Egy gyors felújítással indította az évet a Király utcai acb: februárban kezdték és április végén már kívül–belül frissülve nyitottak. Ám sikerült úgy elkezdeni a következő tíz évet, hogy mindannyiunkat némi helyzetértékelésre késztetnek. Bővült a galéria, a szomszéd utcasarkon megnyílt egy új, kisebb tér, acb attachment néven. Nyílt két új kiállítás. S lezajlott némi profilváltás is: elmozdulás a közintézményi szerepek és a radikálisabb, független színtér felé. De megteheti ezt egy kereskedelmi galéria?
Az első ami hat a látogatóra, még a művek előtt, az új tér. Az acb galéria kezdetektől egy Király utcai lakásban működik, ezt gondolta újra és fogalmazta át Szerdahelyi László építész. Munkái nem lakásfelújítás-léptékűek, de hisz ez nem is az, hanem egy progresszív kortárs galéria, amelynek már van múltja is, és nem tűnik aránytévesztésnek, hogy a belső tér is azt jelzi, ami valójában történik: egy kortárs kereskedelmi galéria magára vállal közintézményi funkciókat is. Elfelejtjük, hogy ez egy jellegzetes századfordulós pesti bérház lakása, kortárs, mai közintézményi tereket asszociál, modern múzeumbelsőt.
Szerdahelyi László egyébként is jól oldja meg, hogy valami egyszerű és elegáns legyen egyben, illetve, hogy egy köztér megőrizze emberléptékűségét. Ez sikerült az általa tervezett, tavaly átadott Hegyvidék Központban, és a Váci úti Átrium park irodaház, valamint a tabáni Oxygén Wellness és Sportközpontnál is, amelyeknek fő tervezője volt. Most a fordítottját oldotta meg, egy lakásgalériát növesztett nagyvonalúbbra és elegánsabbra. Görcstelen nagyvonalúság jellemzi munkáit, nem akar minden egyes négyzetcentimétert beépíteni, figyel a környezetre, rendszerint direkt utalások nélkül érzékelteti a hely múltját a megvalósult, abszolút kortárs épületeiben. Most is annak ellenére sikerült érdekes teret alkotnia, hogy nincs benne semmi szándékoltan érdekes. (Az egyetlen meghökkentő elem az üvegfalú lichthof, ahová műveket is lehet helyezni – olyanokat, amelyek állják az esőt, havat is akár, mint például Gerhes Gábor lentebb látható Neologizmus című munkája.) A tér pedig úgy kortárs, hogy már maga is az aktuális dilemmát dobja fel: lehet-e egy magángaléria, egyben múzeum is?
Société Réaliste: Cím nélkül, évszám nélkül, Magyarország, 2013,festett aluminiumlemez, 60×90
Keresekedelmi galéria elláthat-e közintézményi funkciókat? Nem bújhatunk ki a felelősség alól, nem várhatjuk csak az intézményektől, különösen nem az államtól, hogy helyettünk védje érdekeinket, s ami a szocializmus évtizedei alatt elkorcsosult – s ma is gyakran vereséget szenved -, a valódi érdekérvényesítő képesség, a józan ész, ahhoz kell odatalálni. Ráadásul éppen a mostani – finoman fogalmazva – megváltozott intézményi rendszerben van égető szükség a máshonnan jövő kezdeményezésekre, a civil szférára, hiszen ezek válhatnak a progresszió, a kultúracsinálás új színtereivé. Az acb-nek nem áll rosszul hogy platformja legyen az erről való nyilvános diskurzusnak, hitelesíti a múltja is. Pados Gábor tulajdonos és a galériavezető Hegedüs Orsolya nem akarnak félreértéseket, nem szeretnének független intézményi szerepkörben tetszelegni, de annak természetesen nem állnak ellent, ha körülöttük szellemi műhely alakul ki. A megváltozott, megnövekedett tér lehetővé teszi, hogy beengedjék azt, aki bekívánkozik, olvasni, kutatni, beszélgetni. Könyvtárukat nem zárják el az érdeklődőktől, de nem is hirdetnek nyilvános könyvtári órákat. Nem alapítanak kortárs szellemi központot, de kiváncsian várják, mi fejlődik magától. Pados úgy fogalmazott, hogy noha őket eddig is ez érdekelte, aki most nem figyel arra, ami körülötte történik, az hibát követ el.
Nemzetközileg is trend, hogy a jelentős kortárs galériák egyre inkább közelítenek működésükben a közintézményekhez, ellátnak olyan funkciókat is, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak egy kereskedelmi galériától. A Gagosian Galéria New Yorkban több olyan kiállítást is rendezett a közelmúltban, ahol egyáltalán nem lehetett vásárolni, azt a Basquiat-kiállítást pedig, amihez magángyűjtők adták kölcsön a munkákat a saját kollekciójukból, akármelyik közintézmény is megirigyelhetné.
A Minden szükséges eszközzel címet viselő, csoportos nyitókiállítás radikális, a társadalmi és politikai helyzetre reagáló kortárs műveket vonultat fel. A társadalmi felelősségvállalás kérdéseit feszegeti, ugyanazzal az értelmiségi attitűddel, ami a hetvenes-nyolcvanas évek avantgarde, progresszív figuráit, művészeit leginkább jellemezte, akiknek egy része mára többnyire a Facebookon nyomja a „Kulturális veszteségeink”-csoportban. Akik azonban nem csak ott aktívak, azok közül többek gondolatai, munkái új értelmet kaptak és itt is vannak az acb-ben. Mindenesetre ezek az elmúlt években, évtizedekben készült munkák eszünkbe juttatják, milyen komoly hagyománya van a politizáló művészetnek nálunk, de tovább is mennek a megszokott kritikánál. Nem egyszerűen reagálnak a társadalmi vagy politikai helyzetre, hanem kiállásra vagy ellenállásra is késztetnek egy adott ügy mellett vagy azzal szemben. Radikálisak. Itt adódik a következő kérdés: lehet-e egy kereskedelmi galéria radikális? Mennyire hiteles ez? Az aktivisták, manifesztum-írók találtak-e valaha befektetőket? S ha a szubverzív művészet kereskedelmi közegben jelenik meg, mennyire marad szubverzív?
Gerhes Gábor: Neologizmus, 2013, kovácsolt vas, 120×50 cm
A bemutatott művek némelyike egyfajta represszióval szembeni ellenállásként értelmezhető, mások aktuális politikai tendenciákra reagálnak, megint mások a kirekesztés ellen foglalnak állást. A témák nem újak, de/és megint csak aktuálisak. A kiállításon szereplő műalkotásoknál egyszerre érhető tetten a politikai propaganda hagyománya és a fogyasztói kultúra marketingstratégiáinak kelléktára. Számos műben a manifesztum-jellegből adódó személyes viszonyuláson túlmutató személyesség jelenik meg, mint Tót Endrénél (akinek Talpra magyar avantgarde! – Esőálló ideák, 1971-1993 című kiállítása április 27-én nyílt a Nemzeti Színház előcsarnokában, s megjelent a Nagyon speciális örömök címet viselő retrospektív albuma is).
A Minden szükséges eszközzel cím a dél-afrikai származású Kendell Geers a kiállításon bemutatásra kerülő azonos című munkájától származik, melynek eredeti, angol nyelvű változata (By Any Means Necessary) 1995-ben a Guggenheim Múzeum kiállításán volt látható. A fent megfogalmazott kérdések a kereskedelmi galéria új szerepfelfogásáról pedig, akár időzített bombák is lehetnek, éppen olyan rejtett robbanó szerkezetek, mint amelyekről Geers munkája szól.
A csoportos kiállítással egyidőben nyílt meg az acb attachment-ben elsőként az eredetileg szobrászként végzett, de változatos médiumokban alkotó Szalay Péter kiállítása, amely egyszerre idézi egy régészeti ásatás terepét és műszaki beruházás mérnöki dokumentációját. A galéria felújítása során keletkezett törmeléket használta alapanyagként, hozzá fiktív dokumentumokat gyártva. Bizonyos értelemben, tényleg a másik kiállítás attachmentjeként is felfogható. Akár úgy, hogy az képviseli a közéletet, ez pedig a magánszféra terepe: ha a közös nem épül, vagy leépül, a magunk környezetét még érdemes formálni. Akár úgy, hogy míg a másik kiállításra belépve a dél-afrikai Kendell Geers kiáltványa fogad, amely arra figyelmeztet, a kiállítás terében hamarosan bomba robban, úgy itt pedig már a törmeléket láthatjuk. Hiszen az újjáépítés előtt “szétbombázták” a régi galériát. A kiállítás sok asszociációt rejtő objektje az időnként megmozduló törmelék. Valami lélegzik a romok alatt, vészjósló élőlény, szuszog, mozog. Lehet szörny, de lehet túlélő is. Egyszercsak előjön majd.
Minden szükséges eszközzel, Budapest, acb galéria, május 31-ig.
Kiállító művészek: Itziar Barrio, El-Hassan Róza, Kendell Geers, Gerhes Gábor, Horváth Tibor, Kis Róka Csaba, Kisspál Szabolcs, Major János, Mécs Miklós, Pauer Gyula, Société Réaliste, TNPU/IPUT (St. Turba Tamás), Tót Endre.
Szalay Péter: Maradványérték, Budapest, acb attachment, május 31-ig.
