napirendre került a gyarmati kontextusú restitúció is, ami máris meghozta első kézzelfogható eredményeit. Utóbbi témához erőteljes köze van a Power 100 3. helyére rangsorolt két szakembernek, a szenegáli Felvine Sarrnak és a francia Bénédicte Savoynak, akik a gyarmati restitúció ügyét a köztudatba „bedobó” Macron francia elnök felkérésére, még nálánál is radikálisabb javaslatokat dolgoztak ki közösen az egykori gyarmatokról az anyaországokba került műkincsek visszaszolgáltatására.
A második helyre idén az indonéz ruangrupa csoport került; a jakartai kollektíva a művészeti produktumok előállításának alternatív, participatív modelljein dolgozik és ezzel a koncepcióval nyerték el a kasseli documenta 15 művészeti vezetését. A kilenctagú művész-aktivista csoport, aminek egyik tagjával készült interjúnk itt olvasható, a budapesti OFF-Biennálét is felkérte a 2022-ben sorra kerülő rendezvény előkészítésében való közreműködésre. A velencei biennálék melletti legfontosabb kortárs képzőművészeti seregszemlének most először lesz kollektív, Európán és Észak-Amerikán kívüli régióból érkező főkurátora.
A rangsor kollektív szereplői közül megemlítjük még az immár 10 éves múltra visszatekintő Forensic Architecture-t, ami egyszerre művészkollektíva, tudományos kutatóteam és oknyomozó újságírók csoportja, figyelmük középpontjában az emberi jogok megsértése eseteinek felderítésével és feldolgozásával. Ők újak az idei listán és a 14. helyen kezdenek. Közvetlenül mögöttük egy másik kollektíva, az időközben már több mint száztagúvá nőtt, művészek mellett ugyancsak kutatókból álló csoport, a Feral Atlas áll, amely az emberi tevékenységnek a Föld ökoszisztémáira gyakorolt hatását vizsgálja.
Korántsem véletlen, hogy a fenti változások, mozgások egyidejűleg figyelhetők meg, hiszen legfőbb kiváltó okuk ugyanaz: az emberiség egészét fenyegető problémák súlyosbodása globalizálódó világunkban, a társadalmi feszültségek sok helyütt tapasztalható kiéleződése, a kiútkeresések vitái és bizonytalanságai, az emberek növekvő igénye és elszántsága a sorsuk alakításába való beleszólásra, a társadalmi igazságtalanságok felszámolására. A művészet nem maradhat e folyamatok passzív szemlélője és nem is akar az maradni, ezért igazi befolyásra azok tudnak ma szert tenni, akik munkásságukban reflektálnak a felsorolt jelenségekre, akik segítenek láthatóvá tenni a problémákat, s ha nincsenek, nem is lehetnek kész receptjeik, közre tudnak működni, akár úttörő szerepet is tudnak játszani a megoldások keresésében.
Nézzük meg ezek után néhány kategória legmagasabban rangsorolt szereplőit – természetesen az ő jelölésüket is a fenti megfontolások befolyásolták. A művészek között a legelőkelőbb helyezést az amerikai videó- és filmes művész, Arthur Jafa kapta, aki 2017-ben bukkant fel először a listán. 2016-ban készítette azt a híres, a „feketék kultúrája” traumáit és diadalait dokumentáló videóját, ami a George Floyd erőszakos halála miatt kitört zavargások idején került idén ismét a figyelem középpontjába, és vált a rasszizmus elleni harc szimbólumává, miután júniusban egy teljes héten át 14 múzeum, köztük a washingtoni Smithsonian, a londoni Tate Modern és az amszterdami Stedelijk Museum streamelte egyidejűleg. Itt jegyezzük meg, hogy a kortárs képzőművészet legnagyobb sztárjait – Jeff Koonstól David Hockney-n át Gerhard Richterig – hiába keresnénk a listán, ami semmiképp sem értelmezhető ezen művészek „leértékeléseként”. Pusztán arról van szó, hogy a szcéna idei történéseire más, esetleg még jóval kevésbé kanonizálódott művészeknek nagyobb hatásuk volt. A figyelem főként olyan alkotókra irányult, akiknek művészi munkássága és/vagy egyéb, pl. közéleti aktivitása közvetlenül reflektált az év viharos, a társadalom egészét foglalkoztató kérdéseire. Ez a megállapítás nemcsak a művészekre, hanem a szereplők egyéb kategóriáira is értelmezhető.
A műgyűjtők közül a hong kongi milliárdos üzletember, Adrian Cheng kapta idén a legmagasabb helyezést, ő a 12. Kisebb megszakítással 2014 óta szerepel a listán, de mostani helyezése a legjobb. Van shopping mallja és művészeti alapítványa, elnökségi tag a világ számos vezető kulturális intézményében, úttörő sikerei vannak a művészet és az üzlet összekapcsolásában. Számos alkalommal szerepelt idén a sajtóban annak kapcsán is, hogy a járvány első hulláma idején sok tízezer ember számára biztosított ingyen szájmaszkot, de természetesen sokat nyomot a latban kiállítási programja is, ami a modern és kortárs nyugati művészet jelentős alkotóinak hong kongi bemutatására irányult.
Talán soha nem fordult még elő, hogy a műkereskedőknek a huszonkilencediknél nem jutott jobb helyezés – korábban nem egyszer ők végeztek a rangsor élén. Most szakmájának talán legismertebb képviselője, Larry Gagosian szerezte meg az említett 29. helyet és bár mögötte rögtön egy másik jól ismert galériás, David Zwirner következik, az azért jól látszik, hogy a szcéna csúcsszektorának történéseire a műkereskedők befolyása csökkenőben van – ez a maihoz hasonló viharos időkben nem is meglepő.
Az elméleti munkásságukkal a színtérre hatást gyakorlók közül, mint fentebb említettük, idén a korábbinál jóval többen vannak a listán, és hárman a top 10-be is bekerültek. Az 5. helyen találjuk Fred Moten afroamerikai költőt, kritikust és teoretikust, aki újfajta társadalmi működési modellek esélyeit elemzi és az idei év szinte valamennyi akut problémájával kapcsolatban kifejtette számos művészt inspiráló gondolatait. Újonc a listán és rögtön a 9. helyen kezd Saidiya Hartman, a Columbia University professzora, aki munkásságával az afroamerikai kultúra gyökereit és hagyományait kutatja és értelmezi a szakma és a nagyközönség számára, sokszor direkt együttműködésben olyan neves képzőművészekkel, mint a már említett és a rangsorban ugyancsak szereplő Arthur Jafa. Közvetlenül Hartman mögött, azaz a 10. helyen találjuk Judith Butlert, a genderkérdés egyik legismertebb amerikai teoretikusát, aki tanulmányaiban és előadásaiban előszeretettel foglalkozik azzal a kérdéssel is, milyen szerepet játszik és milyent kell játszania a művészetnek a világ megértésében.
Az idei Power 100 még számos érdekességet tartalmaz, és a szcéna sok, nálunk még kevésbé ismert szereplőjére hívja fel a figyelmet, jó szívvel ajánljuk tehát tanulmányozását a már jelzett szájton. Megemlítjük még, hogy a Power 100-nak a Műértő jóvoltából 2011 óta van egy, az ArtReview beleegyezésével készülő magyar változata is; a következő kiadás a folyóirat februári számában jelenik majd meg.
A nyitókép forrása: sacreefrangine.com
