„Többről szól egy művésztelep, mint jó művészek csoportos munkájáról egy adott helyen. Akkor eredményes az együttlét, ha van egy közös kutatási téma, ami kihat az alkotásokra, a helyre és a résztvevőkre is. A ‘mindenki magányosan fest a tájban’ elgondolás, egy jóval korábbi és elszigeteltebb módja az alkotásnak. Úgy látom, ma ennél többre van szükség. Kutatás, oktatás, fejlesztés, innováció” – mondja Péter Ágnes, szobrász, alkotótelep-szervező.
Ma residency-nek hívják, esetleg fellowship-nek, művésztelepet, alkotótábort ritkán mondunk. Pedig egyrészt, ha halványabb is ma ez a hagyomány, nagyon is léteznek alkotótáborok, szimpóziumok (sőt, symposionok) és művésztelepek, másrészt mindez azért nem egészen residency. Bár a kiinduló képlet ugyanaz: kiszakadni a hétköznapokból, a saját közegből, kontextusból, művek létrehozása érdekében. Az alkotáshoz feltételek kellenek, idő és pénz, illetve vannak olyan művészeti ágak és praxisok amelyek technológia- vagy helyszín igénye eleve speciális környezetet kíván. Hogy csak egyetlen aktuális példát mondjunk: a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet (ICA-D), az utóbbi években élesztette újjá az Acélszobrász Alkotótelepet, a Dunai Vasművel közösen. Az idén készült munkákat épp most, a Ferrum című kiállításon mutatja be az ICA-D.
Itthon jelentős hagyománya van a közösségi alkotásnak, a nagybányai festőiskola mintáján alapuló, országszerte elterjedő művésztelepek (Kecskemét, Szentendre, Hódmezővásárhely, Szolnok) mind az inspiratív közegre és az intenzív alkotói együttlétre épültek. A művésztelepek ’70-es évekbeli virágkorához képest hanyatlás következett be, az elmúlt évtizedekben a támogatásuk is csökkent, a szükséges infrastruktúra eltűnőben, az újbóli megteremtése egyre nehezebb. Arról nem is szólva, hogy átalakult a művésztelep mint olyan szerepe, célja.
Azok az intézmények tudtak megmaradni, amelyek reagáltak a megváltozott igényekre. Ezt az utat választotta a Dunakanyar szívében, a zebegényi Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskola is. Az ötven éves múltra visszatekintő intézmény programja a megújuló művészeti oktatás mellett nemzetközi filmhétvégékkel, kortárs zenei és tánc előadásokkal is bővült. A kínálat frissítésén túl, célja az épületállomány rehabilitációja is.
Az építészeti tervezést egy kutatás előzi meg, amelyet Virág Anett végez, a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) Doktori Iskolájának keretén belül. Ennek részeként közöljük Péter Ágnes, Munkácsi-díjas szobrászművéssel, a magyarországi művésztelepek összefogásáért felelős Symposion Alapítvány elnökével folytatott beszélgetésének szerkesztett változatát, amelyben a művésztelepek helyzetéről, hozzáadott értékéről és jövőbeli lehetőségeiről is szó van.
Virág Anett (VA): Az alkotói programlehetőségek terén egyre nagyobb a kínálat: workshopok, tanfolyamok, kurzusok stb. Miben látod ezekhez képest a művésztelepek fontosságát?
Péter Ágnes (PÁ): Az a lehetőség, amikor egy szuverén alkotó hosszabb ideig kiszakad a napi verkliből és bekerül egy egymást értő és inspiráló közösségbe, az alkotó munka számára rendkívül termékeny időszakot eredményezhet. Ha ebben az ihlető közegben kap egy-egy jól irányzott kérdést, az rengeteget tud gyorsítani és pontosítani a munkán. Miután a hétköznapi feladatok terhe nincs az alkotón, óriási erővel és nagy elmélyültséggel tud dolgozni, ebből adódóan sokkal mélyebb dolgokat tud önmagából felhozni. Mondhatni, mély és meditatív időszak ez a művészek számára. Ha a kiindulás egy adott téma vagy kutatási csomag, még célzottabb lesz az alkotó munka, erősebb a műalkotás. Ha ez a folyamat távolabbra tekint egy-egy konkrét alkotás létrehozásánál, már symposionná válik.
VA: Akkor tisztázzuk a műfajokat: az alkotó folyamatok skáláján hová sorolhatnánk a művésztelepeket?
PÁ: A művésztelep átfogó megnevezés, amely a hétköznapi rutinból való kiszakadásra épít és a műre koncentrál. A workshop célja egy olyan közös műhelymunka kialakítása, ahol valami újat, általában szellemi terméket hoznak létre az adott témában. Fontos a folyamat, amely alatt problémamegoldó, döntés-előkészítő, koncepcióalkotó, jövőkép kidolgozó stb. lépéseket kell megtenni. A symposion pedig a legösszetettebb. Elmélyült és elméleti munka, melyet inkább már kutatásnak kéne nevezni. A beszélgetés és a vitatkozás módszere görög hagyományokat idéz, célja, hogy egy adott témára valóban komplex válasz szülessen. Itthon az első hivatalos művésztelep (Nagybánya, 1896) megalakulása óta rengeteget változott ennek a rendszernek a szervezése, megítélése, alkalmazása. Egyre nagyobb szerepet kap az alkotó csoportok által létrehozott program, és a hozzáadott érték fogalma. Tizenhárom éve, a saját művésztelepemen (Nemzetközi Velencei-tavi Symposion) is egy olyan elvet indítottam el, hogy ne csak a saját programunkra figyeljünk, hanem a térségre és az ott lakók életére is.
VA: Létezik olyan korszak, amit a művésztelepek fénykorának lehet nevezni?
PÁ: Egy szinuszgörbével lehet leírni a különböző időszakokat. Van, amikor nagyobb fellendülést érzünk, máskor kiürülést, megtorpanást, ez minden művésztelep esetében változó. Több mint tizenöt évig szerkesztettem a Symposion című újságot (nem azonos a hasonló című kulturális folyóirattal – a szerk.), minden évben begyűjtöttem a művésztelepek éves történeteit. Ezeket egymás mellé rendezve tökéletesen le lehetett követni az aktuális állapotukat. Az Országos Symposion Találkozók is azt a célt szolgálták, hogy az esetleg megrekedt művésztelepek egymással információt cserélhettek. A tény, hogy ma kb. 90 művésztelep működik itthon azt jelenti, hogy a művészeknek ma is megéri kimozdulni a műterem biztonságos falai közül.
VA: Ezen a szinusz görbén hol tart most a művésztelepek helyzete? Milyen a megítélésük?
PÁ: Egyre többen ismerik fel azt az összefüggést, hogy elengedhetetlen a befogadó közeggel, az emberekkel kialakított kapcsolat és a közös művészeti programok szervezése. Ezáltal fontosabb lesz a művésztelepek intézménye a térség számára is. Azok a művésztelepek tudnak sokat fejlődni, amelyek ezzel a szemlélettel működnek.
A helyzet hervasztóbb része az anyagi támogatás. 2002-ben ugyanannyi pénzt lehetett pályázni a művésztelepi programokhoz, mint most 2018-ban. Szóval úgy látom, a pályázati rendszer nem ismerte még fel a művésztelepek valós értékét, pedig rendkívül fontos lenne a projekt-gondolkodás és a komplex tudásátadási módszer terjesztése, főleg az oktatás területén. Azokban az iskolákban (például az AKG-ben), ahol ezt a módszert alkalmazzák, a gyerekek sokkal könnyebben tudják majd kezelni az életük váratlan helyzeteit.
VA: Ennek tükrében miként lehetne ma definiálni egy művésztelep feladatát ?
PÁ: Többről szól egy művésztelep, mint jó művészek adott helyen történő csoportos munkája. Akkor eredményes az együttlét, ha van egy közös kutatási téma, ami kihat az alkotásokra, a helyre és a résztvevőkre is. A „mindenki magányosan fest a tájban” elgondolás, egy jóval korábbi és elszigeteltebb módja az alkotásnak. Úgy látom, ma ennél többre van szükség. Kutatás, oktatás, fejlesztés, innováció.
VA: Mi különbözteti meg a hazai művésztelepeket egymástól? Mi alapján választ az alkotó?
PÁ: Főleg a rendelkezésre álló eszközökben különböznek, ez kiterjedhet az anyag gyártásától a gyűjtemény elhelyezésééig. A felszereltség visszahathat a választott témára, a technikára és a célra is. Van olyan hely, ahol minden megvan a telepen belül (pl. Probsztner János által létrehozott Kecskeméti Kerámia Stúdió), van ahol egy gyár, vagy akár egy szakközépiskola műhelyeit használhatják az alkotók. Minden hely teljesen más, de a közös tematikára való reflektálás vágya mindegyiknél egyaránt fontos szempont.
VA: Lehet egyáltalán minőségi különbségeket tenni a művésztelepek között?
PÁ: Lehet, de nem tudom kell-e. Egy pályázat kiírója valószínűleg válogat a támogatandó művésztelepek között, de én azt gondolom, hogy egy általános iskolát sem érdemes bezárni azért, mert a nyolcadikosok és az elsősök között óriási a különbség. A különböző szinten lévő művésztelepeknek is meg kell adni a lehetőséget, mert minden találkozás fontos, inspiratív.
VA: A lokáció mennyiben befolyásolja a művésztelep jellegét?
PÁ: Minden művésztelep programját befolyásolja a környezete aszerint, hogy milyen kötődése van a településhez, a tájhoz, vagy milyen anyagokból dolgozik. Egészen más alkotások születhetnek egy búzamezőben, mint a hegyekben, ha kapcsolódik hozzá egy szoborpark vagy egy fix kiállítótér. Mi például helyben található anyagokkal dolgozunk kint a Velencei-tó szigetén, ahol a központi helyzetből adódóan megtörténik a kapcsolatteremtés a lakosokkal is. Tehát a befogadó közeggel történő kapcsolatépítést is befolyásolja a lokáció. Van ahol még a turizmus is számon tartja az alkotásokat.
VA: Milyen infrastruktúra szükséges egy művésztelep számára? Valóban nagy előny, ha van önálló épületállomány?
PÁ: A teljesen felszerelt telepek, szakmai bázisok, szakképző iskolák műhelyei, vagy akár pusztán a szép táj is megfelelő helyszín lehet. A szállás és az étkezés helye szerint további különbségeket lehetne tenni a típusok között. Ezek mind más és más csomagokká állnak össze. Ha például van saját bázis, ott annyival több programot lehet megvalósítani, ehhez viszont újabb szervezőkre és támogatókra van szükség.
VA: Mi történik a művésztelepi műtárgyakkal?
PÁ: Általában a művész tulajdonában maradnak, vagy egy gyűjtemény részévé válnak. Mindenhol meg vannak szabva a keretek. Ha részt veszel egy programban, szerződésben rögzítik a feltételeket: mennyi ideig tart, mit kapsz és mit várnak cserébe. Dunaújvárosban a hathetes Symposionon például egy kisplasztikát és egy nagy köztéri munkát kértek mindenkitől a szoborpark számára. Cserébe a gyár technikai felszereltsége és az anyagkészlete a rendelkezésünkre állt minden további alkotás elkészítésére. Jó lenne Magyarországon egy olyan önálló galériát kialakítani, ahol csak ezeket a művésztelepi produkciókat lehet látni, ahol folyamatosak lennének a kiállítások, és látnánk a különböző kutatások eredményeit is. Azt, hogy hogyan gazdálkodunk a finom anyaggal és a sok-sok tehetséggel. Három éve például a MODEM-ben kaptunk olyan lehetőséget, hogy a velencei munkákat bemutathattuk a közönségnek.
VA: Mennyire fontos egy művésztelep számára a folyamatos jelenlét a művészeti szférában vagy akár a helyiek életében? Megteheti ma egy művésztelep, hogy téli álmot alszik?
PÁ: Mint művésztelep vezető úgy gondolom, ha lenne hozzá bázis és támogató, lehetne növelni az év közbeni aktvitást. Nem beszélve arról, hogy korábban természetes volt, hogy a teljes ellátás és az eszközök biztosítása mellett ösztöndíjat is kaptak a művészek arra az időszakra, amíg kivonódtak a saját munkájukból. A mai pályázati pénzekből ezt nem lehet biztosítani. Sokszor a zárásra elkészülő katalógus kinyomtatására sem marad keret. Szükségünk lenne egy külön Művésztelep-alapra, mint amilyen például a Csoóri Sándor Alap, a Halmos Béla Program vagy az ezekhez hasonló támogatási lehetőségek. A tudományos területeknek van saját kutató intézetük, vannak innovációs pályázataik. Korábban a Minisztériumnak erre a célra is volt fix kerete, ezt vissza kell állítani.
VA: Tudnál említeni követendő példát, akár nemzetközi szinten?
PÁ: Bár nincsen kőbe vésett recept, nekem egy japán művésztelepen eltöltött időszak volt nagyon inspiráló. Ott, mint Velencén, mindenki kint dolgozott a tájban. Illetve a GNAP, a Global Nomadic Art Project néven futó nemzetközi alkotó csoport, amely folyamatosan változó helyszínen, változó összetételben, más-más országokban hívja fel a figyelmet a környezetünk védelmére, természetközeli alkotásokkal. Abban hiszek, azt látom, hogy a tudást elmélyítő bármiféle együttlétnek – szabadiskola, symposion, workshop, művésztelep – óriási szerepe van, amennyiben önállóan gondolkodni és tenni képes emberekkel szeretnénk gazdagodni.
Nyitókép: Deli Ágnes: Bocsásd meg a mi vétkeinket 2012, Velence. Forrás: Nemzetközi Velencei tavi Symposion – Instagram
A cikk lejjebb folytatódik.