Egészen különös élményben van részünk, mintha idén hamarabb jött volna el a Mikulás. Pár napja többen is azt kívánjuk, tűnjön el a bedrogozott tapír rémületes mesterműve, a milicistaszobor a Széchenyi térről. És eltűnt. Feldarabolták, egy részét elszállították, egy része a füvön hever. A milicistának tényleg annyi.
A történet látszólag felemelő és könnyekig megható, mint egy hollywoodi film. Hervé Loránth Ervin és csapata létrehozott egy hihetetlenül amatőr, értékelhetetlen és a városképet szinte láncfűrésszel rongáló, szobornak nem nevezhető „köztéri meglepetést”. Nagyjából senkinek sem tetszett az Art Market műkereskedelmi vásárt beharangozni hivatott mű, de a tervek szerint október végéig kellett volna látnunk. A nemtetszésnek hangot adtunk, és a mű eltűnt. Minden jó, ha vége van (Rejtő Jenő)?
Nem egészen. Egyetlen információ sem került napvilágra, és most már valószínűleg nem is fog arról, hogy ki rendelte a szobrot, mennyibe került, milyen pénzből fizették ki, és ki engedélyezte?
Ilyen egyszerű volna ez? Szakmai kontroll, pályáztatás, elbírálás nélkül, átláthatatlan pénzügyi keretekkel, látható engedélyek nélkül simán fel lehet húzni két nap alatt egy gigantikus borzalmat a főváros egyik legfrekventáltabb helyén, majd, amikor tele lesz a sajtó a negatív véleményekkel, éppen ilyen simán el lehet tüntetni?
A milicistaszobor fel-és eltűnése kísértetiesen hasonlít a boldog emlékezetű 2017-es úszó-világbajnokság „kabalaállatának”, Bol-dognak a tündöklésére és bukására. Végül is, a bukás rendjén van, de ezek a munkák valahogyan, valamennyiért mégiscsak létrejöttek, és ha nem elég erős a negatív visszhang, még most is léteznének.
Lehet, hogy ideje lenne megírni a magyar trash-kultúra kézikönyvét, benne egy bő fejezettel az utóbbi pár év köztéri szobrainak.
Fotók: Cséka György