A művészettörténeti kánon „globalizálása” már évekkel ezelőtt megkezdődött, de az afroamerikai művészek iránti érdeklődés robbanásszerű növekedésében az elmúlt időszak faji indíttatású bűncselekményei elleni tiltakozásként felerősödött antirasszista mozgalmak is komoly szerepet játszanak. Műveikkel mind gyakrabban találkozhatunk a népszerű folyóiratok címoldalain is.
Egy-két színes bőrű sztárja eddig is volt az amerikai képzőművészetnek – a mindmáig legismertebb Jean-Michel Basquiat –, a műkereskedők és a műgyűjtők azonban csak az utóbbi években „haraptak rá” tömegesen a színes bőrű, többségükben afroamerikai képzőművészekre. Utóbbiak az elmúlt évek növekvő társadalmi feszültségektől terhes időszakában gyakran nemcsak művészetükkel, hanem a fajgyűlölet elleni fellépésükkel, az antirasszista mozgalmakban való szerepvállalásukkal is a figyelem középpontjába kerültek.
Számos színes bőrű művész árai indultak igen gyors emelkedésnek; a befektetési céllal vásárlók között a nőművészek mellett ma ők számítanak „tuti tippnek”. Olyannyira, hogy a Christie’s a július 31-augusztus 21. között Say It Loud (I’m Black and Proud) címmel tartott, fiatal afroamerikai művészeket bemutató online kiállításán mindeddig egyedülálló módon olyan szerződést íratott alá a vásárlókkal, amiben utóbbiak vállalták, hogy öt éven belül nem viszik aukcióra a megvásárolt műveket. Ha magánforgalomban el akarják adni ezeket, először szerzőiknek kell felajánlaniuk, s ha azok nem élnek visszavásárlási jogukkal, a vevőktől kapott összeg 15%-át át kell utalniuk számukra.
Ezekben a hetekben jó néhány afroamerikai művész munkáival valóban tömegek ismerkedhetnek meg, közismert amerikai magazinok ugyanis szinte egymással versengve reprodukálják őket saját címoldalaikon. E művek döntő többsége eleve az adott folyóirat felkérésére készül, s publikálásuk mögött nemcsak kereskedelmi megfontolások állnak – bár a szinte biztos üzleti siker azért nyilván nem elhanyagolható szempont –, hanem a társadalmi-közéleti szerepvállalás, a rasszizmus áldozataival való szolidaritás kinyilvánításának szándéka is.
A példákat kezdjük a ma már 21 országban megjelenő, közel 130 éves múltra visszatekintő divat- és életmód magazinnal, a Vogue-gal, ami áprilisban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a COVID-19 elleni küzdelemben helytálló egészségügyi dolgozók tiszteletére tiszta fehér borítóval jelent meg. Náluk hagyományosan az új divatévet behangozó szeptemberi szám a legfontosabb és a legnagyobb példányszámban megjelenő; idén ennek a számnak a címoldalát ajánlották fel – nem is egy, hanem rögtön két afroamerikai művésznek, a mára már abszolút sztárnak számító Kerry James Marshallnak, akinek egy-egy nagyobb munkájáért már 20 millió dollárnál is többet adnak az aukciókon és egy ígéretes fiatal művésznek, a 31 éves Jordan Casteelnek. Ez azt is jelenti, hogy a Vogue kivételesen kétféle címlappal jelenik meg. (A Vogue korábban rendkívül ritkán reprodukált címlapján műalkotásokat; többek között Salvador Dalí és Giorgio de Chirico, legutóbb, 2017-ben pedig a szatirikus figuratív képeivel ismertté vált John Currin részesült ebben a megtiszteltetésben, de például 1943-ban Marcel Duchamp címlaptervét elutasították.) A két felkért művész maga dönthetett arról, hogy valóságos vagy képzeletbeli személyt fest meg a címlapra, de a műveknek meg kellett felelniük két feltételnek: egyrészt, valamilyen módon meg kellett jeleníteniük a remény fogalmát, másrészt a képen megörökített személyt a Vogue szerkesztősége által kiválasztott négy divatkollekció egyikének darabjaiba kellett öltöztetniük. A Marshall által megfestett fekete nő egy ugyancsak afroamerikai sztárdesigner, az alig 40 éves Virgil Abloh Off-White kollekciójának darabjait viseli. A kép nem egy konkrét személyt ábrázol, inkább – a művész szavaival – „valamennyi fekete nő szépségét testesíti meg. Ha azt mondod, a fekete gyönyörű, meg kell mutatnod. Én pedig ezt teszem, elmenve a szélsőségekig. Igen, ez fekete, nagyon fekete – és nagyon gyönyörű.”
Casteel más utat választott; egy létező személyt, Aurora James divattervező-aktivistát örökítette meg, a Pyer Moss selyem ruhakompozíciójában. Ez a márka az ugyancsak színes bőrű designer, Kerby Jean-Raymond kreációja. Olyan személyt választottam modellnek, mondta a New York-i közönségnek a New Museumban jelenleg szóló show-val bemutatkozó Casteel, aki „a saját identitásom egy részét is tükrözi. Aurorát úgy látom, mint fénysugarat a nagy sötétségben, mint a remény forrását, a kreatív ipar egészében szükséges változások képviselőjét.” Ez egyébként az első eset a Vogue történetében, hogy egy divattervező egyedül uralja a címlapot. James azzal a felhívásával vált ismertté, hogy a kiskereskedők az értékesítésre rendelkezésre álló terület 15%-át színes bőrű gyártók által előállított árucikkek számára tartsák fenn. A Vogue bejelentette, hogy maga is e felhívás szellemében igyekszik eljárni és 2021-től kezdődően mindent megtesz azért, hogy írásainak szabadúszó szerzői között legalább 15% legyen a feketék aránya. (A 15% körülbelül megfelel az afroamerikaiak arányának az USA összlakosságán belül.)
A lifestyle, az aktivizmus és a művészet összekapcsolódását példázza a Vanity Fair szeptemberi különszáma is. (A Vanity Fair a Vogue-hoz hasonlóan a Conde Nast kiadványa.) A lap a Michelle Obama portréjával végérvényesen befutott, 47 éves Amy Sherald festményét hozza címoldalán; a kép a márciusban a rendőrök által a saját lakásában ártatlanul megölt egészségügyi asszisztenst, Breonna Taylort ábrázolja. Taylor a képen, ahogy Sherald mondja, „szigorúan néz. Keze a derekán nem passzív, a tekintete sem passzív.
Azt szeretném, ha ez a kép inspiráció lenne az ő igazságáért vívott harc folytatásához. Ha ránézek a ruhájára, az valamiképp Justiciára emlékeztet.”
A különszám egyébként a The Great Fire címet viseli és a rasszizmus témáját járja körül neves vendégszerzők írásaival, a meggyilkolt Taylor családi fotóival, az édesanyjával készült interjúval.
A rasszizmus témája ihlette a Vanity Fair legújabb digitális kiadásának címoldalát is. A műfaj ezúttal nem festmény, hanem fotó, szerzője az ismert afroamerikai fotográfus, Deana Lawson, akinek jelenleg éppen a bázeli Kunsthalléban látható nagyobb egyéni kiállítása. Modelljének neve a fiatalabb nemzedék számára itthon már aligha cseng ismerősen, az idősebbek azonban jól emlékezhetnek rá, hiszen a 70-es években ünnepelt sztár volt a szocialista országokban, de a baloldali értelmiség és a diákmozgalmak szemében Nyugaton is. Angela Davisról van szó, aki ellentmondásoktól nem mentes pályája során volt többek között az USA kommunista pártjának alelnökjelöltje, de állt bíróság előtt is bűnszövetkezetben elkövetett emberölés vádjával – ez utóbbi alól végül, nem kis részben a hazai és a nemzetközi tiltakozás hatására, felmentették. Filozófus, egyetemi oktató; a fekete nők egyenjogúsága és a feminizmus ma is fő témái közé tartoznak. Egy, a börtönbiznisz ellen fellépő szervezet vezetője; a börtönökben az intézményesített rasszizmus megjelenését látja. A fotó kaliforniai otthonának kertjében és – ne feledjük, a Vanity Fair egyik fő profilja is a divat – egy Pyer Moss ponchót viselve örökíti meg Davist.
Nem marad ki a sorból az első afroamerikai milliárdosnő, a vagyonát talk show-ival megalapozó Oprah Winfrey lapja, az O (O, The Oprah Magazine)sem. A magazin 2000 óta jelenik meg, fénykorában közel 3 millió példányban, címoldalán eddig mindig szerepelt maga Winfrey is. Most kivételt tett, és lemondott erről a privilégiumáról, hogy címoldalra kerülhessen a Vanity Fair-ben is felbukkant Breonne Taylor. Ezt a portréját egy fiatal, 24 éves – és természetesen szintén – afroamerikai művész, Alexis Franklin készítette. Franklin, aki főállásban templomi videófilmes, autodidakta művész és Taylor-nek egy időközben közismertté vált selfie-jét dolgozta fel a festményén. Winfrey a lapban azt írja, azért került a címoldalra ez a portré, hogy emlékeztesse az olvasókat Taylor tragikus halálára és ösztönözze őket is arra, hogy követeljék a hatóságoktól a történtek pontos kivizsgálását és a felelősök megbüntetését. Franklin fiatal kora ellenére nem ismeretlen a szakmában és nem is a mostani az első „sajtószereplése”. A Time magazin őt kérte fel 100 Women of the Year projektje keretében Anita Hill portréjának megalkotására. A jogász Hill 1991-ben vált ismertté, amikor – a nagy botrányokat évtizedekkel megelőzve – szexuális zaklatással vádolta meg a Legfelsőbb Bíróság bírájának kinevezni tervezett, ugyancsak afroamerikai Clarence Thomast. (A szenátus végül igen szoros, 52-48-as szavazással hagyta csak jóvá Thomas kinevezését.)
Miközben rengetegen üdvözlik a fenti és ezekhez hasonló címlapokat, mondván, azok alkalmasak arra, hogy égető társadalmi problémákra hívják fel a figyelmet, vannak kritikus hangok is – nem a művészekkel szemben, akiknek nemes szándékát és munkáik kvalitásait általános elismerés övezi, hanem a műveket címoldalra emelő folyóiratokkal szemben. A bírálók egyrészt úgy vélik, hogy a témának ez az „esztétizáló” megközelítése nem alkalmas a problémák súlyának, drámaiságának érzékeltetésére, másrészt nincsenek meggyőződve arról, hogy a lapok az aktivizmust nem pusztán értékesítési stratégiájuk eszközeként kezelik anélkül, hogy valóban azonosulnának az általuk is hirdetett gondolatokkal.
Nyitókép: Eniwaye Oluwaseyi, The Breakfast, 2020. Diptych. Oil on primed canvas. Overall: 60 x 120 in (152.4 x 304.8 cm). Each: 60 x 60 in (152.4 x 152.4 cm). Price: $13,000. Offered in SAY IT LOUD, Online, 31 July-18 August / Christies.com
