Az évek során a Kex Baksa-Soósáról számos hosszabb-rövidebb visszatekintés, elemző tanulmány, dokumentumfilm született; jelen emlékezés a művész-lelkész, alkotó Januárról szeretne szólni, tiszteletben tartva mindazt, amit ő gondolt érvényesnek.
2007. májusában lehetőségem volt kiállítást rendezni Január Herceg alkotásaiból a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban. 2006 tavaszán beszéltem vele először telefonon. Az azt követő bő egy év sok szempontból felejthetetlen időszak volt, a vele való közös munka maradandó élmény. A kezdeti, a távolságból is fakadó ismeretlenség és – tán nevezhetem – bizalmatlanság után Január komolyan készült a tárlatra, hetente kaptam tőle „lelkesítő”, kedves és szeretetteli képeslapokat Berlinből. Most újra elolvastam őket, visszatérően, sok levelében a tavaszról írt.
A kiállítás megnyitója jelentős kulturális esemény volt, St.Auby Tamás Major János-díjat adatott át Major Jánossal Január Hercegnek. (A Major János-díjat a NETRAF alapította mint St.Auby Tamás Munkácsy-díjának (2007) mutációját.) Rengetegen jöttek el a megnyitóra, alig lehetett elférni: a rajongók, régi barátok körbeállták Januárt.
Művészettörténeti szempontból nehéz Január életművét elemezni, elhelyezni. Nem illeszthető irányzatokba, a kortárs művészeti kontextusokon is kívül áll. Nagy a kísértés, hogy könnyedén megkerüljük a feladatot, azt válaszolva, hogy amit Január megalkotott, az egy külön-program, önmagáért beszél, mindenki számára inspiráló, nincs szüksége magyarázatra, előzetes ismeretre.
Ugyanakkor, mégis kikívánkozik belőlünk a megérteni, megfejteni akarás vágya. Az ő látomásos művészete is némileg beilleszthető azok közé, akik az évszázadok során papírra, vászonra próbálták rögzíteni látomásokban megnyilatkozó tapasztalataikat (pl. a szimbolisták, Gulácsy, Csontváry, Gauguin). Január tovább lépett, ő az élő világegyetem szócsöve akart lenni. Hite szerint az univerzum sorsát, a jövő jeleit, jeleneteit közvetítette ábrázolásaiban. Egy másik világban élt és alkotott, amelyben minden élőlényt a teremtőtársának tartott.
A Január által képviselt és kidolgozott összművészeti rendszer jelentősége és erőssége az, hogy szervesen és folyamatosan épül be az egyetemes művészettörténetbe, ugyanakkor mégsem korlátozható és köthető egy adott ország kultúrájához. Messze túlmutat országhatárokba fogható nyelvi közegen, vizuális kultúrán, az adott korhoz és térhez kötött hétköznapokon. Ez a kulturális különbségek és azonosságok felett teremtett művészeti világ mindenki számára azonnal érzékelhető feszültséget teremt, érzelmeket provokál. A feszültség azonban fel is oldódik, mert alkotói világa abból az archaikus és tradicionális kultúrából építkezik, amely nyelvektől, civilizációktól függetlenül – demokratikusan – minden befogadó számára megérthető. Művészete egyetemes hagyományokra épül, ugyanakkor progresszív; konceptuális és tárgyiasult; ősi tudásanyagot hoz felszínre a képzőművészeti nyelv eszközrendszerével.
Az általa használt művészeti önkifejező eszközök többfélék, túl azon, hogy adott esetben egy kiállítási tér egészét betöltik, függőleges és vízszintes síkjait egyaránt használják. Fehérvári kiállításán festményeit, szobrait, akvarelljeit, installációit és írásos „üzeneteit” a saját maga által szerzett meditatív, nyelv nélküli repetitív zenével, archaikus egyszerű dallamokkal erősítette fel.
A kiállításon megalkotott egyedi és egyéni hang- és fényinstallációk összművészetének részei, térélményfokozóak voltak, narratív hatásúak és environment-képző erejük volt. Ezek az elképesztően míves tárgyak akkor élnek, amikor akcióban vannak, és a közönséghez eljutnak, ilyenkor újabb és újabb rétegek és dimenziók tárulnak fel. Január ugyanazokat a figurákat többször is felhasználta, egy egész univerzumot épített és rendezett be miniatűr szobrokkal, gondosan mindig új összefüggésbe, jelenetbe rendezte őket, bevilágítva, inszcenírozva. Grandiózus ceremónia, templomi szertartás, rítus vette kezdetét, a vidám miséken állatok, növények, bolygókat megszemélyesítő alakok vettek részt oszlopok, oltárok, emlékművek között. Az ismerős tárgyak, az emberi lét nyomait őrzik, miközben kozmikus távlatokba repítenek. A jövőt mesélik el, egy még felfedezendő korszakot, a jövő régészeti leletei.
A tárgyi és zenei világ mellett a művész évtizedeken át vezette Hajósnaplóját (jelenleg több mint 35 ezer oldal), írásaiban egy kortárs művész gondolatait olvashatjuk művészeti rendszeréről, a művészet jövőjéről, a művészek feladatáról, az univerzumról, a civilizációt és az egyént foglalkoztató társadalmi problémákról és az azokra adott válaszokról – „hitvallásáról”. Felismerve és komolyan véve a világ problémáit, annak csődközeli állapotát, Január mégis képes volt gyönyörködni és gyönyörködtetni, a kis részletekben is meglátni és megláttatni, megélni és megmutatni az univerzum lényegét, a létezés határtalanságát, a szinkronitást, a harmóniát. Akvarelljei (melyből több mint ezer darab készült) az élet szeretetét hirdető vidám és élénk ábrák, a naprendszerről, a bolygók útjáról, állatokról, növényekről, „életkészítő baráti előlényekről”.
Művészeti „projektjének” mondanivalói mind-mind aktuálisak: az emberiség és az individuum viszonyáról, az individuum és a természeti környezet szimbiózisáról, az univerzum megismerésének lehetőségéről, az esélyegyenlőségről, a nemek közötti egyenlőség kérdéséről szólnak. Munkáinak van egy társadalomkritikai része is, feladatának érezte, hogy „rendet tegyen”.
„Itt egy kozmikus meséről van szó, amiben részt veszünk. Csak akkor tudunk részt venni, ha elismerjük a többieket is. Úgy nem lehet, hogy a planétát hülyének tartjuk, a csillagos eget dekorációnak, az állatokat meg butának.”
(2007.05.18, 24.hu)
Baksa-Soós János emblematikus figurája a magyar kultúrának. Egy olyan közegben élt a hetvenes évek elejéig, amely erőszakkal behatárolta az önkifejezés lehetőségeit. A művészt Magyarországon mint a Kex együttes kulcsfiguráját, az együttes énekesét tartották számon; zenei múltja miatt legenda még ma is. Hangsúlyozni kell azonban, hogy 1971-től Essenben a Folkwang iskolába járt grafika szakra, majd a düsseldorfi Kunstakademie-n festészetet, grafikát, valamint szobrászatot-kerámiát tanult olyan mesterektől, mint Joseph Beuys, Gerhard Richter és Rolf Sackenheim. 1978-ban Mesternövendék Oklevelet kapott.
Január szerencsésnek nevezte magát, mert ahogy egy vele készített interjúban elmondta: „rátaláltam egy kozmikus útra, ami kivezetett az univerzumba… tiszta színeket, tiszta zenei hangokat … tudtam használni.”
Művészetének utópikus, futurisztikus, sci-fiszerű, romlatlan és naiv tapasztalatai, látomásossága és spirituális jellege nem hat nyomasztóan, művészete nem vallásos művészet.
Azt üzeni, változtassuk meg nézőpontunkat; arra tanít, miként lehet a bennünket körülölelő valóságot feltérképeznünk és átformálnunk.
Sajnos elmulasztottam megkérdezni Januárt az egyetemi évekről, vajon Beuys kreativitásról, eredetiségről, a művészet emberi életet átalakító hatalmáról vallott gondolatait ismerte-e, hatottak-e rá.
„Virágot vagy széplányt lefesteni lehet, de nem lesz originális. A képfestmény egy virág vagy lány utánzata. Amit mi alkotunk, teremtünk az tud originális (egyedülálló) lenni.”
Januárért mindenki lelkesedett, mindenkit bevont varázslatos, vicces, meseszerű bűvkörébe. Igazi kaland volt együtt megvásárolni vele a kiállításhoz szükséges kellékeket. A városszéli rövidáru boltba bársonyanyagért mentünk. Extravagáns kinézete, a haját, fülét díszítő madártollak belépésünkkor azonnali döbbenetet okoztak, de három perc múlva már olyan felszabadultan nevettek és beszélgettek az eladók Januárral, mint a régi legjobb barátok. Kizökkentette őket is.
Áradt belőle a felszabadultság, a könnyedség. Ha olvasná most ezt az írást, biztosan parodizálná, kedves, frenetikus humorával pillanatok alatt átfordítaná a hangvételt. A vele készített interjúkban és saját írásaiban rengeteg a humor és az általa kreált szóösszetétel. Felfogása, elképzelése és szinte monomániásan ismételt központi gondolatai nem változtak az évtizedek során, de mindig máshogy adta elő, mindig érdekesen, váratlan, szórakoztató és szellemes összefüggésben.
„Most nekünk, hogy ki tudjunk kupálódni, nyilvánvaló, hogy értenünk kell az állatok nyelvét. Ezt föl kell vennünk újra a programunkba, mert az állatokkal nem tudunk találkozni így, hogy mindenhol hentes-bolt van, hogy minden ember éttermi-állatbarát, s végső soron nem barátja az állatoknak.”
„Nekünk művészeknek az életet megszerettetni a feladatunk, de ezt csak szaktudással lehet. Ez nem egy ilyen „jaj, de kedves mindenki”, hanem értenünk kell hozzá.” (http://www.c3.hu/~ligal/CafeJanuar.htm)
A 2007-es kiállítás után közvetve újra kapcsolatba kerültem Januárral. 2009-ben a Collegium Hungaricum Berlin a magyar nyelv éve alkalmából betűinstallációt állított fel épülete elé. A „SZABADSÁG, SZERELEM” című akció során a Komoróczky Tamás képzőművész által megtervezett hatalmas betűket Január Herceg feliratozta és festette ki több napos szabadtéri akció keretében. A berlini bemutató után a művet a fehérvári múzeum fogadta be, de mivel a betűk nem tartós anyagból készültek, az installáció idővel tönkrement.
A múzeum illetve a képzőművészeti gyűjtemény szempontjából még egy igazán fontos fejlemény történt 2012-ben, amikor NKA pályázati támogatásból Január szinte teljes képzőművészeti életművét vásárolhattuk meg. Ekkoriban Január már beteg volt, személyesen többet nem tudtunk találkozni.
Unikális dolgot hozott létre, és csak rajtunk múlik, mit kezdünk szellemi és tárgyiasult hagyatékával.
