A napokban olajfekete kéznyomok jelentek meg a Van Gogh Múzeum üvegfalán, amelyeket fekete ruhás aktivisták hagytak hátra, hogy felhívják a figyelmet a Shell és a múzeum „mocskos” kapcsolatára. A tüntetők arra szólították fel az intézményt, hogy szüntesse meg együttműködését az olyan vállalatokkal, amelyek környezetromboló tevékenységet folytatnak és a kultúra támogatásával igyekeznek tisztára mosni imázsukat. Az akciót szervező, művészekből, kutatókból és aktivistákból álló Fossil Free Culture NL nyilatkozata szerint a Shell számos kulturális intézményt támogat Hollandiában (a Van Gogh Múzeumon kívül például a Concertgebouw Amsterdam-ot és a hágai Mauritshuis-t), hogy a művészetpártolás látszatával elkendőzze kártékony és az emberi jogok megsértését is magával vonó tevékenységét.
A performansz egyben szolidaritási akció is a holland környezetvédelmi szervezet, a Friends of the Earth Netherlands mellett, amely április 4-én bejelentette, hogy be kívánja perelni az olajvállalatot. Ambíciózus követelésük lényege, hogy a Shell változtasson befektetési stratégiáján, ami szerint a költségvetés mindössze 5%-át fordítja fenntartható energiára, míg 95%-át a káros, üvegházhatású gázokat termelő olaj- és gázkitermelésre. Az 1971 óta aktív környezetvédelmi szervezet szerint a per, amennyiben sikeres lesz, jogi precedenst teremthet. A kezdeményezés jogi csoportvezetője, Roger Cox a brit The Guardiannak elmondta, hogy ez lehet az első olyan eset a világon, amelyben megelőző lépéseket tesznek egy vállalat az éghajlatváltozásra gyakorolt hatása és felelőssége tekintetében.
A Fossil Free Culture NL nem először lép fel a Van Gogh Múzeum és az olajvállalat együttműködése ellen. 2017 szeptemberében az éppen aktuális In the Forest című kiállítás kapcsán állt elő a [Sp]oiled Landscapes akcióval. A tárlat Van Gogh, Rousseau és Corot festményein keresztül mutatta be az érintetlen természet szépségét és a művészek természet iránti rajongását, míg az előcsarnokban összegyűlt húsz aktivista a Shell kártékony tevékenységére hívta fel a figyelmet egy haldokló erdőt megidézve. A legnagyobb médiafigyelmet a 2017 májusában rendezett Drop the Shell című akció váltotta ki, ami után az aktivistákat őrizetbe vette a rendőrség. A hét múzsát megjelenítő előadók fehér ruhában állva fekete, olajra emlékeztető folyadékot ittak egy kagylóból, és a folyadék egy része a ruhájukon át a padlóra folyt. A rendőrség vandalizmus gyanújával vitte be az aktivistákat, de mivel a folyadék nem okozott maradandó kárt, ejtették a vádat.
A növekvő feszültség hátterében elsősorban az áll, hogy a nagyvállalatok egyre nagyobb szerepet játszanak a múzeumok finanszírozásában, különösen az állami támogatások a gazdasági válság hatására bekövetkezett csökkenése óta. A legnagyobb nyugat-európai múzeumok, mint a Tate, a British Museum, a Louvre vagy a Van Gogh Múzeum finanszírozásának jelentős része vagyonos támogatóktól származik, köztük olyan olajvállalatoktól, mint a BP, a Shell és a Total. Az aktivisták szerint az említett vállalatok esetében nem olyan mennyiségű pénzügyi támogatásról van szó, amit a múzeumok ne tudnának nélkülözni. Például, a BP támogatása a becslések szerint a Tate teljes működési bevételének mindössze 0,5%-át tette ki.
Az erősödő negatív közvélemény és az olajvállalatok körüli botrányok (lásd például a BP Deepwater Horizon olajfúrótorony-katasztrófáját vagy a Shell nigériai olajszennyezési ügyét) egyre kellemetlenebbé válnak a kulturális intézmények vezetősége számára. Olyannyira, hogy a Tate és a BP 2016-ban bejelentette 26 éves együttműködésük megszüntetését. Természetesen mindkét fél tagadta, hogy az esetnek bármi köze lett volna az etikus finanszírozás kérdéséhez, és döntésüket a „rendkívüli kihívásokkal teli üzleti környezettel” magyarázták (The Independent, The Guardian). Ezzel szemben a Tate 2015-ben elvesztett átláthatósági ügye kapcsán nyilvánosságra hozott adatok szerint a múzeum etikai bizottsága már akkor arra a konklúzióra jutott, hogy nem éri meg veszélyeztetni az intézmény jó hírét az aránytalanul kevés támogatásért.
Az aktivista csoportok intervenciói és a velük járó médianyilvánosság kétség kívül hozzájárulnak a múzeumok szponzorálásával kapcsolatos árnyaltabb kép kialakításához. A Liberate Tate akciói például sokak szerint hatással voltak a BP és a Tate szakítására. A 2010 óta aktív közösség számos kreatív intervenciót, flashmob-ot és beszélgetést szervezett, és az amszterdami akciókhoz képest jelentősen nagyobb tömegeket mozgatott meg. Nagy-Britanniában az elmúlt években a BP or not BP? színházi csoport is többször a reflektorfénybe került a British Museum-ban és a National Portrait Gallery-ben szervezett megmozdulásaival, illetve gerrilla-előadásaival a Royal Shakespeare Company és a Royal Opera House színpadán. Párizsban a Libérons le Louvre folytatja az aktivista hagyományt konzisztens tevékenységével a Total és Louvre kapcsolata ellen.
A békés és kreatív akciók a múzeumlátogató közönséget és az intézmények dolgozóit a művészet nyelvén szólítják meg helyspecifikus intervenciókkal. Az ilyen típusú „művészi aktivizmus” egyfajta intézménykritikaként is felfogható, amely az intézményi önreflexió fontosságát hangsúlyozza a finanszírozási struktúrával kapcsolatban. A múzeumokat megcélzó környezetvédelmi aktivizmus rávilágít arra, hogy a kulturális intézmények társadalomformáló szerepe és felelőssége nemcsak a múzeumi narratívákra és a kurátori praxisra terjed ki, hanem az etikus finanszírozással kapcsolatos tudatosságra is.
A nyitókép forrása: twitter.com
A cikk lejjebb folytatódik.