iski Kocsis Tibor: Landfall
VILTIN Galéria, december 4-ig
Van valami varázslatos abban, amikor az ember először találkozik olyan dolgokkal, jelenségekkel, amelyekről nincsenek előképei. Felnőttként sajnos ezeket a gyerekkori emlékeinket gyorsan elfelejtjük, azonban ha megerőltetjük magunkat, a tudatunk mélyén rá tudunk találni ilyen első találkozásokra. Nekem például két ilyen élményem már felnőttkoromból is van, az egyik az avokádóval való találkozás volt. Azt hittem erről a növényről, hogy egy fura színű körte, és úgy, ahogy volt, bőröstül beleharaptam. A másik Dél-Afrikában, Fokvárosban ért, először sétált velem szemben az utcán, fényes nappal, kézen fogva, puszilkodva, egy színes meleg fiúpár, és ilyen jelenetet előtte én még sosem láttam. Mindkét élmény lenyomata a mai napig bennem él. Pontosabban, ebben a két élményben nem maga az élmény milyensége volt rendhagyó, hanem az, hogy pont nem valamilyen élmények voltak ezek, hanem ítélkezésmentes tapasztalások.
Nem volt viszonyítási pontom, tehát nem voltak projekcióim sem a látottakkal kapcsolatban. Az agy tulajdonképpen elég lassú műszer, és ha figyelünk, ráébredünk, hogy valaminek a megítélése, később az abból fakadó ítélkezés és véleménynyilvánítás kialakulása hosszabb folyamat.
Hogy lehet-e projekciók nélkül látni bármit is?
Én úgy gondolom, hogy igen. Van olyan, hogy az elménk az előzetes társított képek rávetítése nélkül magunkhoz enged egy érzékszervi tapasztalatot.
Valami hasonló történhet, amikor hosszabb, vízen vagy levegőben töltött idő után megpillantjuk a szárazföldet. A landfall első jelentése ugyanis„megpillantani a partot”. Ez sokféle élmény lehet, a hónapokat tengeren töltött reneszánsz-kori tengerésznek nyilván más tapasztalat, mint egy mai cruise-ship kiránduláson kikötő nyugdíjas amerikai házaspár számára. Mégis, a közös talán az, hogy a part váratlan, vagy várva várt megpillantása, az a bizonyos „első látás”, first sight/contact élmény nem csak szerelemhez vezethet, hanem antropológiai értelemben azt az állapotot jelentheti, amikor (még) nem ítélkezünk.
iski Kocsis Tibor kiállításán ennek az ítélkezés előtti megfigyelésnek az érzete húzódik végig. A Himalája vonulataira rápillantani a magasból, az egyik első képet megalkotni az éppen kitörő Vezúvról, állni a csodálatos vízesés előtt, vagy a Juno űrszondán át megpillantani a Jupiter bolygót: ezek az élmények nem sorolhatók be sehová, mert az ítélkezésen túl (vagy még éppen innen), a koncepció-alkotás mögött helyezkednek el. Valamiért minden kezdet ilyenfajta frissességgel indul jól – ezt az emberiség, a civilizáció kezdetére is igaznak tételezhetjük. A kiállításon a nő és a férfi, mintegy Éva és Ádám portréja, a szimmetrikusan tükrözött virágcsokor, a városkép, az erdő és ég képei is ezt hordozzák magukban.
iski Kocsis Tibor azonban ontológiai irányba viszi tovább ezt a kérdést, és a létezés minőségére kérdez rá. Mit jelent az, hogy egy felhő létezik? Hogyan és miként van egy erdő? Létezhetnek-e dolgok az emberi tudat nélkül, és mi ez a tudat valójában? A művész a felhő és az erdő, a város és az eső látványának absztrahálásával hozzászövi a platóni mögöttes formák és ideák érzetét a látott élmény egyediségéhez. Átgondoljuk, hogy lehetséges, hogy ezek az első találkozások azért annyira frissek és tiszták, mert ezekben a pillanatokban valami sokkal nagyobbhoz kapcsolódunk, mint maga az adott látvány. Ilyenkor megjelenik számunkra – ahogy a kiállításon szereplő Ferenczy-kép átértelmezésében is –, egy pillanatnyi gesztusnak tűnő karmozdulatban a végtelen, egy férfi és egy nő műtermi találkozásában pedig megnyilvánul maga a jin és a jang.
iski Kocsis Tibor képalkotási módszere komplex; egyrészről fotografikus, ugyanakkor teljesen festői, felsorakoztatja a szénrajzot, a fotót, a pasztellt, az olajfestészetet, és ezeket szabadon vegyíti és ötvözi. A festőrajz, mint előző sorozataiban is, itt is rendkívül hangsúlyos, a festői képalkotás izgatja. Emellett a képeiben egyaránt használja a figuralitást és az absztrakciót, sőt, lazán és pimaszul keveri a kettőt. Ezek mellett a papír szentségét sem tartja meg, a lapok lebegnek a keretekben, és sajátos objektekké válnak, a térélményhez hozzátesz az esetenkénti hullámzás, tépés, gyűrődés. Az anyag ilyenfajta megdolgozása a megkínzás érzetét is kelti.
És valóban, a landfall első jelentésének az ígérete mellett van egy másik konnotációja is: arra utal, amikor a vihar az óceán felől partot ér és elpusztít mindent. Ebből a szempontból nézve ez az anyag olyan, mintha az embert, a civilizációt és a természetet, illetve ennek a háromnak a mibenlétét és együttes létezését akarná leképezni a kiállítótérben azért, hogy egy közelgő kataklizma után, az utánunk maradt nyomokat felfedezők ugyanúgy csodálkozzanak rá minderre, mint ahogy azt nekünk is tenni kellene. Amíg még lehet.
