Marina Abramović addig táncol, amíg össze nem esik, addig kiabál, amíg el nem megy a hangja, vagy éppen addig fekszik a füstfelhőben, amíg el nem ájul. Performanszaiban nem ritka, hogy hetekig nem eszik, nem beszél, órákon át mozdulatlanul ül, vagy éppen aktívan fizikai fájdalmat tűr el, tesztelve ezzel testi és mentális határait. Személyiségét és művészetét a drámai végletességével kézben járó önuralma és fegyelme teszi igazán egyedivé, hátborzongatóan hitelessé. A londoni Királyi Művészeti Akadémián (Royal Academy of Arts) szeptember vége óta látható életmű-kiállításnak éppen ezt, a művész személyiségéből fakadó jellegzetes és magával ragadó Abramović-energiát sikerül bemutatnia. Ráadásul mindezt a művész fizikai jelenléte nélkül.
Nem mintha Abramović nem tűnne fel a kiállításon. Az első teremtől kezdve tucatnyi Abramović tekint rám minden irányból; számtalan fénykép, videófelvétel, sőt még egy dombormű formájában is találkozhatunk a művésszel. Azonban egykori performanszait már nem ő adja elő, hanem az általa alapított Marina Abramović Institute növendékei, akiket maga Abramović tanított be és készített fel a kiállításra.
A közönség hatalmában
A performansz art alapvetően három elengedhetetlen elem, a művészet, az alkotó és a néző találkozása térben és időben. Szükségszerű tehát, hogy valamilyen formában létrejöjjön egyfajta kapcsolat a művész és közönsége között. Abramović művészetében éppen az a különleges, hogy habár munkáihoz elengedhetetlen a befelé fordulás, a koncentráció és összpontosítás, mégis új szintre emeli ezt a kapcsolatot művész és közönség között, azzal, ahogy a nézőit aktívan a performanszai részévé teszi. Nagyszerű példa erre az 1974-es Rythm 0, aminek alkalmával nyolc órán keresztül tette le sorsát Nápolyban a közönsége kezébe, akik egy asztalra előkészített 72 tárgy (lánc, kések, olló, szíj, ételek és italok, ruhák, smink, könyv, rózsa, stb.) közül válogathattak, és dönthettek szabadon, hogy melyiket és hogyan használják a művész mozdulatlan, kiszolgáltatott testén. Az eleinte megilletődött és félénk közönség tagjai az idő előrehaladtával egyre agresszívabbá váltak: levágták Abramovićról a ruhákat, belevágtak a nyakába egy késsel, sőt egy ponton valaki az előkészített pisztolyt is megragadta, megtöltötte az asztalon lévő egyetlen puskagolyóval, és a művész fejéhez tartotta. A többi nézőnek kellett leállítania, hogy ne történhessen tragédia. Ahogy Abramović a performansz végét jelezve megmozdult, a nézők rémülten rohantak ki a galériából. A Royal Academy-ben erre a performanszra egy szinte szentélyszerű installáció emlékeztet: egy fehér terítővel leterített, megvilágított asztalon a 72 kiválasztott tárgy, az asztal mögött a sötétségben pedig a bálvány, Abramović képe látható a rendkívüli Rythm 0 performansza közben.
Határok nélkül
Ezt követően rengeteg performansz született. Abramović szinte megállás nélkül kapott meghívásokat galériáktól, többek között járt Ausztriában, Olaszországban és Hollandiában is, ahol 1976-ban ismerkedett meg szerelmével, Ulay-al (Frank Uwe Laysiepen 1943-2020), akivel a következő években szoros együttműködésben dolgoztak radikális ötleteiken. A Body Limits című teremközös performanszaikat mutatja be, melyek során a két test, két szerető, egymás fizikai határainak feszegetésével a fájdalmon keresztül megélt mentális megvilágosodást keresi. A végtelennek tűnő, forgatókönyvben rögzített szigorú szabályokat követő, de a performansz előtt soha el nem próbált jeleneteket a kiállításon a terem közepén kifeszített vásznakon lehet megtekinteni. A Light/Dark című mű mellett például az alábbi forgatókönyv olvasható: „Egy adott térben térdelünk, szemtől szemben. Arcainkat két erős lámpa világítja meg. Váltakozva pofozzuk egymás arcát, amíg az egyikünk le nem áll.” És tényleg, ilyen egyszerű: egyszer Marina csap jobb kezével Ulay bal orcájára, majd Ulay teszi ugyanezt Marina arcával. Egy másik vásznon torkuk szakadtából üvöltenek egymás arcába –miközben az orruk csak pár centire van egymástól –, majd kifulladásukat követően egyszerre vesznek mély, új levegőt a folytatáshoz. Meglepő reakciókat vált ki bennem nagy méretben, közelről figyelni őket. A kezdeti kellemetlenség viszonylag gyorsan elillan és egy felszabadító érzés veszi át a helyét. Mintha azáltal, hogy egyikőjük sem vesz tudomást a fájdalomról, monotonitásról és veszélyről, legyőznék azokat, ráadásul minket is felszabadítanának. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy szó elveszti az értelmét, ha sokszor egymás után hajtogatjuk, fosztják meg a végtelenségig ismételt mozdulatokat a jelentőségüktől és oldják fel bennem az agresszív viselkedéssel ösztönösen párosított érzelmeket. A bátorság és legyőzhetetlenség illúziójával ruháznak fel engem is.
A következő teremhez két, egymás felé forduló meztelen testen keresztül vezet az út. Egy nő és egy férfi áll egymással szemben kifejezéstelen tekintettel, olyan közel egymáshoz, hogy lehetetlen nem hozzájuk érni, ha át akarunk haladni köztük. Ez az 1977-es Imponderabilia című performansz rekonstruálása, melynek során Marina és Ulay élő ajtót álltak egy bolognai kiállítás bejáratában. A meztelenség nem csupán provokál, hanem a nézők felöltözött testével való találkozása által kérdéseket vet fel a művész és néző közti kapcsolat, hatalmi pozíciók és a testünkről való rendelkezés szabadságának témaköreiben.
Összekapcsolódás
Ebben az új teremben fordulóponthoz érünk, Marina Abramović szakmai és magánéletének szempontjából egyaránt. A kiállítás ugyanis egyértelműen az 1988-as The Lovers című monumentális performansz eredményének tulajdonítja Abramović új témáit, melyek a természetre és annak erejére, spiritualitásra fókuszálnak. A The Lovers során Marina és Ulay a Kínai Nagy Fal két végéből indultak el egymás felé gyalog, hogy középen találkozzanak. Eredetileg a nagy találkozás házasságukkal kellett volna, hogy végződjön, azonban a kínai bürokrácia miatt évekig húzódó performansz végül különválásuk szimbólumává vált.
Az új téma, a természetre és az energiákra való koncentrálás, továbbá az ehhez szükséges megfigyelő szemléletmód játszhatott szerepet abban is, hogy Abramovic a nagyközönséggel való 2010-es találkozása alkalmával már nem közvetlenül adta át magát a tömegnek, ahogyan az a Rythm 0-nál történt. Ehelyett sokkal rendezettebb, intézményi keretek között, valójában megfigyelte a nézőket, mondhatni összekapcsolódott a saját közönségével. A The Artist Is Present című kiállításon a new yorki MoMA látogatói szemben ülhettek, és farkasszemet nézhettek a művésszel két és fél hónapon keresztül. Abramovic a kiállítás teljes hossza alatt, napi nyolc órán át ült egyszínű fehér, vörös vagy fekete ruhában teljesen mozdulatlanul egy asztalnál, fogadva és viszonozva a látogatók sok esetben kritikus, máskor meghatott tekintetét. Itt is, mint a Rythm 0-ban, a nézők aktív szereplőkké, sőt, bizonyos szinten formálóivá váltak a performansznak azáltal, hogy ők dönthettek arról, milyen ruhában (egy nő például meztelenre vetkőzött), hányszor és milyen hosszan ülnek és mit csinálnak a művésszel szemközti széken.
A mostani londoni kiállítás egyébként ezzel az ikonikus performansszal nyit – az első terembe lépve az The Artist Is Present nézői (résztvevői) százainak a tekintete irányul Marina Abramovićra, azaz helyesebben mondva rám, mint látogatóra, hiszen a művész csak a terem szemközti faláról néz vissza rájuk. Rögtön az első teremben szemek kereszttűzébe kerülünk tehát – a néző és művész közti titokzatos kapcsolat hálójába, melyből a kiállítás végeztével is csak nehezen tudok majd szabadulni.
Balkáni világ, vörös csillag
Marina Abramović 1946-ban Belgrádban született, és harminc éves koráig ott is élt édesanyjával és anyai nagymamájával együtt. Következésképp a balkáni élettel és a kommunizmus élményével foglalkozó alkotásai központi jelentőségűek az életmű szempontjából és ezen a kiállításon is fontos szerepet kapnak. Semmi nem szemlélteti látványosabban Jugoszláviához fűződő elemi viszonyát annál az anekdotánál, miszerint szülei, akik a második világháborúban partizánként harcoltak, majd a háború után nemzeti hősökként tisztelték őket az országban, azt hitették el vele, hogy egy ünnepnapon, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság megalapulásának első évfordulóján született. Később derült csak ki, hogy igazából nem is november 29-én, hanem 30-án van a szülinapja. Ebben a témában kiemelkedő alkotása a Rythm 5, melyben Abramović fából ötágú csillagot épített, ezt meggyújtotta, majd széttárt karokkal és lábakkal hanyatt feküdt a vörösen parázsló installáció közepére, mutatva ezzel a teljes kiszolgáltatottságot, az egyén tehetetlenségét a diktatórikus rendszerrel szemben. Izgalmas fordulat, hogy a performansz során egy résztvevő beavatkozására volt szükség, aki kimenekítette a művészt, ugyanis Abramović nem kapott elég oxigént és elájult a füstben. Az elnyomó hatalmat elszenvedő alany tehát ebben a performanszban óhatatlanul is szabad akaratból történő cselekvést inspirált.
Személyes jelen-nem-lét
Az Abramović-hatás elsőre furcsának tűnhet. Nehéz például megérteni, hogy miért izgalmas a látogatóknak percekig egy művész szemébe bámulni. Ráadásul hatalmas sorok alakultak ki New Yorkban a MoMA előtt, így gyakran órákat kellett várakozni ahhoz, hogy valaki végül leülhessen a művésszel szemközti székre. Abramović népszerűségének egyik legfontosabb oka, ahogy azt fentebb is írom, hogy a művésznek sikerül egy közösségi élményt varázsolni performanszaiból. Hiába szólnak azok elsősorban róla, vagyis arról, hogy ő, mint művész hogyan tud magába merülni és órákon, napokon vagy akár heteken át koncentrálni, jelen lenni, a nézőnek is lényeges szerep jut. Abramović több interjújában is hangsúlyozza a közönségtől való függését, hogy nézők nélkül nem tud performanszt csinálni, hiszen az ő jelenlétükből, energiájukból táplálkozik és nyeri a bátorságát. Ezt a függőséget érezteti is a nézőivel, akiknek természetesen jól esik az elismerés, a nélkülözhetetlenség érzése, valamint a felemelő szabadság érzés, hogy mindegy, hogy ki vagy és honnan jöttél, a művész ugyanúgy, teljes figyelmével tisztel meg téged, mint bárki mást. Abramović tűpontos összpontosításával, akaraterejével és eltökéltségével kizökkent minket a komfortzónánkból és a nyugalmas életünkből. Drámai pillanatokkal rávesz minket is arra, hogy érezzünk és reflektáljunk: érezzük, ahogy fáj, ahogy taszít, ahogy hiányzik, de azt is, hogy ez az egész élet csak átmeneti, véges állapot. Minket is a jelenbe kényszerít, és lelassít. Ahogy a performanszaival, most az örökségével is tudatos és szigorúan alapos munkát végzett. Marina Abramović megtervezte, felépítette, és ezzel a kiállítással bravúrosan bizonyította: nem feltétlenül szükséges személyes jelenléte ahhoz, hogy a művészete érthető legyen, célba érjen és elgondolkoztasson.
Marina Abramović. Royal Academy of Arts, London, 2024. január 1-ig
Borítókép: Gallery view of the Marina Abramović exhibition at the Royal Academy of Arts, London, from 23 September 2023 – 1 January 2024, showing Imponderabilia, 1977/2023. Live performance by Emma Fisher and Duarte Melo, 60 minutes. Courtesy of the Marina Abramović Archives. © Marina Abramović. Photo © Royal Academy of Arts, London / David Parry
