Több mint egy hete drámai események zajlanak Belaruszban. A nyilvánvalóan meghamisított elnökválasztási eredmények nyilvánosságra hozatala óta tízezrek, egyes jelentések szerint százezrek tüntetnek az utcákon. Jelenleg sztrájkolnak a legnagyobb belarusz vállalatok dolgozói és sztrájkol az állami média jelentős része is. Nem tántorította el a tiltakozókat a rendőrség, azon belül is a különleges erők brutális kegyetlensége, valamint az sem, hogy az ellenzék vezető alakja, Szvjatlana Cihanouszkaja gyakorlatilag száműzetésbe kényszerült, és e percben úgy tűnik, az országot 26 éve uraló Aljakszandr Lukasenka, akit Európa utolsó diktátorának nevez a világsajtó, megbukhat.
Az artportal arra volt kíváncsi, a művészeti színtér hogyan reagált az eseményekre, mennyire vesznek részt művészek a tüntetéseken, és általában miként jellemezhető most a művészek közérzete. Kérdéseinkkel megkerestük Aliaxey Talstou, Minszkben élő képzőművészt, írót.
ap: Az első napok súlyos rendőri brutalitása után az elmúlt egy-két napban úgy tűnt, nagyot nyertek az emberek: hatalmas tömegek az utcán, sztrájkok a nagyvállalatoknál és az állami médiában, az elnököt pedig kifütyülték egy üzemi nagygyűlésen, ahová szónokolni ment. Valóban van esély arra, hogy Lukasenka ezúttal bukik?
Aliaxey Talstou (AT): Azt hiszem, ez most már elkerülhetetlen. Elvesztette a küzdelmet. Tulajdonképpen már a választás előtt elvesztette, sőt, évekkel ezelőtt elvesztette. Az elmúlt hét totális zűrzavara után pedig most már mindenki nyíltan a távozását követeli. Ma hallottam a gyerekeket a játszótéren, azt kiabálták: Lukasenka takarodj! Szóval, szerintem neki ennyi volt, még ha azt hangoztatja is, hogy nem adja fel, nem adja át a hatalmat, csak ha meghal. A legnagyobb probléma most az, hogy miként oldható meg a változások formai része, ki, mikor, kinek és hogyan adja át a hatalmat. Huszonhat év önkényuralma után, egy csaknem sterilizált politikai színtéren, ahol alacsony a képviselet és a politikai vita szintje, ahol a populizmus az úr, és egy olyan társadalomban, ahonnan hiányzik a politikai nézetek, elképzelések sokfélesége, ott ez a legkeményebb kérdés.
Hogyan érintettek téged személyesen az elmúlt napok történései? Akár a személyes életedben, akár a művészi munkádban.
A.T: Képzőművész vagyok és író, de foglalkozom művészetszervezéssel, kulturális projektekkel, kurátori munkákkal is. Ez utóbbiak most teljesen eltűntek, se idő, se energia nincs rájuk, és most nem is tűnnek fontosnak. Művészetet sem tudok most rendesen csinálni, nem tudok gondolkodni, reflektálni a dolgokra és létrehozni valamilyen kreatív munkát, mert erre sincs most idő. Nem tudok másra koncentrálni, mint az aktuális hírekre, eseményekre. Leginkább írnom kellene a helyzetről, és ezt meg is próbálom, amennyire képes vagyok rá.
Személyesen? Sokkolt ami történt, először nem értettem, mi zajlik, melyik információt fogadjam el hitelesnek, mi igaz és mi nem. Eddig megúsztam, hogy letartóztassanak, közben jópárszor futnom, menekülnöm kellett. De nem hiszem, hogy félnék a rajtaütéstől, megtorlástól. Korábban sem lehettek illúzióink a különleges rendőri egységek vadállati természetével kapcsolatban, vagy arról, hogy akik a parancsokat osztogatják, vajon miféle morális alapon állhatnak. Mégis – noha azt hittem, felkészültem már az ilyesmire –, most alig bírom látni a kínzások képeit, bizonyítékait. Még mindig nehéz elfogadnom, hogy ez történt és így történt. Talán azért sem tudom megmondani neked, hogy a történteknek milyen hatásuk van rám, mert most is éppen a hatásuk alatt vagyok. Nagyon borulékony még ez az egész helyzet.
Hogyan reagál a művészeti színtér? A művészek mennyire érintettek a tüntetésekben? Illetve, van-e olyan vizuális aspektusa a megnyilvánulásoknak, ami fontos és a képzőművészekhez köthető?
A.T.: Abszolút érintettek. Mindenki részt vesz. Nem számít, ki milyen foglalkozási csoporthoz tartozik. Ilyenkor azt teszed, amit kell. És voltak összehangolt megnyilvánulások is művészek, kultúrmukások részéről. A legelején pedig nyitott platformok jöttek létre a tüntetések vizuális kellékeinek létrehozására, és ebben a művészek és tervezők is közreműködtek. Transzparensek, táblák, plakátok, amelyeket bárki szabadon letölthet, kinyomtathat, használhat. Antonina Slobodchikova képzőművész tervezte az egyesült ellenzék emblémáját, a szív, ököl és „viktória” jel hármasát. Aleksei Kuzmich pedig egy performanszt tartott az egyik szavazóhelyiségnél az utcán a tüntetések első éjszakáján – le is tartóztatták. Mi, művészek, kultúrmunkások nyílt levélben tettük közzé a követeléseinket és elítéltük az erőszakot. A művészek csatlakoztak az általános sztrájkhoz is, élő láncot alkottak a Művészetek Palotájánál. Sztrájkok vannak a múzeumokban, köztük a Nemzeti Múzeumban, valamint az operában és a balett színházban, ahol improvizált koncerteket is tartanak most. A Janka Kupala Nemzeti Színház is sztrájkba lépett, miután az igazgatóját a politikai nyilatkozatai miatt eltávolították. Amúgy azt hiszem, ma nem kinyilvánítani a politikai véleményedet, követeléseidet, eléggé etikátlan.
A művészeti színtér minden aktivitása mellett, úgy gondolom, a valódi művészet ma az, ami az utcán zajlik. És épp ezért az egyéni alkotók által létrehozott művek most nem is annyira reprezentatívak. A kollektív ellenállás közepette a legtermészetesebb és legőszintébb művek spontán módon keletkeznek a tüntetéseken, illetve a tüntetések számára, és a tiltakozást nem is sajátíthatja ki senki. A plakátok költészete a legfontosabb műfaj e pillanatban. Ez augusztus 16-án, a nagy tüntetésen jól látszott: bizonyos megnyilatkozások a szituacionistákéira emlékeztettek, vagy a politikai tüntetésparódiákra, anélkül, hogy konkrét kapcsolat volna ezek között. A szlogenek kórusa mindig valami újjal áll elő. Az utcai tiltakozások performativitása olyan, mint valami tánc, ahogy az emberek az utak szegélyén élő láncot alkotnak, közben pedig az autósok dudálnak nekik, hogy jelezzék, velük vannak. Azt hiszem, itt most mindenki a politikai véleménynyilvánítás nagyon intenzív állapotában van, és ehhez a művészet eszközeit mindenütt használják.
A Freemuse éves jelentése szerint Belarusz benne van a világ „top 10” olyan országában, ahol rendszeresen tartóztatnak le művészeket. Mit lehet mondani a művészi szabadság általános helyzetéről az országban?
A.T.: Öt-hét évvel ezelőtt mindenki egyetértett abban, hogy a művészet sokkal biztonságosabb terep a politikai vélemények kifejtésére, mint a direkt politikai akciók. Ez igaz is volt, egészen a legutóbbi időkig. És persze voltak letartóztatások, volt direkt elnyomás a művészeti színtéren, és volt minden. De hatalmas különbség van az állami kulturális intézmények és a magán intézmények között, a művész szakszervezet konformistái és az önszerveződő függetlenek között, akik többnyire kortárs médiumokkal foglalkoznak, kortárs koncepciók alapján. Szerintem nem elég csak összevetni a letartóztatások és a betiltások számát az egyes országokban, hanem a teljes struktúrát kell nézni: a társadalmi, politikai, intézményi helyzetet. Ahol szabadsághiány van, ott nyilván a művészet vagy a művészet bemutatása sincs rózsás helyzetben. Ahol probléma van az oktatással, ott nyilván a művészeti oktatásra is igaz ez, ezért aztán a szakemberek, művészek, kurátorok, kritikusok vagy elmennek, vagy maradnak, de kénytelenek küszködni. Sok cenzúra és öncenzúra volt itt. Van, aki lázadni próbált, van, aki egyensúlyozni aközött, hogy ki is állíthasson és őszinte is maradhasson. Nem fekete-fehérnek látom ezt az egészet, sok apróság van, ami megéri, hogy beszéljünk róluk, és azt hiszem, a jövőben sok publikáció foglalkozik majd ezzel. A művészi szabadságról két hete még nyilván sokat töprengtünk, de ma, talán érthető módon, egész más dolgokról beszélünk.
Mire számítasz? Mi történik most szerinted?
A.T.: Változások jönnek. A kérdés, hogy milyenek. Remélem, heteken, hónapokon belül Lukasenka lemond. Azt is remélem, hogy vér nélkül, külföldi hatalmak intervenciója nélkül. Remélem, hogy a sztrájkok és a tüntetések eredményesek lesznek és fokozatos átmenetünk lesz. Amin sokat gondolkodom, az a jövő. Azok ugyanis, akik itt az alternatívát jelentik, jobbára neoliberális, piacpárti erők, egy meglehetősen konzervatív agendával. Meglehet, még keményebb hitekkel és ideákkal, mint nyugati kollégáik. Éppen tegnap tettek javaslatot egy koordinációs bizottság tagjaira, amely az átmenetet felügyelhetné, ezek többnyire a magánszektor figurái és az öreg konzervatív elit tagjai. Elég sokan kritizálják ezt a névsort, mert nincsenek benne a munkások, akik pedig kiharcolták a változást, se a nőszervezetek tagjai, se az LGBT közösség reprezentánsai, nem jelenik meg benne a politikai sokszínűség. Ez így nagyon egyoldalú. Szomorú, mert azok, akik most azt mondják, az embereket képviselik, pont azt mutatják be, hogy épp az emberekre nincs szükségük a döntéshozatalban. Az események meg annyira gyorsak, hogy a tüntetések véleményformálói sem tudják követni. De remélem, hogy ezek a dolgok megoldódnak. Nincs más opciónk ugyanis. Szerintem nincs szükségünk új elnökválasztásra, maga az elnöki pozíció vált tarthatatlanná, pláne, hogy az emberek Lukasenka ellen szavaznak, nem pedig valamilyen konkrét alternatív programra. Úgy néz ki, most még levegőt venni sincs idő, pedig kellene, jobban tennénk, ha megállnánk egy percre, megbeszélnénk, milyen jövőt szeretnénk és együtt valósítanánk meg.
Nyitókép: Tömegtüntetés Minszkben. Forrás: charter97.org
