César, Centre Pompidou, Párizs, március 26-ig
Sokak szerint régi adósságot törleszt most Párizs, amikor a Centre Pompidou teljes hatodik emeleti kiállítóterét a XX. század utolsó harmada egyik igen sikeres, ugyanakkor felettébb vitatott művészének, Césarnak adja. A szobrász viharos magánélete évtizedekre munkát adott a jogászoknak az önjelölt és valódi örökösök közötti pereskedéssel, de most, közel húsz évvel 1998-ban bekövetkezett halála után, végre mód nyílt arra, hogy Párizs nagyszabású tárlattal emlékezzen meg róla. Ez az életműkiállítás egyébként arra az általános jelenségre is választ adhat, hogy miért távolodnak el szinte automatikusan a kritikusok és a múzeumok is azoktól a művészektől, akik népszerűségüket túl gyorsan igyekeznek kereskedelmi célok szolgálatába állítani és készpénzre váltani.
César Baldaccini, az 1921-ben Marseille-ben született szobrászművész sokáig várt arra, hogy a siker kegyeibe fogadja, és amikor – nagyjából az 1960-as évek elején – elérkezett ennek az ideje, tudta, hogyan használja ki a nehezen megszerzett hírnevet. Fiatalkorában átvehette volna apja jólmenő borkereskedését, ehelyett azonban a szobrásziskolát, a művészélet bizonytalanságát és az ezzel járó nélkülözést választotta. 1943-ban végre felkerült Párizsba a főiskolára, de a háború miatti kötelező bevonulás félbeszakította a tanulóéveket. Tanulmányait 1946 után Marseille-be visszatérve folytatta, de a főiskola mellett mosogatott, péksegédként és statisztaként dolgozott a megélhetéséért. 1949-ben egy üzemben járva az ott dolgozó hegesztő munkája keltette fel a figyelmét, és ez a pillanat sorsdöntőnek bizonyult életében. Szobrászként a papíron és a gipszen kívül addig sohasem volt alkalma súlyosabb és időtállóbb anyaggal dolgoznia, de most felfedezte az ócskavasat és a hegesztőpálcát. Az elérhetetlen carrarai márványt és a gránitot ócska üzemi fémhulladékok, csavarok, alátétek helyettesítették; véső és kalapács helyett az ívhegesztő pálca vált munkaeszközévé.
1954-ben újra Párizsba jött, de pénz híján csak egy külvárosi gyár munkásszállásán talált hálóhelyet; ez a kényszerű választás ismét sorsdöntőnek bizonyult. Ugyanis itt, ezen az ócskavas-telepen, a lepusztult Villetaneuse-ben látott meg egy hatalmas, az öreg vagy karambolos autók bontására és összepréselésére használt monstrumot. Césart elbűvölte a gép szorításának ereje és a sajtolás után kihulló, kocka-formára préselt autók látványa. Kezdetben a már összepréselt autótetemek közül választotta ki a számára érdekesnek tűnő formákat és felületeket, de később már irányította is a véletlent. Színes karosszériadarabokat, krómozott lökhárítókat, lengéscsillapítókat kevert az előkészített roncsokba, hogy azok a préselés után még színesebbé és érdekesebbé tegyék a dobozszerű felületet. Az elkészült munkákat csak néhány évvel később, 1960-ban sikerült kiállítania a párizsi Májusi Szalonon, ahol három összepréselt autója azonnal óriási botrányt okozott. Pierre Restany, a kor egyik legnagyobb műkritikusa azonban védelmébe vette Césart és meghökkentő alkotásait. Elismerő kritikájával az akkor már nem is fiatal szobrászt és munkáit az Új Realisták csoportjába sorolta. Nagyjából erre az időpontra tehető az a polarizálódás is, amely César egész munkásságát végigkísérte: hangos és látványos ováció a közönség és gyűjtői oldaláról, tartózkodó, hűvös, sőt sokszor lekicsinylő kritika a szakma, a kulturális hatóságok és intézmények részéről.
Césart viszont mintha csak további provokációra inspirálta volna ez az ambivalencia: nemzetközi sikerein felbátorodva, s a hazai fanyalgással mit sem törődve 1965-ben hüvelykujjának pontos, 46 centiméteresre nagyított bronzmásolatával, majd 1967-ben a Crazy Horse mulató táncosnőjének melléről készült hatalmas műanyag-lenyomattal hívta fel magára a figyelmet. César szokatlan és merész alkotásait sorra mutatták be Sao Pauloban, Münchenben, Montevideoban, Rio de Janeiroban, de Párizs továbbra is ellenállt. Mindeközben César új anyagokat, új megjelenési formákat keresett és talált. Megolvasztott műanyagba zárt banális használati tárgyakat – írógépet, hajszárítót, telefonkészüléket – állított ki az anyagiakban nem szűkölködő, esetenként sznob gyűjtők legnagyobb örömére, a szakmában inkább viszolygást kiváltva. Életvitele, barátsága a filmvilág és a felső tízezer olyan nagyjaival mint Yves Montand, Lino Ventura, Sonia Rykiel, a Rothschild-család, Yves Saint-Laurent – nehezen volt összeegyeztethető a nagy művészektől elvárt távolságtartással, visszafogottsággal. Színészbarátainak győzködésére 1975-ben egy kisméretű szobrot készített, amellyel – az amerikai Oscar-díjhoz hasonlóan – azóta is évente jutalmazzák a francia filmművészet nagy alakjait. Külföldön később is jóval sikeresebb maradt mint szülőhazájában. 1988-ban Szöulban a Hüvelykujj 6 méteres változata szerepelt, 1995-ben a Velencei Biennálén 520, majd 1996-ban Bázelben 960 tonnányi összepréselt autóját állították ki – Párizs városa végül egy 12 méteres Hüvelykujjat rendelt tőle. César alkotó tevékenységének betetőzését valószínűleg az 1995-os milanói életmű-kiállítása, a La Suite Milanaise jelentette, amikor is egy olasz autógyár támogatásának köszönhetően tizenöt, kérésére egyedi színekkel bevont, vadonatúj autót préselt össze egyetlen kiállítás kedvéért.
A Pompidou központ százhuszonhat művet bemutató monstre kiállítása talán túlságosan is didaktikusra sikerült. A művek létrejöttének időrendjét betartva és térben is elkülönítve, hat csoportban mutatja be César munkásságának különböző korszakait. Ily módon a hegesztett, majd később gipszbe, bronzba öntött szobrok, az összepréselt autók, az átlátszó műanyagba csomagolt tárgyak, és a lávaszerűen szétfolyó színes plasztikformák annyira elkülönülnek egymástól, mintha César tudatosan a nagyjából tízévente lefölözhető műgyűjtő-piac megszerzésére törekedett volna – amit egyébként már életében is sokszor felróttak neki.
Magam is kételyekkel indultam a Centre Pompidou-ba, és nagyjából ugyanazokkal a fenntartásokkal is távoztam az egyébként gyönyörű térben megrendezett életműkiállításról. A látottak ellenére sem tudtam magamban eldönteni: elég-e egy szobrászművész halhatatlanságához, hogy negyven év alatt hét-nyolc valóban zseniális technikai megoldást, sosemvolt látványt talál ki, vagy mindez csak a design, az ipari formatervezés és a sokszorosítható köztéri alkotások látványtárába tartozik.
A nyitóképen a Hüvelykujj a Centre Pomdidou előtt. Forrás: Twitter
