Az Aura kapujánál állunk. Előttünk egy mindenen túli, szinte utópikus táj vibrál élénk atmoszférájával. A távolban éteri hangok zengenek, amik kitöltik a szűk nyílás előtt elterülő homályos, füstös teret. A zenébe tompa énekhang szövődik, ahogy az utazók és vezetőik orpheuszi útjuk végén dalukkal egy másik világ kapuját nyitják fel. Meleg fény árad odaátról, ami ellepi a sötétben meghúzódó arcokat. A feltárulkozó hely, az Aura vidéke egy közvetlen, autentikusabb együttlétet és közösségiséget ígér. Úgy tűnik, elérhető távolságban van; ha pár lépést megteszek a kietlen színpadi tájban, megérkezhetek. Vagy elég lenne annyi, hogy csatlakozzak az éneklők karához, akik „mágikus” hangjukkal nyitották fel a portált. Az Aura azonban mintha nem adná magát, kitér előlem. Nyitott kapuszárnyainál állok, a küszöböt azonban nem léphetem át.
Az idevezető út hosszú volt, több állomással és helyszínnel tűzdelve. Az alászállás várakozással vette kezdetét. A Trafó nagytermének még kietlen síkjáról indult, ahol a nézők óvatosan merészkedhetnek közelebb az akkor még nem megszilárdult, épülőfélben lévő világhoz. A tájat alkotó elemek és a benne élő szereplők lassan formálódtak jól kivehető alakokká. Ugyanígy, a megjelent tömeg szintén fokozatosan idomulni kezdett a felállított térhez és az azt átszövő viszonyrendszerhez. A szervező művészek (Muskovics Gyula, Páll Tamás és Szeri Viktor) folyamatosan formálták át, rendezték újra a kialakult terepet. Új, a végigjárt narratívához és az eköré szerveződő rítushoz kapcsolódó tárgyakat alakítanak ki, amik tovább tagolják és formálják a tájként megjelenő színpadot. A közönség közül eközben kiválasztják azokat, akik a kiosztott gyűrűk és az ezekkel járó instrukciók által közvetlenebbül vesznek részt az esemény alakításában. Ezek a gyűrűk azok, amikkel eljuthatnak az Aurához. Az alkotók itt intuitív módon kutatják fel és jelölik ki a megfelelő hangoltsággal rendelkező nézőket, akik beléphetnek a világba. Ez mégsem zárja ki a közönség többi részét. A tér nyitott marad, a ki nem mondott szabályrendszer, ami mentén a közönség bizonyos tagjai is aktívvá válhatnak, nem zárja ki mások csatlakozását. A kialakított terepen feloldódnak az aktív (ilyen a színpad) és passzív (azaz nézőtér) cselekvést kijelölő zónák határvonalai. A táncosok (Glaser Martin és Kacsó Imola) is ezeknek a területeknek az újraformálását segítik elő. Tevékenységük mintha nem lenne egy adott pontra lehorgonyozva, szabadon járják körbe az Aura előtti vidéket. Táncuk eközben mintha párhuzamban lenne a háttérben vetített virtuális világ működésével. Mozgásuk mechanikus jelleget ölt, testük mintha nem az „evilági” fizikai körülményekhez alkalmazkodna, aminek lényegi része például a tárgyak ellenállása. Repetitív, gépies mozgásukkal a színháztér elemeibe ütköznek, mintha azok átjárhatóak lennének.
Ezzel párhuzamosan a harmadik táncos, Vass Imre (aki később, mint Lynx mutatkozik be) egy VR szemüveg segítségével a hátul vetített virtuális teret járja be. Ez a tér pedig a vágások révén annak a realitásnak a képével rétegződik folyamatosan egymásra, amiben a táncos éppen mozog. Ezek a párhuzamos tevékenységek látszólag nem érintkeznek, ezáltal alakítva ki egy olyan teret, amiben a nézőnek egyszerre adatik meg a lehetősége arra, hogy kiválassza figyelmének tárgyát, és egyúttal el is veszítse azt a képességét, hogy egységesen szemlélje és szintetizálja a töredezett elemeket. Ez az érzéki túltelítődés egy katartikus pillanattal, a tükörrel való szembesüléssel ér véget, ahol a virtuális és reális tér oszcillálása a csúcspontra ér. A tükörben a saját eltakart, látásától megfosztott képmásával találkozik. Ez az ébredés pillanata, ahonnan megkezdődhet az Aurához történő alászállás.
Az előadásnak is címet adó Aura, aminek alapja az elbeszélésben is szereplő közösségi élmény kialakítása, a legenda szerint ugyanezzel a névvel bíró közösségi tér. Ez az esemény nemcsak az alkotói közösség építésének mozzanatát mutatja fel, hanem egyben lehetőséget ad magának a közösségnek a milyenségére való reflektálásra is. Az előadás egyszerre közös elmerülés a Hollow kollektíva mostanra már igencsak kiterjedt univerzumában és egyúttal a közösséget formáló Aura felkutatása is. Az Aura bizonyos szempontból egy valós hely, a szereplők előtörténetének forráspontja, ahol kialakult az a most már mitikus vértezetbe öltözött közösség, amely az előadást és a közönséget is vezeti. Egyben azonban virtuális is, kapuja az út vége, amerre a közönség és a vezetőik tartanak, ami csak az előadás utolsó pillanatában nyílhat fel. Ez az út egy közös, a sercegő magnókról lejátszott meditációs lemezekre emlékeztető légzésgyakorlattal indul el, ami már nem külön-külön, hanem egységesen hangolja a befogadói attitűdöt.
Ekkor kezdődik meg látszólag a Hollow korábbi projektjeit is átjáró szerepjáték, aminek keretében közösen érjük el végül az Aura bejáratát. A korábban vetített virtuális tér átszüremlik (vagy „átvérzik”) a reálisba. Ugyanígy váltakozik a reális tér milyensége is. Az eddig kialakított tárgyegyüttes sem marad intakt. A korábban szervetlennek ható elemek szintenként, ahogy közeledünk az Aura felé, alakulnak át és válnak az utazás és ezáltal a narratíva szerves részeivé. Az előadás innentől számos ponton sokkal hagyományosabb, színházi elemekkel is dolgozik. Az alászállásba beleszövődő táncbetétek újraformálják a befogadás addig nyitott terét. A néző pedig sokszor újfent egy passzívabb pozícióba szorul vissza. Ez azonban mit sem változtat az egész esemény rituális jellegén. Ezt segítik elő olyan, akár konkrét referenciákat is sejtető részek, mint az Aura előtti „fürdő” vagy medencék része. Itt a szereplők egymás után merítik bele fejüket a kútként funkcionáló hordó vizébe, ezzel idézve fel a keresztelés beavató gesztusát. Ebbe vezetik be a kiválasztott nézőket azon a ponton, ahol az Aura közelsége a leginkább érzékelhető. Ekkor a zene kerül előtérbe, aminek lágy dallamába csatlakoznak be táncosok és a közönség közösen éneklő tagjai. A rituális jelleg, a karneváli pillanat látszólag csúcspontra ért. A háttérben megnyílik a fal, ami mögött feltárul az Aura meleg fényű vidéke. Az előadás látszólag véget ér, a rítus azonban nem. A tér nyitott marad. Szabadon dönthetünk a kilépés mellett. Az éneklők hangja és a zenészek (Thea Soti és Yinna) zenéje beteríti a homályos, szürreális tájat.
Azonban az Aura mintha nem válna teljes mértékben nyitottá. Mintha nem tudna tökéletesen aktualizálódni. Ez azonban mit sem változtat a befogadás értékén. Mintha mindvégig a tükör előtt állnánk, ahol korábban a virtuális és reális tér egy szemvillanás erejéig összeért. Egyik sem szünteti meg a másikat, nem lépnek szintézisbe, hanem folytonos oszcillációba kezdenek. Éppígy, az Aura és az ehhez kapcsolódó autentikusabb együttlét, amit a rítus köteléke hivatott megszilárdítani, megmarad a távolban. Az immerzív tér egyszerre kebelezi be és veti ki magából a befogadót, miáltal az előadás az utópia messzeségében tartja az Aurát.
