Vidas Gitanas – Cigányok Spanyolországban címmel a madridi Cigány Kultúra Intézetének vendégkiállítása látható a Néprajzi Múzeumban. Ehhez kapcsolódik egy másik tárlat: Képek, cigányok, cigányképek – Szuhay Péter magyar válogatása a Néprajzi Múzeum fotóiból. A két kiállítás június 9-ig még látható. Az artPortal Szuhay Pétert, a Néprajzi Múzeum gyűjteményvezetőjét kérdezte a hasonlóságokról és klülönbségekről.
artPortal: A spanyol képek szépítenek a valóságon? Vagy nagyon mást jelent romának lenni ebben a két országban…
Szuhay Péter (Sz.P.): Azt akartuk megmutatni ezzel a válogatással, hogyan ábrázolják a magyarországi fotók „a cigányt”, milyen cigányképet sugallnak, és a többségi cigány kép után hogyan fogalmazódik meg a cigányok magukról alkotott képe. A spanyol rész nem koncentrál ennyire a kép létrehozásának filozófiai vagy morális aspektusaira, hanem egyszerűen a történetet mutatja meg az elejétől, a cigányok Spanyolországba érkezésétől fogva: ahogy befogadják, majd üldözik őket, később beilleszkednek a helyi társadalomba. A 70-es évekre a társadalmi integráció felerősödik, az iskoláztatás teljesebbé válik, mint a párhuzamos időben Közép- vagy Kelet-Európában. A máig elérve azt látjuk a fotókon, hogy a romák civil szervezeteket hoznak létre, jelen vannak a politikai mozgalmakban, de a nőmozgalmakban is. Konferenciákra, kongresszusokra járnak, de ez nem jelenti azt, hogy elvesztették roma kultúrájukat. Ebbe a folyamatba illeszkedik bele az a tény, hogy a spanyol kultúracsinálók a flamencóban egy cigány kulturális elemet láttak, amit beemeltek a nemzeti kultúra rendszerébe. Azért magyar viszonylatban is van hasonló történet, még akkor is, ha ma már felemás a megítélése: a cigányzene hungarikumnak számít, a nemzeti kultúra része.
Cigány gyerekek Spanyolországban. Forrás: Néprajzi Múzeum
Ha a mai Magyarországon a nemzeti imázsról van szó, nem véletlen, hogy sokaknak nem jut eszébe a cigányzene.
Sz.P.: Igen, a mai magyar szociofotóban az az általános, hogy a cigány putrilakó, borzalmas környezetben él, a gyerek maszatos, meztelen, szinte vadember, ezt nevezik a szegénység etnicizálódásának. Fontos tudni, hogy a két háború közti szegény-ábrázolás még nem etnikus alapú: Kálmán Kata vagy Lakatos Vince fotóin a szegény még nem azonosítódik a romával, ez csak a 70-es években történik meg. Ebben csak 1989 hoz változást, amikor a szegény-ábrázolásba a hajléktalan is bekerül, aki már nem cigány. Ő a „mi szegényünk”, a polgári osztályból lecsúszott magyar szegény. Az MTI fotói a 60-as, 70-es, 80-as években azt illusztrálták, hogy a cigányok helyzete megoldódott, iskolába járnak, munkájuk van, szép otthonokban élnek. Ezzel szemben Féner Tamás, Kresz Albert és Révész Tamás pont arról beszélnek a Néprajzi Múzeumban kiállított képeikkel, hogy hiába a hatalom sikerpropagandája, a cigányok széles tömegeire továbbra is az elesettség, az elmaradottság, a szegénység, a kirekesztettség jellemző.
Kresz Albert fotója. Forrás: Néprajzi Múzeum
Valamit jobban csináltak a spanyolok?
Sz.P.: Úgy tűnik, hogy igen. A spanyol cigányok tényleg elvégzik az alapiskolát, és nagyobb arányban mennek középiskolába. Náluk valóban felszámolták a városszéli gettókat, nyomortelepeket. Ehhez képest Magyarországon ezek a 80-as évek közepétől, végétől kezdtek kiépülni, elég ha csak az Ózd környéki nyomortelepekre gondolunk, amelyek valamikor ipartelepek munkások által lakott övezetei voltak. Hozzá kell tennünk, hogy a spanyol népességhez viszonyított egykori cigányok aránya nem azonos a közép-kelet-európai társadalmak cigány arányával. Most már a spanyolországi cigányok nem mennek el narancsligetbe és olajfaligetbe szüretelni, ezt a munkát kelet-európaiak, főleg romániai cigányok végzik.
A középosztálybeli magyar cigányok ábrázolása tudatos döntés eredményeként maradt ki. Miért? .
Sz.P.: A mi válogatásunk nem arról akar szólni, milyen a cigányok helyzete Magyarországon, hanem arról, milyennek mutatták a romákat a fotók: milyen az antropológiai, az etnográfiai ábrázolás, milyen a sajtóban megjelenő kép, illetve mit látunk akkor, amikor ő maga mondja meg, milyennek akar látszódni. Megmondja a családi fotóalbuma képeivel, vagy amikor fotót rendel egy műtermi fényképésznél. Ilyenkor ő választja meg az öltözéket, a testtartást, a körülötte álló embereket. Ezáltal üzen a világnak. Ezzel szemben áll a külvilág képe, amikor a fényképezőgépet kezében tartó ember dönti el, mit és hogyan fog fényképezni. De az is érdekes, amikor egy cigány fotóművész ábrázol, mondjuk Vári Zsolt mutatja meg a saját közösségét.
A magyar rész egyik leghangsúlyosabb eleme az, ahogy megkülönbözteti a külső szemlélő képét, a külső reprezentációt a cigány ember önmagáról alkotott képétől.
Sz.P.: Van a kiállításban egy montázs, amelyet négy család fotóalbumából állítottunk össze. Az egyik sorozat Faragó Gizi, nemrég elhunyt kétegyházi asszony képeiből áll. Gizinek nem voltak saját gyerekei, de tanyasi háza falán hatalmas fényképgyűjteménye volt testvéreinek a gyerekeiről. Ezeket a fotókat a családtagok készítették: büszkén feszítenek egy ló vagy valamilyen más jószág mellett, vagy éppen motoron ülnek. Meztelenségnek, rongyoknak nyoma sincs. Az unalomig ismert, egyforma képek ezek: első osztályos lettem, bérmálkozás a templomban, házasságkötés, temetés. Ezek az ábrázolások – ellentétben a szociofotósok törekvésével – az azonosságról szólnak, az összetartozás kulturális metaforáit, szimbólumait mutatják. Persze a szociofotó is kétféle lehet: csak megbotránkoztatni akar, megbélyegezni a fotón szereplőket, hogy „ezek már csak ilyenek”. A másik típus szolidáris: a fotós azt üzeni, őt felháborítja, nyugtalanítja, hogy emberek ilyen körülmények között élnek, segíteni akar, fel akarja hívni a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára. De ez a megközelítés is tud sztereotíppá válni, úgy hogy már nem tudok elképzelni cigányt csak rongyosan, lepusztultan, a szeméttelep közelében.
Vagyis amikor a cigányok belülről néznek saját magukra, akkor a hasonlóságot akarják hangsúlyozni. Ez a beolvadás felé mutat?
Sz.P.: Nem, ez nem ilyen egyszerű. Kétegyházát említettem előbb Gizi kapcsán. Ezen a településen „örökös lakásba“ temetik a halottakat: kibetonozott, szőnyeggel körberakott kis szobácskát csinálnak, amit úgy fednek le, hogy föld, de még por se kerülhessen a sírba. Ez a temetkezési szokás az elmúlt 25 évben óriási „karriert” futott be, főleg az oláh cigányoknál. Amikor erről beszélnek, azt mondják, ők tisztességgel bánnak a halottaikkal, nem úgy, mint a parasztok, akik döglött kutyához hasonlóan csak elkaparnak a földbe. 30 évvel ezelőtt persze még ők is úgy temetkeztek, mint a parasztok, de azután kitalálták ezt az „örökös lakást”, ami a magyarok felett aratott egyfajta szimbolikus győzelem, etnikus különállásuk metaforája lett. Erről persze nem nagyon készülnek szociofotók, mert ahhoz ott kellene lenni a temetésen. Valószínűleg egy gazdag oláh cigány család által rendezett temetés adta a mintát.
Kankovszky Ervin fotója. Forrás: Néprajzi Múzeum
Az oláh cigányok a többi csoporttól eltérő módon viszonyulnak az azonosság-különállás kérdéséhez?
Sz.P.: A cigány etnikai, nyelvi csoportok különböző kulturális stratégiát követnek. Az oláh cigányok nagyon büszkék a nyelvükre. Azokkal akik nem beszélik a nyelvet, hiába van oláh cigány identitásuk, kicsit lekezelően bánnak. Amíg az oláh cigányok többsége a különbözőségét akarja megfogalmazni, kulturális függetlenségük és autonómiájuk jól érzékelhető a szokásaikban is, addig a magyar cigányok többsége éppen az azonosságát akarja hangsúlyozni. De még ezen belül is kétféle megközelítés van. Az egyik tulajdonképpen elfogadja a számára kijelölt alárendelt szerepet, a másik azt mondja, én mellérendelt szeretnék lenni, egyenlő veled, mert az én cigányságomat csak te tartod számon. Ez a hozzáállás azt akarja bebizonyítani, hogy ő nem egzotikus, nem különös, legfeljebb a külvilág akarja különösnek és másmilyennek látni. Ebben az értelmezésben az azonosságokra kerül a hangsúly, legyen szó akár például az étkezési szokásokról: „én is ugyanolyan töltött káposztát főzök, mint te”.
Forrás: Néprajzi Múzeum
Mindkét anyagban vannak fotók gyermeküket fedetlen mellel szoptató anyákról, talán ez is nevezhető sztereotípiának a romákkal kapcsolatban. Nem hiszem, hogy egy középosztálybeli magyar anyát ábrázoltak volna így a 30-as, 40-es években, de még tíz évvel ezelőtt sem. Ez azért is tűnt fel, mert pont ma láttam egy népszerű színésznőről készült hasonló fotót egy női magazin címoldalán.
Sz.P.: Vannak a 30-as évekből parasztasszonyokról is ilyen képek, ahol minden gátlás nélkül szoptatnak. Egyébként ha belegondolunk a Mária-ábrázolások jelentős részénél is Máriát fedetlen kebellel festik meg, rajta csüng a kis Jézus. Cigány festők nagyon szeretik ezt a Madonna-ábrázolást, a gyermekét szoptató nő a szeretet szimbóluma, már-már a Szűz Máriával való egybeolvadás lehetősége. Az persze igaz, hogy egyszer csak tabu lesz a parasztasszonyoknál az idegenek előtt való szoptatás, és az is tény, hogy a kisgyerekek két-három éves korukig tartó szoptatása is eleven szokás a cigányok körében, ami mára úgymond divat lett a többségi társadalomban is. Ugyanakkor azt mondja a szakirodalom, hogy az oláh cigány asszonyok nem szoptatnak nyilvánosan, még a saját férjük előtt sem.
Ma már a fotózás a mindennapok része, mobiltelefonnal. Önmagunk reprezentálása a közösségi oldalakon. Folyik ilyen irányú gyűjtés a múzeumban?
Sz.P.: Nem, pedig volna értelme. Éppen ma beszélgettem egy kolléganőmmel arról, hogy a mai napig mennyire nem jellemző az etnográfiára a fotózás. Nagyon elvétve fordul csak elő, hogy valaki családi fotóalbumokat, vagy YouTube videókat gyűjt és elemez. Tudom, hogy van egy-egy magányos ember a miskolci meg a pécsi egyetemen, de olyan szisztematikus gyűjtésről, amit egy közgyűjtemény vállalt volna, nem tudok.