Budapest főváros vezetése cikksorozat formájában kezdeményez közös gondolkodást egy lehetséges új, fővárosi, köztéri szobrászati, köztéri művészeti koncepció megalapozására. Az artportal feladatának érzi, hogy a város utcáin, terein látható szobrokról és emlékművekről, az elhelyezésük demokratikus, ugyanakkor szakmai garanciákat is jelentő folyamatáról szóló konstruktív, kritikai párbeszéd platformja legyen – ezért szívesen ad helyet ennek a sorozatnak.
Gy.Németh Erzsébet, humán területekért felelős főpolgármester-helyettes vitaindítójával kezdtük, amely itt olvasható. Wehner Tibor művészettörténész, író cikkében az emlékmű- és szobor “túltermelési válságot” írta le, az okait vizsgálta és javaslatot is tett a felszámolására. Most Kertész László művészettörténész cikke a köztér funkcióiból, a köztérhasználat és a demokráciahiány összefüggéseiből és az emlékműszobrászat paradoxonából kiindulva fogalmaz meg javaslatokat. Most Farkas Viola művészettörténész írását közöljük.
Az emberi cirkusz egy újabb szürreális fejezetének első heteiben ismét a köztéri szobrászat helyzetének témáját előcitálni egyszerre irracionális és valahol nagyon is racionális. Racionális, ha Michelangelo híres mondatára gondolok, idézem: „Aludni jó, és kőből lenni még jobb, míg szégyen és gyalázat úr a világon. Mily szerencse, se éreznem, se látnom! Ne kelts föl hát, s ó! Csendesen beszélj ott!”
Mi a köztéri szobrászat fő jelentése? Az, hogy ami egy közösségnek, társadalomnak fontos téma, abból maradandó szobor készüljön: önarckép teremtés, identitás keresés. A köztéri szobrászat közösséget, társadalmat, közös tudást, kultúrát, egyfajta közös nevezőt, kulturális kohéziót feltételez. Általános jelenség, hogy a közösségek, társadalmak atomizálódnak, a kapitalizmus jelen szakaszában ez koncepció, nem véletlen, hogy a jelenlegi járvánnyal kapcsolatban sorra születnek a konspirációs teóriák, sokan érzik, hogy a járványt, a vis maior helyzetet kihasználva a hatalmon lévők még nagyobb ellenőrzést gyakorolnak az alattvalókkal szemben, és még jobban próbálják szétválasztani és megosztani őket. A mostani korszellem azt sugallja, hogy mindenki a saját maga sorsának a kovácsa, a társadalom, mint olyan nem létezik (Margaret Thatcher) – tehát teljesítménykényszer van, a szolidaritás, az empátia pedig maradt a lúzerek területe. Egy ilyen társadalom-hiányos társadalomban nincs csodálkoznivaló azon, hogy nincs kulturális kohézió, maximum szubkultúrák vannak, amik hosszabb távon és távolabbról nézve még inkább hátráltatják a kulturális kohézió megteremtését a határtalan informalitás miatt, de ez most nem témám. Mind Wehner Tibor, mind Kertész László gondolataival az a problémám, hogy egy „normális” helyzetet feltételeznek, illetve nem számolnak a bekövetkező óriási változásokkal, az ökológiai válsággal, a klímakatasztrófával és az azt kísérő társadalmi és gazdasági átalakulással. A hatalmas vagyoni egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, a nyomor és a barbárság már most jelen vannak a köztéren is, és ez csak fokozódni fog. Az általunk ismert történelemben ilyen, az egész Földet érintő válság, mint amilyen a klímakatasztrófa és a biodiverzitás drámai beszűkülése, még soha nem fordult elő.
A köztéri szobrászat nem egyenlő az emlékműszobrászattal, bár Budapest tereit nézve nem biztos, hogy ez mindenki számára egyértelmű, oly mértékben dominálnak az emlékművek. A köztéri szobrászathoz tartozik az emlékművek mellett az autonóm (monumentális) szobrászat, a public art, landart, environment stb. Wehner Tibor e sorozatban megjelent írása elsősorban az emlékműszobrászatot tárgyalja, teljesen jogosan rá is húzza a vizes lepedőt: moratóriumot ajánl tíz vagy inkább húsz évre, és az autonóm szobrászati alkotások létrehozását javasolja.
Óriási probléma az emlékműszobrászattal kapcsolatban, hogy előbb-utóbb szinte mindegyikről kiderül, hogy hazug, mindig az éppen hatalmon lévőknek a szempontjai, érdekei alapján születnek, legyenek azok kommunisták, fasiszták, illiberálisok, neoliberálisok stb. A hatalmon lévőket emlékműszobrászat szempontjából különböző csoportokra oszthatjuk: akiknek voltak eszméik, téziseik, ideológiájuk – kommunizmus, fasizmus –, akiknek nagyjából nincs semmi gondolatuk, csak a pénz és a hatalom – illiberálisok, neoliberálisok. Az előbbiek – tézisesek – kicsit izgalmasabbak szobrászati szempontból: új, eredetibb témák, ikonográfia, az utóbbiak, új tézis és kreativitás hiányában a múlt, régmúlt dicső tetteit, poros alakjait bányásszák elő. Az emlékműszobrászat logikájából pedig következik, hogy előbb-utóbb mindig kitermel egy ellentmondást: amelyiknek van eszméje, tézise, azt az utókor így vagy úgy eltávolítja, amelyik tézistelen, illetve a múltból lopkod, parafrazál, az meg rém unalmas, sokszor nevetséges, mint például a mai Kossuth tér. (Kicsit olyan ez, mint amit Marx mondott a Louis Bonaparte Brumaire 18.-ájában: „Hegel szerint minden esemény kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, csak azt elfelejtette hozzátenni, hogy ami először tragédia, az másodszor bohózat.”) Ezzel csak a helyzet kaotikusságára és abszurditására szeretném felhívni a figyelmet:
sok emlékmű van, ami emlékműként nem jó, plasztikaként jó, illetve fordítva, plasztikaként jelentéktelen, emlékműként mégis működik.
Szintén probléma az emlékműszobrászattal kapcsolatban, hogy mindig az erő, a hatalom, a győztesek oldalán van, soha nem a téma a dominánsabb, hanem a szobor létrejöttében résztvevők akarata, percepciója, reprezentációs igénye. Nem tudok olyan kormányról Magyarországon, amelyik a közteret ne akarta volna a hatalom szolgálatába állítani és az emlékezetet meghamisítani, legföljebb különböző mértékben. Nem hiszem, hogy sokat változtatna e tendencián a Kertész László cikkében szereplő javaslatok hatodik pontja, hogy történész bizottság véleményét kikérve készüljenek az emlékművek. Az emlékművek kapcsán rendszeresen felmerül az állandóság igénye, mely Kertész szerint illuzórikus, és csak az gondolhatja komolyan, aki hisz a történelem végében. Az emlékmű – amely a kollektív társadalmi emlékezet megnyilvánulása kellene, hogy legyen, nem a politikai játszmáké –, eredeti intenciója mégis csak az, hogy az örökkévalóság számára készüljön, nem véletlen, hogy az emlékművek tartós, szilárd anyagokból készülnek. Tehát Kertész azon javaslata, hogy az emlékműveket, az emlékezetpolitikát le kell választani a maradandóság igényével készülő művekről, elég meglepő, és ellentmond az emlékműszobrászat eredeti intenciójának. Azon megállapítása is némiképp sántít, hogy a köztér nem a konszenzus, hanem a társadalmi konfliktusok terepe, szerintem egyszerre mindkettőt magában hordhatja, illetve még nagyon sok mindent, tehát nincs szükség ilyen fajta distinkcióra. Néha olyan érzésem van a köztéri szobrászatról folytatott diskurzus kapcsán, mintha a vitát folytató felek háborús kifejezéseket, fogalmakat használnának, magamon is tetten érem e jelenséget, és szeretnék tőle szabadulni.
A múltban vájkálás helyett ideje lenne alternatívák teremtésének, a múlt romantizálásából még soha semmi progresszív nem sikeredett. A köztéri szobrászat szerepét a befogadás oldaláról is újra kell gondolni. Két pillére van a köztéri szobrászatnak – általában a művészetnek: a befogadó és a közös tudás, illetve annak hiánya. A kultúra az emberi létezés alapja, a kultúra viszont nem az évszázadok alatt felhalmozott tárgyak gyűjteménye, hanem az azt értő, megismerő emberek, tudatok. Az emberek vizuális nevelése feltétele annak, hogy értsék környezetüket, a körülöttük lévő tárgyakat: a látást is tanulni kell. Ludwig Mies van der Rohe mondta, hogy az építészet egy korszak térbe átültetett akarata, teljesen igaza van, semmi sem árul el többet egy kor szellemiségéről, mint az építészet: meghatározza az épületek funkcióját és esztétikáját is. A köztéri szobrászatnak is az lenne a szerepe, hogy tükrözze az aktuális helyzetet, rendet teremtsen környezetünk és elménk között.
Mik lehetnek az alternatívák?
Az emlékműszobrászat moratóriuma mindenképp, és általában új köztéri szobrok állításának ideiglenes beszüntetése, illetve az arra fordítható erőforrások átcsoportosítása olyan művészeti projektekre, amik vizuális oktatással foglalkoznak. Kertész László a public art és az új típusú public art kapcsán leírta, hogy a kortárs művészettel kapcsolatos kompetenciák a megfelelő edukáció hiányában nincsenek biztosítva, a kortárs művészet referenciális nyelve a művet alkalmatlanná teszi a befogadásra. Ugyanez igaz a „klasszikus” köztéri alkotásokra is, a fiatalabb generációk ugyanúgy nem tudnak értelmezni (se élvezni) egy Nagy Imre szobrot, egy ötvenhatos emlékművet vagy egy geometrikus-absztrakt művet. Magyarországon a vizuális és művészettörténet oktatás rettenetes állapotban van, ezt természetesen elsősorban kormányzati szinten kell megoldani, az alaptantervbe beépítve, viszont egyéb, a közoktatáson kívüli megoldások is lehetségesek. Létre kell hozni egy szakértői testületet, művészekkel, szobrászokkal, művészettörténészekkel és pontosan kidolgozni a részleteket, elsősorban tanköteles korú és fiatal felnőttekre fókuszálva. Wehner Tiborral ellentétben nem gondolom, hogy elsősorban az autonóm (monumentális) szobrászatot kell ösztönözni, hanem határozottan azt gondolom, hogy a vizuális oktatásba kell energiát fektetni, társadalmilag elkötelezett művészeti projekteken keresztül. Kertész László nyolcas pontja is kevés számomra, tehát, hogy a köztéri emlékezetpolitikát le kell választani a maradandóság igényével készülő művekről, és mint már írtam: emlékművek esetében ellentmond az intenció logikájának, bár természetesen nemcsak emlékművekből állhat a köztéri emlékezetpolitika.
Az az állítás, hogy „Budapest a rossz szobrok városa” teljesen megállja a helyét, viszont miért gondolná bárki, hogy egy vizuálisan analfabéta társadalomban ez nem törvényszerű? A magyar kultúra sokkal inkább verbális, mint vizuális, ennek valószínűleg legfőbb oka nyelvi elszigeteltségünk, ugyanakkor a vizualitás, a képzőművészet egyetemes nyelv, nem ismeri az országhatárokat. Talán épp azért mostohagyermeke a közoktatásnak a vizuális oktatás, mert nemzetek feletti, viszont mindenki, aki valaha oktatott művészettörténetet, vizuális kultúrát stb. tudja, hogy kevés dolog fejleszti jobban a verbális képességeket, mint ezek a tárgyak.
Az autonóm monumentális szobrászatra visszatérve – csak gondolatkísérlet, távol áll tőlem a programadás – nem látom, hogy mi lenne az a jelenlegi helyzetben? Az országot eluralták a giccsek, esztétikai katasztrófák sorozata történik a szemünk láttára. Vannak üdítő kivételek, például Szentendre, ahol pezseg a képzőművészeti élet, viszonylag nagy számban találhatók nem dokumentatív jellegű, játékos, filozofikus, geometrikus-absztrakt köztéri szobrok, a magyar Claes Oldenburgok és Niki de Saint Phalle-ok városa (persze, ez azért túlzás), noha a civilek – értsd nem művészek, művészettel foglalkozók – értetlenek és rendszeresen elégedetlenségüknek adtak hangot a „nevetséges” szobrok miatt. Megint csak oda lyukadunk ki, hogy értő befogadó közönségre van szükség.
Tudom, hogy fájdalmas és némiképp radikális a véleményem, de azt gondolom, hogy a szakma félelmetes kört rajzolt a gondolat köré – leszoktunk az alternatívákról, az új megközelítési módokról. Műfajok néha eltűnnek, majd újra előkerülnek, például a körplasztika szinte teljesen eltűnik az antikvitás végével és majd a késő gótikában kerül elő, tehát körülbelül ezer évig „csak” épületszobrászat van, persze teljesen más okok miatt. Nem mondom, hogy örökre tűnjön el a köztéri szobrászat, csak ideiglenesen: a kor egyéb, vészjósló körülményei miatt egyelőre ne készüljenek új szobrok, ehelyett a másik szereplőnek, a befogadónak a fejlesztésével foglalkozzunk, nyissunk a társadalmilag elkötelezett projektek felé, ahol a művészet anyaga nem a márvány, és egyéb tartós (vagy kevésbé tartós) anyagok, hanem az ember.
A köztéri szobrászat nem individuális, és nem lehet a szobrász egyéni alkotása, épp azért, mert társadalmi-gazdasági-kulturális aspektusai is vannak. Finanszírozása egyelőre közpénzből történik, az adófizetők pénzéből, elvárható lenne, hogy megtanítsák nekik, hogy mi a plasztika, mi a köztér, és hogy ott mi folyik. És ha megtanulta, megismerte, akkor majd a sajátjának is fogja érezni, esetleg szoros, szeretetteljes kapcsolatba kerül vele. És akkor újra lesz értelme, mert ez így most olyan, mintha analfabétáknak ajándékoznánk könyveket. Ehhez persze szemléletváltásra van szükség, el kell hagynunk az elitizmust és az értelmiségi gőgöt, és a kultúra társadalmasítására kell helyeznünk a hangsúlyt.
A társadalmilag elkötelezett művészeti projektek azzal az előnnyel is járnak, hogy a politikát és a politikusokat ki lehet hagyni belőlük, reprezentációs szándékaiknak nem jut tér, azaz egyelőre nem látom, hogy hol lehet itt aknára lépni. Most a politika és a politikusok egyik legfőbb feladata a társadalom felkészítése volna egy drasztikus életmódváltásra, a klímatudatos társadalom kialakítása, ami szintén az emberek megszólításával és edukációjával érhető el, a klímakrízis elleni védekezés felgyorsított társadalomfejlődést követel.
Esetleg érdemes elgondolkodni egy olyan nagyszabású projekten, ami egyszerre foglalkozna a köztér problematikájával és a klímakrízis kommunikációjával.
Kertész László cikke részletesen leírja az utoyai emlékmű történetét – minden szavával egyetértek – csak azt szeretném hozzátenni, hogy a kiváló elképzelésben az volt a legjobb, hogy nem valósult meg. Segítette egy társadalom traumáját, drámáját, gyászát feldolgozni, a konfliktusokat felszínre hozni, majd konszenzusra jutni. Nem muszáj mindig mindenre emlékezni, örökké a múltban élni, illetve örökké együtt élni emlékekkel. A meg nem valósult emlékműnek így is volt értelme: a tervről folytatott diskurzus. Nálunk a megvalósult emlékművekről és tervekről se folyik társadalmi vita. A szakma egy részének vitája nem társadalmi vita. A norvég társadalomnak ügye, hogy mi történik a köztéren, a magyarnak nem, és igen, Norvégiában vannak demokratikus reflexek.
Az emberi cirkusz, amit említettem írásom elején, egy még nagyobb fejezettel fog folytatódni, illetve már el is kezdődött, csak hatását egyelőre kevésbé érezzük: ökológiai válságnak, klímakatasztrófának hívják. Felelősen gondolkodó ember, intézmény, kormányzat ma nem kezd új építkezésbe, abból gazdálkodik, ami már megvan. A következő évtizedekben egy sokkal tudatosabb életmódra kell váltanunk és el kell jönnie a tárgyak nélküli kultúrának, egyfajta elanyagtalanodásnak minden területen, a környezetünk és magunk védelme érdekében.
A cikksorozat Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatalának támogatásával jelenik meg.
Nyitókép: Angry Bird by Krisztina Erdei, 2013
