Az elmúlt hetek nagyobb vihart kavart fejleménye volt az a cikksorozat, amelyet a Magyar Idők közölt. A Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozat a „balliberális vs. jobboldali” felosztásra egyszerűsítette a teljes magyar kultúrát és nem mellesleg intézményvezetőket vádolt meg személyükben azzal, hogy még mindig „ballib” alkotókat szerepeltetnek, miközben az élet más területein már érvényesültek a választási eredmények arányai.
A sorozat kilencedik és tizedik része (Visszasírja a vörösterrort a ballib értelmiség, illetve Így népszerűsítik a kommunizmust állami pénzből, Magyar Idők július 7. ill. 14.) aztán már szinte szürreális volt. E két írás fókuszában a Kassák Múzeum egyik kiállítása ürügyén a képzőművészet állt, és benne egészen elképesztő vádakat kapott a múzeum, de persze művészek, kurátorok is, de még egy magángaléria is, a Budapesten a rendszerváltás óta jelen levő Knoll Galéria. Eközben a szerző nem hagyta érintetlenül a kulturális közintézményi szféra olyan vezetőit sem, akikkel a kormánypárti média amúgy kesztyűs kézzel bánik. A sorozat egyszerre volt megmosolyogtató és fenyegető is, például ha azt vesszük, hogy kezdete óta volt már olyan intézményvezető (korábbi abszolút bizalmi ember), akit eltávolítottak posztjáról.
A cikkek, amelyek ízléstelenül személyeskedő, olykor alpári hangnemben szólalnak meg, tiltakozásra ösztönözték a művészeti és kulturális szféra egy igen nagy részét. Úgy éreztük azonban, hogy a beszédmód és a korrekt alátámasztás nélküli állítások elutasításán kívül fontos, hogy néhány kérdést mélyebben is tárgyaljunk.
Már csak azért is, mert a cikksorozattal szinte egyidőben érkeztek olyan megszólalások is, amelyek a kulturális, művészeti kánonok tényleges lecserélését sürgették. Teljes „korszakváltást”, elvi alapon, a „liberális kulturális mérce őrzőinek diktatúrája” miatt, a politikai többség okán és jogán (Békés Márton Saját mércét kell teremteni c. írása a Magyar Időkben július 6-án, illetve interjúja július 19-én a Figyelőben, „Most kell megkezdeni a kulturális korszakváltást” címmel.) Ezek a szövegek mérsékeltebb hangúak, ugyanakkor érdekes volt e cikkek, nyilatkozatok időbeli egybeesése.
Fontosnak tűnt hát, hogy a műkritika mibenlétéről, a kortárs művészet és az avantgárd rossz hírbe keveréséről, a „kommunizmussal” való viszonyba állításáról, a művészeti kánonképzésről és a kánonok megtöréséről, az autonóm kultúra még megmaradt pozícióiról itt az artPortal-on is beszéljünk. Valamint tágabban arról, hogy felosztható-e a magyar művészet és kultúra ideológiai alapon.
Az artPortal Horányi Attilát, az említett tiltakozás egyik szerzőjét kérdezte, aki művészettörténész, kritikus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) oktatója és a műkritikusokat tömörítő nemzetközi szervezet, az AICA magyar tagozatának elnöke. Interjú, két részben.
artPortal: Kezdjük a tiltakozással: több olyan vélemény is volt, amely szerint fölösleges és értelmetlen, mert a szóban forgó cikksorozatnak semmi köze a művészethez, az csak ürügy.
Horányi Attila (HA): Az elmúlt napokat javarészt azzal töltöttem, hogy emberekkel beszéltem arról, hogy van-e értelme tiltakozni, megszólalni, ha igen, akkor hogyan, ha pedig nem, akkor minek volna értelme. Ők javarészt művészettörténészek, kritikusok, művészek voltak, és többségükben végül a tiltakozást választották. Vannak néhányan, akik azt mondják, hogy nem tiltakoznak, legalábbis ezen a módon nem, mert ez kevés, semmire sem jó, és itt nem is a művészetről van szó. Van, aki úgy gondolkodik, hogy ami a Magyar Idők cikksorozatában zajlik, az a politika látszata, a „politika-csinálás” illúziója: hergelés, ellenségképzés, ami a politizálást helyettesíti, mert az, hogy egyébként az országban mi történik, az úgysem ezeken a szinteken dől el – és ilyenformán egyáltalán nincs értelme megszólalni. Mások azt mondják, cselekedni van értelme, nem pedig beszélni, erre megint mások azt felelik, hogy dehát a művészek már cselekedtek, az előző években tiltakozások sora zajlott, és az is hatástalan volt. Tehát nagyon nehéz eldönteni, hogy egy ilyenfajta cikksorozat után – vagy közben – a művészeti szakmának miként kell reagálnia. Én nem is nagyon szeretnék általánosságban fogalmazni, hanem azt szeretném elmondani, hogy az én fejemben mi volt. De ebben az esetben ez nem csak egy személyt jelent, hiszen az AICA Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatának elnökeként beszélgetek most itt. Őszintén szólva, soha nem jutott eszembe, hogy a szakmán túl, egy tágabb társadalmi közegbe is ki kellene lépnem, egészen két héttel ezelőttig. A véletlen elém sodorta Szakács Árpádnak azt a cikkét, amelyet Albert Ádám Kassák Múzeumbeli kiállításáról, illetve a katalógus szövegeiről és a múzeum tevékenységéről írt a Magyar Idők című lapba. Azt gondoltam, hogy emellett nem kellene szó nélkül elmenni. Aztán egy héttel később megint megjelent egy cikk, ami visszatért egyrészt a Kassák Múzeumhoz, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz, és a korábbi vádakra adott Prőhle Gergely féle válaszra. Ez a cikk aztán már durván személyeskedett és hetet-havat összehordott, szerepelt itt az MNG és Frida Kahlo, Szentendre és Gulyás Gábor igazgatói tevékenysége, nem sorolom, itt már azt éreztem, hogy tényleg nem lehet elmenni ezek mellett a szövegek mellett.
Miért is? Mert a Kassák-beli kiállításon dolgozó barátaimról olyan hangon írnak, ami megbocsáthatatlan: megbocsáthatatlan, mivel rosszindulatú és tudatosan fájdalmat akar okozni. És mert itt művészek, kurátorok, intézményvezetők, akik évtizedek óta dolgoznak a magyar kultúráért, olyan helyzetbe kerülnek, amely vállalhatatlan, tarthatatlan. Puszta eszközként használják itt őket, bunkósbotként tekintve magára a művészetre is, amellyel különböző érdekcsoportok ütik egymást, vagy csak froclizzák, ezt nem tudjuk pontosan. Ha ezt szó nélkül hagyjuk, akkor azt az európai kultúrát csúfoljuk meg, amelynek a magyar kultúra is része. Három csoport van, amely itt érintett és feljogosítva kell, hogy érezze magát a megszólalásra: a művészek, a műkritikusok és a művészettörténészek. Mára ezek a csoportok atomizáltakká váltak, defenzívában vannak, folyamatosan el kell, hogy viseljék azokat a helyzeteket, amelyekben semmibe veszik őket – elég csak a műemlékvédelemmel történtekre utalni most. Úgy tűnik, hogy a művészetről való, szakmailag megalapozott beszéd immár nem szükséges ebben az országban.
Nem hinném, hogy ezeket az írásokat mondatról mondatra elemezni kellene, a vádaskodásokat megválaszolni. De van azért itt néhány alapvető kérdés, amit nem árt tisztázni. Például állandóan egyenlőség jel kerül az avantgárd művészet és a kommunizmus közé. Így válik szitokszóvá az avantgárd, ami persze kínos butaság, de ez teremt alapot a cikkekben arra, hogy a kommunizmus „népszerűsítésével” gyanúsítsanak embereket, intézményeket. A kérdésbe talán azért érdemes belemenni, mert a kifejlett kommunizmus mélyen avantgárd-ellenes és absztrakció-ellenes volt.
HA: Mint ahogy a hitlerizmus is az volt, az „elfajzott művészet” körébe utalta az avantgárdot. A kommunizmussal pedig hát csak nagyon korlátozottan függött össze az avantgárd, azt hiszem, így kellene ezt finoman mondani. Avantgárdról a XIX. század utolsó harmadától beszélhetünk, és nagyon különböző felfogások vannak arról, hogy miként is értsük. Hozzám minden problémájával együtt Peter Bürger felfogása áll közel; ezt Az avantgárd elmélete című könyvében a hetvenes évek első felében publikálta. Eszerint a művészet autonómmá válása a művészet el-lényegtelenedésével is járt: a képzőművészet 19. század végére létrejött intézményeiben – például a galériákban vagy a művészeti lapokban – teljessé vált a művészet szabadsága, szinte bármit lehetett, de ennek a szabadságnak az ára a galériákban, múzeumokban való elzártság, egy sajátos gettó volt. A Bürger-féle narratíva szerint a művészek egy ponton arra kezdtek törekedni, hogy kitörjenek ebből. Ki az utcára, ki az emberek közé – tulajdonképpen intézményellenesek kezdtek lenni. A polgári intézmények és a polgári életforma elleni lázadás amúgy rokonítja az avantgárd művészeket a forradalmárokkal, valamely új társadalmi berendezkedés cselekvő vizionáriusaival, de ezt kommunistának nevezni mérhetetlen leegyszerűsítés. Bürger az avantgárd történetét tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy az avantgárd program, művészet és élet integrálása, eleve kudarcra van ítélve: ez vagy radikális politikai művészethez, végsősoron politizáláshoz vezet vagy hétköznapi tárgyak tervezéséhez – de mindkét esetben megszűnik művészet lenni.
Az orosz avantgárd kétségtelen példája annak, ahogyan részben átalakul politikává, politikai propagandává – a plakátokra utalnék itt például, vagy Rodcsenkó művészetére –, részben tárgyalkotássá, dizájnná, ha úgy tetszik, mert azt mondja, hogy fölösleges dolog képeket alkotni, hisz azok senki életét nem teszik jobbá, ehelyett cipőt kell tervezni, vagy kényelmes helyiségeket asztalokkal és székekkel. Az avantgárd művészet ugyanakkor, a radikális képviselői felől nézve – mint például Malevics –, befogadhatatlan volt a kommunizmus számára. A kommunizmus leszámolt velük, mondván, nem elég egyértelmű a kifejezésmódjuk, ahogy gondolkoznak és dolgoznak. Szovjet-Oroszországban a bolsevizmus elég hamar, már a húszas években elkezdte irányítani a művészetet, és azt követően aki nem tudott emigrálni, az vagy elhallgatott, vagy beállt a sorba, illetve nagyon sokan belehaltak ebbe a folyamatba. Ilyenformán a kommunizmus és az avantgárd összemosása teljes tévedés. Ez különösen igaz a magyar művészettörténetben, ahol a két világháború között a szocialista vagy kommunista művészek a legritkább esetben voltak avantgárdok, inkább egy realista, naturalista hagyományba illeszkedtek.
A háború után az avantgárdnak tekintett absztrakt művészetet – az Európai Iskolát például – elég hamar, 1948-49-ben felszámolta a szovjet mintát követő kulturális politika, és a 60-as, 70-es évek neoavantgárdja, az Iparterv, a Szürenon vagy éppen a Balatonboglári Kápolnatárlatok művészei is inkább a megtűrt vagy a direkt tiltott kategóriába estek. Kassák Lajos pedig, akit Szakács szövege név szerint is említ, bár avantgárd volt és baloldali (szociáldemokrata), minden létező hatalommal, így a Kádár-rendszerrel is szembekerült. Fontos megjegyezni, hogy bár az avantgárd nagyon gyakran baloldali, nem kötelezően az, például a futurista mozgalom nem egy képviselője – ez szintén avantgárd mozgalom volt –, kifejezetten szélsőjobboldali lett, és Mussolini oldalán kötött ki.
A II. rész itt!
Nyitókép: The Last Futurist Exhibition of Paintings, Petrograd, 1915
