“Cassettes and vinyl are the analogue cockroaches to the nuclear Armageddon that is digital formats.” (Gruff Rhys)
„The Hiss is Back.” (Ethan Varian)
A kazettakultúra feltámadása, egyáltalán a kazetta mint materiális hordozó újrafelfedezése számomra összekapcsolódik a 2016-ban induló EXILES kiadó tevékenységével, illetve saját kulturális-művészeti projektjeimmel. Ide sorolhatóak a Technologie und das Unheimliche keretében kiadott olyan zenei anyagok, mint például az Unforeseen Forces of Occulture kiállításhoz készült Cosmohuman Antitransmission (Nemes und Komor, T+U & Július Koller Society, 2022) vagy a JAK-Melting Books intermediális kiadványsorozat. Utóbbit tekintve nagy élvezettel gondolok vissza TH ANATOL (aki amúgy az EXILES katalógusát is gazdagította) MÖMÖ ÖMÖMÖ-jéhez (JAK-Melting Books, 2017) társított – a Borsos Lőrinc alkotópáros egyik feleként is aktív Mike Nylonssal közös – vetésforgóra, melyet máig szívesen hallgatok. Azért kezdem ennyire személyes irányból az esszét, mert szerintem fontos kihangsúlyozni, hogy a kazetta visszatérésének egyik kiemelt kontextusa itthon (is) a kortárs képzőművészet és underground zenei szcénák metszéspontja, illetve mert a médium egyik aktuális vonzereje épp a privát esztétikai világok megteremtésének minimális anyagi költséggel járó, ám annál intimebb lehetősége. Az EXILES kiadó jelentősége a haza színtéren – a remek zenei kuráción túl – épp az ilyen vizualitást és hangzást konceptuálisan egybe szervező, kiadványról kiadványra világokat teremtő teljesítmény, ahol a coverdesign, az élő fellépések / performanszok közösen szolgálják ezeknek az egymással hálózatos kapcsolatba lépő esztétikai univerzumoknak a színre vitelét. Ugyanakkor mielőtt az EXILES multiverzum részletesebb jellemzésére rátérnék, az esszének ebben az első részében szeretnék elmerengeni bizonyos befogadásesztétikai kérdéseken, egészen pontosan a kazetta materiális fenomenológiáján, mely a kazettázást, mint a zenefogyasztás posztdigitális gyakorlatát kitünteti.
A kazetta nem önmagában, hanem egy mediális falka egyik elemeként jelentkezett be újra az életembe. Mármint az ezredforduló után lassan elszivárgott minden. A nullás évek tárgyi értelemben is lenullázták a zenét. Korábban ugyanis fetisisztikus zenehallgató voltam, mindig szükségem volt egy tárgyi-materiális felületre, ami megkötötte a hangokat vagy amivel én vetítettem bele magam a zenébe. Lehet, hogy ez a regresszív befogadó ismérve, de legalább tudtam, „hol” a zene. A szobámban vagy bennem. Mindez persze a sokszorosíthatóságból adódik, de épp ezért tudtam saját helyet alapítani rá, amit belakhatok. Az internetkomplexum totalizálódásával párhuzamosan nemcsak a zene tárgyi hordozója tűnt el, hanem imaginárius helye is. „Minden” zene hirtelen „mindenhol” volt. De ez egyben a kárhozat definíciója is lehet:
Minden valaha teremtett egyidejű jelenléte, így tanították a középkori teológusok, az maga a pokol. Ilyetén kilátások mellett az internet a világ szorulásának, a digitális pokolnak tekinthető. A hálózat ugyanis nem felejt.
Visszamenőlegesen sokat beszélünk a digitális kultúra anyagtalanító tendenciáinak felemás megítéléséről és eredményeiről, miszerint lehet, hogy mégsem annyira totális a virtualizáció stb., de érdekes volt mindezt egy személyes médiafogyasztási történeten belül érzékelni. Ahogy a zene és az otthon felhalmozott hordozók közötti korábbi szoros kapcsolat a mindennapi fogyasztás megváltozásának tükrében, hirtelen „értelmét veszti”. Ennek ott és akkor volt egy felszabadító ereje, ugyanakkor nem tudtuk elgyászolni a tárgyakat, egyszerűen csak elfelejtettük őket. A CD Pincébe se jártam már. Elfelejtettem, miközben az internet tökéletes emlékezetébe töltődtem fel. A digitális nem-hely a zene köré szerveződő valós tereket is kiiktatta, és itt nem a performatív koncertekről beszélek, inkább azokról a privát zugokról, melyeket a tárgyi-információs körforgás kristályosított ki. Ez pedig lehet egy beszélgetés intim tere is, amikor leülünk egy lemezgyűjtemény köré. Ugyanakkor miért legyek „bárhol”, ha már nincs mit megfogni. Lehet, hogy a zene akkor is szól majd, ha már nincs világ, de én csak akkor tudok pontosan hallani, ha tudok tapintani. Ha a hallás erőterében érzékszerveim összességét is van lehetőségem megeleveníteni. A műélvezet ezért emberreform, noha felfoghatjuk úgy is, hogy egyfajta médiaantropológiai fedezetet igényel.
Talán Kele Fodor Ákos Echolália-projektje (2016) volt az, ami saját befogadási rutinjaimon belül is nyilvánvalóvá tette mindezt. A bakelit a zenei médiumok Apollónja. Kultikus gyakorlatokat igényel, ami testi rutinok újratanulását jelenti. A figyelem itt mindenekelőtt fegyelem. Rituális tisztaság, mely egyszerre terjed ki a mediális rendszer elemeire (lejátszó és a lemezek), illetve a befogadó testére, viselkedésére és mozdulataira, aki, mint egyfajta operátor a kultikus technológia egyik elemévé alakul át: bakelitté-válás. A testnek ez a fegyelmezése teszi lehetővé a figyelem újraelosztását, vagyis a materiális hordozó mentén ritualizált esztétikai tapasztalat a befogadó reszomatizációjához vezet. A bakelitté-válás megtöri az életvilágbeli kaotikus áramlást, ezzel egyszerre hoz létre távolságot és közelséget a mű összefüggésében, ugyanakkor a rítussal megszakított élet az intimitástól is eltávolít. A bakelittel nem együtt élek, hanem helyet adok neki az életemben, pontosabban helyet csinál magának. Ez a hely, a kultikus tér, ahol Apollón dicsérete zajlik, rögzített, strukturált és exkluzív, hiszen a lakás életterét alakítjuk hozzá a lemezhallgatás technológiai-esztétikai igényeihez. A bakelit nem szól, ha nincs világ, mert szükség van arra az akusztikailag, lakberendezésileg és rituálisan szervezett fizikai térre, amit a bakelitté-válás váj ki az emberi életformából.
A lemezhallgatással – ezzel az apollóni forradalommal – párhuzamosan kezdtek el újra érdekelni a kazetták, sőt a CD-k is, az egész mediális falka. Egyik felébredő tárgyi ágencia vezet vissza a másikhoz. Előkerestem régi kazettáimat és örömmel ismertem fel a kézírásomat vagy másokét (vajon kik ők?) a bookleteken. Úgy olvastam őket, mint az email előtti levélleleteket vagy kriptikus üzeneteket, elsüllyedt privát világok grafikai nyomait, ahogy a kazettákra felvett rádióadások / válogatások is valamiféle atlantiszeffektussal hatottak rám, mintha szónikus terükbe lépve búvárharangként süllyednénk egyre mélyebbre. A legnehezebb kérdés persze az, hogy hová utazunk ilyenkor? Technosztalgia mint mémoire involontaire. Proust-nál a madeline-élmény „valódi” tere az irodalom, vagyis nem egyszerűen egy szubjektum emlékezik valamire, tesz valamit önmaga számára újra jelenvalóvá, még csak nem is az emlékezet szövegiesül csupán, hanem a szöveg saját „emlékezete” teremti önmagát. A privát kazetták analóg indexikussága ugyanakkor mégiscsak tárol valamit, amit valóságeffektusként tapasztalok meg. Lehet, hogy ezzel nem teremtődik újra 1998 tavasza, amikor az FM4 House of Pain műsorából vettem fel egy Tool-koncertet, de a koncertfelvétel dobozhangzása és nyersvágásai mégiscsak emlékeztetnek egy fantom tevékenységére, aki én magam voltam, és most visszajáró kísértetkén zaklatom magamat. Nincs ott a kazettán az életidő tisztasága, de az apparátus emlékezete mégis olyan mesterséges intimitást gyárt nekem, amit alkalmi megszemélyesülésre használhatok. És inkább ez a lyukacsos, materiális emlékezetgép, mint a makulátlan digitális pokol.
Mindig szerettem volna kazetta lenni. Érzékeny, de formálható anyag, ami rohadni se rest. Azt hiszem, hogy kazettává vagy kazetta alapú mediális rendszerré változni sokkal magától értetődőbb humán szempontból, mint bakelitté. Ez talán épp a kazetta „esendő” természetéből, nyers fizikalitásából (is) adódik. Itt van a műanyag exoskeleton, mely megpróbálja eltakarni, illetve funkcionalizálni a lágy részeket, ugyanakkor a bélszalagnak mégiscsak ki kell kandikálnia a testből, hogy aztán mechanikusan vagy manuálisan csévélhető, elharapható vagy elszakítható legyen. Max Rennek is egyszerűbb dolga volt, amikor egy VHS-sel kiborgizálta magát David Cronenberg Videodromjában. A digitális sterilitás mindennapjai felől nézve ennek a dionüszoszi kazettává-válásnak olyan alantas punk energiája van, mely meglepő módon „emberi” – noha a nyolcvanas évek kontextusában ez volt maga a poszthumanizmus par excellence. De az apollóni bakelittá-válásal szemben is érezhető a különbség, hiszen a kazetta nem „szent tárgy”, nem sajátítja ki a helyünket, sokkal mobilisabb, interaktívabb és profánabb technológia, mely inkább lehet az életformánk mediális „barátja” vagy (utazó)társa, mintsem rituális rendezője. Ebből a szempontból talán még demokratikus médiumnak is nevezném, melynek még történeti szempontból is van értelme, hiszen már a nyolcvanas évek nemzetközi undergroundjának dehierarchizált működésében fontos szerepet játszottak a kazettában rejlő anti-elitista lehetőségek.
Borítókép:
TH Anatol & Mike Nylons: Vetésforgó / CRoP RoTATIoN, 2017
JAK-Melting Books (Forrás: Borsos János)
