A cikk az East Art Mags program keretében készült, együttműködésben a Magazyn SZUM kortárs művészeti folyóirattal, a Visegrádi Alap támogatásával. Az interjú először a SZUM online felületén jelent meg, illetve angolul is olvasható az artPortal East Art Mags szekciójában.
Martyna Nowicka: Miért döntöttetek úgy, hogy az OFF-Biennále keretei között fogtok működni?
Erőss Nikolett (E.N.): Végzettségem szerint művészettörténész vagyok, de kurátorként dolgozom. Budapesti művészeti intézményekben dolgoztam, az utolsó közülük a Ludwig Múzeum volt, ahol 2013-ig álltam alkalmazásban. Ez volt a tetőpont a budapesti művészeti intézmények dezintegrációs folyamatában, és ezért döntöttem úgy, hogy az OFF-Biennálénak fogok dolgozni. Orbán már három éve volt kormányon, és elkezdte az összes művészeti intézményt magának alárendelni. Az általunk fontosnak tartott értékek – a társadalmi elkötelezettség és a kritikusság – fokozatosan eltűntek. Ekkor Somogyi Hajnalka [az OFF-Biennále ötletgazdája és vezető kurátora – a szerk.] arra jutott, hogy ha már ismerjük a hely művészeti szcénát, vannak ötleteink, tudásunk és képesek vagyunk kiállításokat rendezni, akkor érdemes lenne mindezt kihasználni. Elkezdtünk a létező intézményi struktúrákon kívül működni.
Különféleképpen lehet új vállalkozásokba kezdeni – van, amikor nem kell elszakadni attól, ami már működik. Mégis fontos volt nekünk, hogy az, amit csinálunk teljesen más legyen, nem akartunk sem kisebb, sem nagyobb megegyezésekbe bocsátkozni a kormánnyal, az intézményekkel vagy bármiféle autoritással. Ez hatással volt a munkánkra: meg akartuk alkotni a független művészeti működés struktúráját. Tehát magunknak kellett megtenni az első lépéseket, és felépíteni egy átlátható alapot. Lehet, hogy a jövőben ez változni fog, lehet, hogy két vagy négy év múlva a létező, kormány által irányított infrastruktúrát akarjuk majd használni – ha másért nem is, azért, mert a múzeumok impozáns gyűjteményekkel, archívumokkal, tudással rendelkeznek. Egyelőre azonban függetlenül akarunk működni.
Szakács Eszter (Sz.E.): Az OFF-Biennálén való munkán kívül 2011 óta a Tranzit.hu galéria kurátora is vagyok, ami egy nagyobb közép-európai hálózat része. Már a kezdetektől csatlakozni akartam ehhez az kezdeményezéshez, de ez eleinte személyes okokból nem sikerült – a korábbi kiadáshoz csak kis mértékben járultam hozzá, és csak a mostaniban vettem részt teljes egészében. Nem titok, hogy azért engedhetem ezt meg magamnak, mert egy független civil szervezetnek dolgozom. A főnököm a Tranzitban nagyban megkönnyíti a projekteken való munkámat – sok ember szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy sikerüljön.
Az OFF-Biennále mint ellenállási mozgalom érdekel. A 2012-2013-as években a magyar művészeti világ különféle tiltakozásokat és demonstrációkat szervezett, de ezeknek nem volt semmilyen hatása. Az OFF-Biennále nem tiltakozás, hanem kísérlet arra, hogy valami kézzelfoghatót csináljunk. Építünk valamit, megvédünk valamit és vállaljuk a felelősséget érte.
Azon gondolkodom mégis, hogy miért döntöttek úgy, hogy pont biennálét szerveztek. A világon minden másnap megnyílik valamilyen biennálé, és egyre többször éri kritika ezt a formát. Miért fesztivált rendeztek és miért nem vezettek inkább egy állandó galériát?
E.N.: Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a biennálét mint formát széles körben éri kritika, de közben mégis pont ez felelt meg az igényeinknek. A biennálé egy általánosan érthető fogalom, mindenki tudja, hogy kétévente kerül megrendezésre. Másrészt, egyetlen biennálé nem biennálé – a forma egy ígérettel jár együtt. A mi esetünkben ennek hatalmas jelentősége volt, mert így elköteleztük magunkat egy következő kiadás megszervezésére. Ez egyszerűen felelősség: csinálunk valamit ma, és megcsináljuk két év múlva is, meg négy év múlva is… Ki akartuk fejezni, hogy hosszabb távon fogunk ezzel foglalkozni. Ezenkívül egy biennálét hozzá lehet igazítani a körülményekhez: most száz ember dolgozik vele, de két hónap múlva elegendő lesz a mi hatfős kurátori csapatunk is.
A mi biennálénk nem egy konkrét külföldi rendezvény lemásolása, és teljesen eltérő elgondolásból indult ki: a helyi közösséget szeretnénk szolgálni. Figyelembe vesszük, hogy mire van szükségük a budapesti művészeknek és kurátoroknak, ez a gondolkodásunk kiindulópontja.
Egy független intézmény fenntartása lehetetlen lenne, de ilyen szórványos változatban sikerülhet. Nincs saját terünk, nincs állandó pénz forrásunk, szóval minden évben alaposan el kell gondolkodni azon, amit csinálunk. Alakulhat úgy, hogy a keret megmarad, de két év múlva valami mással töltjük ki. Ezenkívül egy biennálé nem kell, hogy egy óriási intézmény legyen, túlzsúfolt programmal és imponáló költségvetéssel. Nem kell, hogy a város vagy az állam finanszírozza, és nem kell, hogy intézményként működjön – mi sem vagyunk sem egyik, sem másik. A biennálé lehet, hogy hibás forma, de megpróbálhatjuk levenni róla az átkot.
Sz.E.: Az, ami minket különlegessé tesz, az a teljesen alulról építkező működésünk. Mindig legalulról kezdjük, és utána együtt kapaszkodunk fel a következő szintekre. A mi biennálénk nem egy konkrét külföldi rendezvény lemásolása, és teljesen eltérő elgondolásból indult ki: a helyi közösséget szeretnénk szolgálni. Figyelembe vesszük, hogy mire van szükségük a budapesti művészeknek és kurátoroknak, ez a gondolkodásunk kiindulópontja. A biennálé nem az utolsó szavunk, a működés végső formája, hanem egy az eszközök közül.
Vagyis elsősorban helyi látogatókra számítotok?
N.E.: Igen, habár fel vagyunk készülve a külföldi közönség fogadására is. Nagyon fontos számunkra a külföldi intézményekkel való együttműködés, idén a lipcsei Galerie für Zeitgenössische Kunst volt a partnerünk, velük koprodukcióban készül a megrendelt művek nagy része. Fontos a biennálé nemzetközi jellege már csak azért is, mert az egész világon együttműködünk művészekkel, de mindenekelőtt azért, mert a minket érdeklő problémák nemcsak Budapest számára fontosak. Egész Európában hasonló válságok zajlanak, így hasonló megoldásokat igényelnek. A helyi kontextusból indulunk ki, de egy lényegesen szélesebb körű válságról beszélünk. Ezért kezdjük helyi résztvevőkkel, problémákkal és közönséggel, de minden összefügg.
Sz.E.: Ahogy Nikolett említette, a magyar problémák tényleg hasonlóak ahhoz, amit egész Európában látni. Azzal a különbséggel, hogy nálunk a politikai helyzet már eléggé előrehaladott és hét éve tanuljuk, hogy mit kezdjünk vele. Pont ezért lehetnek érdekesek a mi tapasztalataink az európai nézők számára. Lengyel szempontból bizonyára különösen éles ez a felismerés…
Az elnevezésetek második része is érdekelne, vagyis nem a biennálé, hanem az „off”. Már maga ennek a melléknévnek a használata is azt sugallja, hogy létezik egy fősodor, amivel szembehelyezitek magatokat. Hogy néz ez ki?
E.N.: Az „off” sok mindent jelent. Nem akarunk a kormánypárti intézményekkel szembehelyezkedni, inkább az a fontos nekünk, hogy kialakítsuk a saját életterünket, a kulturális intézményeknek egy másfajta modelljét. A fő útvonalon kívül akarunk haladni, elhagyni a kitaposott ösvényeket, de anélkül, hogy lerombolnánk az út mentén húzódó épületeket. Magyarországon évek óta az a felfogás uralkodik, hogy az államnak kell a művészet fő mecénásának lennie, ez nem csak egyik vagy másik kormánytól függő kérdés. Ez a helyzet uralkodik már a második világháború óta, szeretnénk tehát kipróbálni, hogy sikerülhet-e másképp is működni.
Sz.E.: Szerintem az „off” nem arra irányuló javaslat, hogy meneküljünk az erdőbe és éljünk a létező struktúráktól és intézményektől elszakadva, hanem inkább kísérlet, hogy új helyet építsünk fel magunknak. Ez a helyzet az aktuális kiállításunkkal is: utópisztikusnak tűnhet, de ez egy olyan utópia, ami az életben is testet ölthet. Érdekelnek minket az ellenállási mozgalmak és az egyszerű, de nagyszerű megoldások. Szomorú, hogy egyesek olyan modellként kezelik ezeket, mint amit nem lehet megvalósítani. A műalkotások, melyeket a Játékok népe vcímű kiállítás bemutat igyekeznek másképp elrendezni a rendelkezésre álló kirakóst, és ily módon egy másik képet, egy másik valóságot alkotni.
De ezt a másik valóságot továbbra is a művészeti biennálé keretei között alkotjátok meg.
E.N.: Persze, de nem reprodukáljuk más fesztiválok hierarchikus formáját. Az OFF-Biennále inkább egy hálózat, az egészet több csoport alkotja (kurátori, oktatói, adminisztratív, dokumentációs és a kommunikációért felelős csoport). Mi kurátorok vagyunk kapcsolatban mindegyikükkel. Másrészt a mi működésünk azért lehet sikeres, mert mindannyiunknak van tapasztalata az intézményi munkáról. Ennek köszönhetően, habár függetlenül és alulról szerveződve működünk, fegyelmezettek vagyunk, és senki nem vonja kétségbe, hogy szükség van a részletes Excel táblázatok kitöltésére.
Sz.E.: Ennek köszönhetően dolgozhatunk állandó iroda nélkül. Minden felhőben van, a dokumentumokhoz bármelyik pillanatban hozzá lehet férni. Ez sok mindent megkönnyít. Lehet, hogy nincs meg az a négy fal, amit a sajátunknak mondhatunk, de megtanultunk enélkül is boldogulni.
És az anyagi források? Többször hangot adtatok annak, hogy nem pályáztok semmilyen állami támogatásra.
E.N.: Idén az OFF-Biennále a már említett lipcsei Galerie für Zeitgenössische Kunst, a német Kulturstiftung des Bundes, az ERSTE Stiftung, a Goethe Intézet, az Adam Mickiewicz Intézet, a Francia Intézet és a Cseh Centrum támogatásának köszönhetően valósult meg. Ezenkívül sikerült szponzorokat szereznünk, cégeket és magánszemélyeket egyaránt, főleg magyarokat. Nagy öröm, hogy egyre több barátunk van. Úgy tűnik, hogy a számunkra érdekes kérdés, vagyis, hogy hogyan építsünk új világot a régi romjain, például az idei témaválasztás is ezt tükrözi, egy olyan téma, ami sok embert érdekel.
Miről szólt az idei OFF-Biennále?
E.N.: Az OFF-Biennále második kiadásának a témája Gaudiopolis, a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által alapított gyerekköztársaság, ahol főleg a második világháború után árván maradt gyerekek éltek. Gaudiopolis Budapesten működött 1945-1950 között, ma pedig azért térünk vissza ehhez a koncepcióhoz, hogy elgondolkodjunk azon, hogyan lehet új struktúrákat építeni, mesélni a borzalom túléléséről, és egy új valóságot építeni, de azért is, hogy egyszerűen örömet merítsünk az együttlétből. Különösen fontosnak látszik ma felidézni, hogy már átéltünk ilyen válságokat – lehet, hogy más politikai körülmények között, más formában, de akkor is. Bizonyos ma jelenlévő tendenciák megjelentek már a második világháború előtt. Jó emlékeztetni magunkat arra, hogy az alagút végén, amin épp áthaladunk, lehet valamilyen fény.
Sz.E.: Gaudiopolist egy nagyon kivételes pillanatban alapították – a második világháború után, de még mielőtt a kommunizmus jó időre berendezkedett volna nálunk. Ez egy rövid időszak volt, amikor az utópiák megvalósulhattak, ezért érdemes hozzá visszatérni. Hiszen pontosan erre – kísérletekre, az utópiák gyakorlattá kovácsolására – van ma oly nagyon szükségünk.
Vas Viktória fordítása
