Amikor Hans Knoll 1989-ben Bécs után Budapesten is galériát nyitott, már komoly szakmai háttérrel és régióbeli ismeretekkel bírt. Úgy ítélte meg, itt a legelevenebb a szcéna és a legkedvezőbbek a gazdasági feltételek egy kereskedelmi galéria indítására. Galériás sorozatunkban a budapesti Knoll Galéria vezetőjével Pilinger Erzsébettel arról beszélgettünk, 24 év elteltével milyen pillanatfelvétel készíthető ugyanerről a kortárs színtérről.
Pilinger Erzsbet (P.E.): Szimbolikus projekttel nyitott a Knoll Galéria a rendszerváltás idején. Fontos volt felmutatni, hogyan működik egy kortárs művészeti galéria, ahol a művészeti alkotásokat meg is lehet venni. Banálisnak tűnik, de ne feledjük, Magyarországon a műtárgyvásárlásnak nem volt kialakult kulturális gyakorlata. A nemzetközi színtéren már jól ismert, magyar származását számon tartó Joseph Kosuth kifejezetten erre az alkalomra dolgozott ki installációt a lakásgaléria két szobájára, a harmadikban kiállított, s az installációhoz kapcsolódó szövegeket megjelenítő szitanyomatokat pedig meg is lehetetett vásárolni. Minden vevő a saját országa pénznemében fizetett ezer egységet, németek ezer márkát, osztrákok ezer schillinget, magyarok ezer forintot. Ezzel a gesztussal egyrészt a gazdasági különbségeket kísérelték meg kiegyenlíteni, másrészt a műtárgyhoz való hozzájutást demokratizálni. Így a projekt minden eleme valami alapvetőt kommunikált az éppen kialakuló szcéna felé. Később, amikor 2009-ben a galéria fennállásának húsz éves évfordulóját ünnepeltük, a közönségből többen visszajelezték, megőrizték az akkor vásárolt szitanyomatot. Többek közt egy mára nemzetközi hírűvé vált magyar művész és a moszkvai NCCA (National Centre of Contemporary Art) gyűjteményében is van egy. Az évforduló alkalmat adott a gyűjtőknek is köszönetet mondani, személyre szóló ajándékcsomagot kaptak, külön erre az alkalomra készített 20 példányos művekből, reagálva gyűjteményük karakterére. Emellett tartottunk egy kétnapos szimpóziumot A második nyilvánosság után címmel, utalva a 2002-ben Hans Knoll szerkesztésében megjelent kötet címére.
artPortal: 2002 óta dolgozol a Bécsben és Pesten is működő Hans Knoll-lal, 2003 óta viszed a budapesti galéria ügyeit. Mi a legfontosabb készség vagy tudás, amire egy galériavezetőnek szüksége van?
P.E.: Az természetes, hogy polihisztornak kell lenni, s a galériás legfontosabb tevékenysége a kommunikáció. Fel kell ismerned azokat a gondolkodásmódokat, műveket, amik a te személyes érdeklődéseden túl, a mostani létünk szempontjából meghatározó dolgokat reprezentálnak. Meg kell találnod a módját, hogyan feljeszd tovább mindezt a művésszel együtt, projekteket, kiállításokat létrehozni. Mindehhez ki kell választani a megfelelő hagyományos és új kommunikációs módokat. Egyfajta információs csatornarendszert kell működtetned, a látogatók, gyűjtők felé az egyik van az egyik végpontja, a másik oldalon pedig folyamatosan pozicionálod a veled dolgozó művészek életpályáját az intézményrendszer felé.
Paul Horn: Cápa, 2011, acryl/fa, másolópapir kartonon
Mennyire kapsz szabad kezet a galéria működésében, mi a munkamegosztás Hans Knoll és közted?
P.E.: Már a kezdetekkor kiderült, mindkettőnket nagyon érdekel a társadalmi problémákra fogékony művészet. Közös munkánk alapja, hogy kommunikációs pontokat keresünk, mert hiába hasonló elméletileg a kulturális hátterünk, a történelmi múltunk a gyakorlatban mégis nagyon különböző. Sok jó projektünk alakult ennek a kérdésnek feldolgozási kísérleteiből. A kapcsolatunk dinamikus, a galéria projektjeit mindketten magunkénak érezzük. A Knoll Galéria profilját az a fajta attitűd határozza meg, hogyan lehet az 1989 után kialakult érzékeny időszakban bármiféle dolgot érvényesnek tekinteni, megvitatni és létrehozni.
A Knoll Galéria nemzetközisége nemcsak abból áll, hogy nemzetközi színterekre, vásárokra jár, másképp is megnyilvánul. Aktív szerepe van külföldi művészek bevezetésében, ilyen volt például Tony Craigg brit művész. Mit jelent a nemzetköziség a Knoll Galéria számára?
P.E.: Voltak időszakok amikor majdhogynem kizárólagosan a mi vásári jelenlétünk adott alkalmat a magyar művészeknek arra, hogy munkáik együtt jelenjenek meg a nemzetközi szcéna elismert alkotóiéval. Az érdekődőknek külföldi művészeti utazásokat szervezünk, ahol a nyilvános intézmények mellett ellátogatunk műtermekbe és magángyűjtőkhöz is. Már négy helyszínre járunk rendszeresen, Szentpétervár, Moszkva mellett Bulgáriába és Bukarestbe, valamint a ViennaFair alatt Bécsbe is szervezünk programokat. Az East Europian Collectors című kutatási programunk a régió gyűjtési szokásait vizsgálja helyi művészettörténészek bevonásával.
Nemes Csaba: Árvíz, 2012, olaj/vászon, 150×150 cm
Másképp viszonyultok a társadalmi ügyekhez, mint az átlagos kereskedelmi galériák? Tavaly év végén levelet írtatok a miniszternek és az államtitkárnak a Műcsarnok ügyében. Feladata egy magángalériának politikai kérdésekkel foglalkozni?
P.E.: Egy kereskedelmi galéria számára is alapvető dolog önmaga pozicionálása. Meg kell határoznia saját identitását, ami egyenesen következik működtetőinek és képviselt művészeinek gondolkodásmódjából. Nem szükséges verbális szinten megjelenítenie ezt, a tevékenységéből kell kirajzolódnia. Minden galéria elsődleges kommunikációja arra irányul, hogy helyzetek alakuljanak ki, múzeumi szakemberekkel, magángyűjtőkkel, médiával, egyes látogatókkal, művészekkel. Itt dől el, mi jelenik meg a sajtóban, milyen tanulmányokban hivatkoznak rájuk, hová hívják meg művészeiket kiállítani, milyen közös projekteket tudnak intézményekkel létrehozni. Ebben már ott a politika, ha a fogalmat abban az értelmében használom, hogy mit gondolunk saját létünkről és hogyan kommunikálunk kortársainkkal. Az említett levél megírásakor az járt a fejünkben, mi is részt veszünk a kortárs szcéna működésében, természetes igényünk alakítani azt. Nem tettünk mást, mint általában, most is kommunikációt kezdeményeztünk.
Nem inkább szakmai szervezeteknek dolga ez?
P.E.: Levelünkben hangsúlyoztuk, hogy diskurzust szeretnénk kezdeményezni, közös álláspontot kialakítani, és azt kommunikálni. De bizonyos helyzetekre azonnal kell reagálni. Ez a szféra komoly autonómiát alakított ki a rendszerváltás óta, aminek sem az alapja, sem egyes elemei nem kérdőjeleződtek meg. Meglepetésként ért mindenkit, hogy ez többé nem érvényes. A szcéna abban a helyzetben találta magát, hogy újfajta kommunikációt kell kidolgoznia, hogy meg tudjon tartani olyan poziciókat, amiket a legtermészetebb módon sajátjának érzett. A szakmabeliek keresik a kommunikációs formákat, amelyekkel érvényént szerezhetnek a törekvésüknek, hogy folytathassák azt, amit eddig.
A Knoll Galériának speciális helyzete van ebben a szituációban?
P.E.: Az, hogy ez a galéria két országban működik, más perspektívát biztosít. Látunk a budapestihez hasonló helyzeteket másutt, érzékelünk folyamatokat, amik egyes helyeken már lezajlottak. Ez az összehasonlítás teszi lehetővé, hogy észrevegyük, nem szabad blokkolódni a véglegesnek, megoldhatatlannak tűnő állapotoktól. A legnagyobb öngól az öncenzúra.
Hogyan értékeled a Ludwig Múzeum vezetőváltása elleni tiltakozást?
P.E.: Szerintem ilyen tiltakozás nem volt. Művészeti akció, még inkább kommunikációs kísérlet zajlott, amely a Ludwig Lépcső nevet választotta magának. Fórumává vált, amelyen a résztvevők megbeszélték, milyen új helyzeteket lehetne teremteni. A mostani identitásválság megoldásához ilyen kezdeményezések szükségesek. Tehát nem a Ludwig, vagy annak új vezetője ellen irányuló akció volt, hanem szakmai fórum, amely potenciális folyamatok és kommunikáció kidolgozását célozta. Az eredménye pedig egyelőre az önszerveződés lehetségessége és az önreflexió kialakítása volt.
Szerinted mi érdekelheti a világot a magyar művészetből?
P.E.: Bármi érdekes lehet, ha határozott, egyéni és polemizáló hangon szólal meg, amire válaszolni lehet. Nem önmagába forduló, öncélú jelenségről beszél, hanem önmagán túlmutatóról. Hangsúlyozza, mi az a pozíció amiből beszél, mire vonatkozik, asszociációkat villant fel. Olyasmi, amit a határozottsága dacára elevenség jellemez, aminek segítségével sokrétegűvé, nyitottá, kommunikatívvá válik.
Előttünk a szeptember: mit visztek a Moszkvai Art Fair-re ?
P.E.: A nemzetközi művészkörünkből Tony Craiggtől, Paul Horntól és Patrick Schmierertől új munkákat, a magyarok közül Birkás Ákos festményeit és Nemes Csaba most készülő műveit. Az ő tevékenysége unikális abból a szempontból, hogy elképzeléseit karakteresen, sokszor humorral, öniróniával, mégis érvényesen, a hagyományos és a mediális műfajokban is képes megjeleníteni. Emellett a mindennapokban szereplője, indikálója is bizonyos helyzeteknek, ami Magyarországon ritka pozíció.
Milyen szempontok alapján dönti el a galéria, kikkel dolgozik együtt?
P.E.: Kimunkált stratégia fogadott a galériában. Hans Knoll “fejlesztő galériaként” definiálta tevékenységét, aminek része, hogy hosszútávon – akár élethossziglan – vigyünk végig folyamatokat, ugyanakkor időről időre fiatal művészekkel is elkezdtünk együtt dolgozni. A Knoll Galéria fordította le magyarra a nemzetközi galleria szövetség által javasolt művész- és galéria-közti együttműködési szerződést, ami alapján magunk is működünk. Nyitott és dinamikus kapcsolatot alakítottunk ki a művészekkel. A galériás munka alapja a bizalom, amit a legelemibb szinteken is ki kell építeni, aztán szisztematikusan kitágítani azok irányába is, akik érdeklődéssel fordulnak a szcéna felé. Sokakban közülük a figyelem mellett a felelősségtudat is felébredt, s mostanában érzik saját szerepük felértékelődését. Minden egyes ember állásfoglalása számít, akár szellemi állásfoglalás, akár anyagi segítségben, vásárlásban nyilvánul meg.