Ez a hír uralta a múlt héten a művészeti világsajtót, ami nem véletlen, hiszen valóban olyan kivételes alkalomról van szó, ami egy emberöltő alatt is jó esetben csak egyszer adódik. Az itáliai reneszánsz halhatatlan mesterének egy 1500 körül festett, Jézus Krisztust ábrázoló festménye kerül kalapács alá, amit a szakemberek a dolgok jelenlegi állása szerint Leonardo da Vinci – részben vagy teljes egészében – sajátkezű munkájaként ismernek el.
A mű aukcionálásának jogát a Christie’s szerezte meg, s mivel máris talált hozzá egy gyűjtőt, aki kész az eddigi tulajdonos és az aukciósház által is elfogadhatónak ítélt árat fizetni, a Salvator Mundi egészen biztosan nem „ragad be”. Hogy aztán a megajánlott ár elégséges lesz-e a kép megszerzéséhez, az a november 15-i New-York-i második világháború utáni és kortárs árverésen derül majd ki. Igen, ebben az információban nincs elírás: a több mint 500 éves festmény tizedannyi korú vagy még fiatalabb munkákkal együtt kerül kalapács alá, aminek három, egyenként is nyomós oka van.
Az egyik és talán legfontosabb, hogy a változó vásárlói igényekhez igazodva a hagyományos, egy-egy művészettörténeti korszak alkotásait felvonultató árverések mellett megjelentek – és mind sikeresebbek – a valamilyen kurátori koncepció mentén felépülő, azaz nem „életkor”, hanem tartalmi kritériumok alapján összeállított anyagú, úgynevezett „hibrid” árverések, s e trendre aligha lehetne hatásosabban felhívni a figyelmet mint egy Leonardo-kép kortárs közegbe való illesztésével. Másodszor, a Christie’s ily módon tisztelegni is akar a nagy mester előtt, kiemelve, hogy munkássága nemcsak saját korának művészetére volt nagy hatással, de nem megkerülhető a művészek napjainkban is aktív nemzedéke számára sem. Harmadrészt, a Christie’s-nek sikerült megszereznie egy olyan kiemelkedő jelentőségű második világháború utáni festmény árverési jogát is, ami talán minden más modern munkánál jobban igazolja az előző érvben megfogalmazott tételt. Ez a mű pedig nem más, mint Andy Warhol egyik utolsó nagy alkotása, az 1986-ban készült Hatvan Utolsó vacsora. A két mű, a 100 millióra becsült Salvator Mundi és az ennek felére taksált monumentális méretű Warhol-vászon együttes szereplése minden bizonnyal tovább fokozza az érdeklődést az árverés iránt, ami, ha a ház reményei beválnak, a még magasabb leütési árakban is tükröződhet majd.
De nézzük, mit lehet tudni Leonardo alkotásáról! Provenienciája némiképp hiányos ugyan, ám jónéhány korábbi tulajdonosa ismert, mint ahogy tudott az is, milyen állomásai voltak attribúciójának. Első ismert „tartózkodási helye” I. Károly angol király (1600-1649) gyűjteménye volt, feltételezhetően az uralkodó felesége, Henrietta Maria greenwichi palotájában függött a nappali szobák egyikének falán. A kép nyoma még II. Károly gyűjteményében is fellelhető, később pedig egy 1763-as aukción bukkant fel, ahová a buckinghami herceg törvénytelen fia adta be. Sir Charles Robinson, a viktoriánus művészeti világ egyik központi alakja 1900-ban egy Leonardo-követő, Bernardino Luini műveként vette meg a richmondi Cook Gyűjtemény számára. E gyűjtemény felszámolása után 1958-ban a Sotheby’s-nél került kalapács alá és kelt el írd és mondd 45 dollárért. Igaz, eddigre már nem csak Leonardo ecsetjének nyomát őrizte: Krisztus arcát és haját időközben átfestették.
Közel fél évszázados szünet után egy amerikai hagyatékból bukkant ismét fel és került kalapács alá egy kis regionális aukciósháznál. A vevő ekkor néhány, erre az alkalomra együttműködő műkereskedő, köztük a régi mesterekre szakosodott Robert Simon volt. A művészettörténészek ezt követően figyeltek fel újra komolyabban a képre és a vezető Leonardo-szakértől által végzett, hat éven át tartó vizsgálatok után amellett tették le voksukat, hogy Leonardo sajátkezű munkájáról van szó. Ilyenre legutóbb 1909-ben volt példa, akkor egy korai Madonna-ábrázolást, a Madonna Benois-t ismerték el Leonardo sajátkezű munkájának; ez a festmény ma a szentpétervári Ermitázsban látható.
A Salvator Mundit a tulajdonosváltást követően hamarosan a nagyközönség is láthatta, mégpedig a londoni National Gallery nagyszabású, 2011-12-es Leonardo-kiállításán. A tárlatot követően a festmény ismét gazdát váltott, és azóta inkább e tulajdonosváltás körülményei és következményei okán szerepel rendszeresen a lapok hasábjain – és nemcsak a művészeti, hanem a bűnügyi rovatokban is. Erről persze a Christie’s-nek a mostani árverést beharangozó közleménye nem tesz említést, sőt, nem nevezik meg a mű beadóját sem, pedig tudható, hogy az orosz milliárdos, Dmitrij Ribolovljev az. Ő 127,5 millió dollárt fizetett a képért – vagyis többet, mint amennyit most a Christie’s vár érte – s ebből az összegből a közvetítő Yves Bouvier mintegy 50 milliót tett zsebre és csak 75-80 millió ütötte a három műkereskedő markát.
Bouvier egy műtárgyak szállítására, tárolására, tudományos vizsgálatára alapított nemzetközi cég svájci nemzetiségű tulajdonosa, aki elsősorban vámszabad raktáraival vált ismertté, ahol hatalmas számban tűnnek el műtárgyak a hatóságok szeme elől. Bouvier több más festményt is közvetített Ribolovljevnek, hasonlóan irreális díjakat felszámítva szolgálataiért. E képektől az orosz gyűjtő csak komoly veszteségek árán tudott megválni; a dolognak per lett a vége, ami várhatóan még évekig fog tartani. Bouvier ellen közben 100 millió eurós adócsalás miatt folyik eljárás Svájcban, de Ribolovljevvel is több ország hatóságainak meggyűlt már a baja. A háttér tehát kicsit kusza, de mivel a viták és perek nem a mű eredetiségét és nem is jelenlegi tulajdonlásának jogszerűségét kérdőjelezik meg, vélhetően nem fogják a licitálók kedvét szegni. Az érdeklődők egyébként az árverés előtt még Hong Kongban, Londonban és San Franciscoban is megtekinthetik a nevezetes műalkotást.
