Balogh Kristóf József: És végül nem ismersz magadra, Godot Galéria, Budapest, 2022. 02. 01. – 02. 25.
A még húszas éveiben járó művész készített már képregényeket; animációs figuraszerű plasztikákat; kortárs szemléletű intarziákat; lepkeformájúra vágott negatívok és diafilmek átvilágítására építő rovargyűjtemény-installációkat; fázisfotókat keresztező montázsokat; szervezett performanszot, amelyet aztán time-lapse videóvá alakítva prezentált; továbbá a Magyar Képzőművészeti Egyetem egykori képgrafikus hallgatójaként nagy számban hozott létre egyedi és sokszorosított grafikákat. Mégis nyilvánvaló, hogy tevékenységei közül festészete a legkiérleltebb, hiszen már a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola grafikusjelölt diákjaként rátalált arra a problémakörre, amely máig foglalkoztatja, és arra a módszerre, amit továbbfejlesztve ugyan, de mostanáig alkalmaz, nagy figyelmet fordítva a festői anyagkezelés finomságaira.
Kezdetben talált fotók alapján dolgozott, ahogyan fél évszázaddal előtte a sajtóképek újraalkotására, azok elemeinek montázsszerű rekontextualizálására törekvő magyar figuratív festők tették, akik a szocialista realizmus sematikusságának és a propaganda manipulációs gépezetének leleplezésére törekedtek. Balogh épít ugyan Csernus Tibor, Lakner László és Méhes László örökségére, ám az ő képei esetén a politikum nem kap szerepet, rendszerint ismeretlen alakokkal dolgozik, a hiperrealista ábrázolásmódtól és a szürnaturalizmus képi nyelvétől is távol marad. Olykor a német Gerhard Richter, a belga Luc Tuymans vagy épp az amerikai Anthony Cudahy munkáiról ismerős gesztusokat alkalmaz, de azokat további megoldásokkal ötvözi. Nem a speciális helyzetek megragadására, a kontextusok fenntartására vagy visszaállítására törekszik, hanem épp ellenkezőleg, az idegenség és ismerősség dinamikus viszonyával szembesít, amit – elmondása szerint – egy-egy képet látva maga is megtapasztalt.[1] A fotóhelyzetek újrateremtésével a nyugtalanságot közvetíti, miközben nem rejti el a kísérletezés nyomait, az ecsetkezelés esetlegességeit, a segédvonalakat, mi több, gyakran kombinál elnagyolt és részletgazdag felületeket. Ez utóbbi megfigyelhető a tárlat egyik legszebb olajképe, a Virág portréval (2022) esetén, amelyen váltakoznak a lazúros és a vásznat vastagabb rétegben elfedő részek, illetve a festékpisztolyos fújással előidézett pontozott faktúra is gazdagítja az összhatást. Különösen megkapó, ahogy a nagy vonalakban érzékeltetett csokor és az árnyéka kitakarja a finomabban kidolgozott női arc alsó felét.
Balogh korai munkáival elsők közt a debreceni Sesztina Galéria Spontán kezdés (2015), majd a H2O Galéria Transport (2016) és a b24 Galéria Új Hullám I-II (2018–19) című csoportos kiállításain találkoztam, amelyeken még radikálisabban kísérletező darabok is feltűntek – hol a kontraszthatások fokozásával, természetellenesen élénk színvilágot alkalmazva gondolt újra fekete-fehér fotókat (pl.: Társalgók, 2017), hol pedig a megfestett monokróm arcok megtépésével, roncsolásával és kiégetésével hozott létre intenzív felületeket („A” ismeretlen, 2016). Ez a fajta nyers erő kevésbé érvényesül az újabb képek többségén, amelyek ugyanakkor továbbra is transzponálások eredményei – az elmúlt években a print sajtótermékek és családi archívumok anyagai mellett saját fotókon rögzített szituációkra és az információáradatba belevesző online tartalmak újrafelfedezésére is épít.
Ez utóbbit nyilvánvalóvá tette a miskolci MissionArt Galériában bemutatott debütáló szólókiállítás címe, a Talán a további képek is tetszhetnek neked (2022), amely a közösségi média képorientált figyelemgépezetét fenntartó, böngészésre késztető mondatot visszhangozza. A budapesti Glassyard Galériában megvalósult Anything is Open Anywhere (2022) címe pedig egymásra nyíló ablakokként értelmezte a képek univerzumát. Festmények, amelyek fotókra utalnak. Fotókra, amelyek egy-egy konkrét helyzet leképződései. Helyzeteké, amelyek a sok áttételen keresztül megidézett emberek emlékezetében is tovább éltek valamiképp, mégpedig olyan történetekbe oldva, amelyektől a kiállításlátogatók és a művész egyaránt el vannak zárva. Az új tárlat is ehhez a problémakörhöz kapcsolódik az És végül nem ismersz magadra címmel, amely egyfelől a képekben történő szétszóródásra, a reprezentációk sorozatában való felismerhetetlenné válásra utal; másfelől – áttételesebben – azt sejteti, hogy a figyelem radikális kívül helyezettsége, a manipulált tartalmak áradatában történő elmerülés az identitás eliminálódásával, de legalábbis elbizonytalanodásával fenyeget.
A Godot Galériában látható anyag az elmúlt hat év munkái közül válogat, a legkorábbi mű, a Valamikor a hetvenes években (2017), a legújabb pedig a Nem ismernék magamra, ha szembe jönnék velem (2023) című diptichon. Utóbbi esetén egyes szám első személyben, feltételes módban merül fel az önazonosság elvesztésének lehetősége, szemben a kiállításcímmel, amely azt már tényszerű eredményként jelenti be, ám a megszólított befogadóra vonatkoztatva. Mindkét mű az Album néni sorozathoz tartozik, amely egy osztrák házaspár hagyatékát dolgozza fel. A vacsoraasztalnál ünnepi öltözékben üldögélő alakok egyenesen abba a kamerába néznek, amely vakuval rögzítette őket, amint azt az elő- és háttér közötti világosságkontraszt nyilvánvalóvá teszi.
A helyzetek mediatizáltságára jó néhány további kép is ráirányítja a figyelmünket. A kezében fényképezőgépet tartó figurát megragadó Doppelgänger (2022) például egyenesen a művész alteregójává lép elő a kiállításon, értelmezésemben ő az az „ismeretlen ismerősséget” kutató, nézelődő utazó, aki éppen saját tevékenységét örökíti meg az arcát részben kitakaró eszközzel együtt. Elegáns installációs megoldás, hogy ehhez az önportréhoz társítva tűnik fel a kiállítás legredukáltabb formanyelvű darabja, az absztrakt képként is szemlélhető Tavirózsák (2016) – akárha a nyugodt tófelszín tükröződése teremtett volna alkalmat a szelfi készítésére.
A sötét hátterű képek túlsúlya azt a benyomást kelti, mintha egyetlen éjszaka alatt készültek volna mind. A különös flâneur, a nagyvárosban kószáló nézelődő amatőr fotói ezek, aki meg-megállt, amikor valami érdekeset látott, és a maga képességeihez mérten igyekezett használni a rendelkezésére álló „fegyvert”. Susan Sontag legalábbis úgy látja, „[a] fényképész a magányos járókelő fölfegyverzett változata, aki földeríti, becserkészi, végigcirkálja a város poklát; ténfergő leselkedő, aki az érzéki szélsőségek színterét fedezi föl a városban. A flâneur – a szemlélődés örömeinek ismerője, a beleérzés szakértője – »festőinek« találja a világot.”[2] Balogh Kristóf József pedig festészetként transzponálja az egyébként sokszor banálisnak ható, mégis jelentőségteljes momentumokat, amelyek eredetileg egy-egy fotón idéződtek meg. Munkái e tárlaton az eseményekbe beavatkozni képtelen külső megfigyelő éjszakai útjának lenyomataivá lényegülnek át. Az arctalan forgatagba betekintést engedő Skit (2020–21) sorozat darabjain a dekomponáltság mellett olykor az elmosódó felületek és a képhibaszerű fényhatások is a véletlenszerűség érzetét keltik, a Mexico cityn (2021) pedig a zenészek helyett maguk a városi fények kerülnek a kompozíció középpontjába. Szinte teljes sötétség uralja a Peek-A-Boo (2019) rejtelmes, egzotikus szoborfejét, a Guess what (2021–22) sorozat darabjai pedig Instagram-videóból kivágott állóképekként közvetítik az ember általi kizsákmányolásba belerokkanó ló szenvedéseit, morális fennhang nélkül, teljesen neutrálisan. A teherbírásáról ismert állat itt a hagyományos ábrázolásokon rendre kihangsúlyozott erejétől megfosztva, elesettségében válik festői tárggyá. Ez a kép indít el a tárlaton, és ha balról jobbra járjuk be a teret, egy címével a japán manga- és animesorozatot megidéző festmény, a Yu-Gi-Oh (2022) zárja a sort, egy kikapcsoltan tükröződő monitor képe, amely az információs szupersztráda bejárása utáni állapotra utal, akárha a böngészés végére érkeztünk volna el.
Nemcsak a netezésre, de az élet egészére is szokásunk utazásként gondolni, mert ennek a térbeli mozgást sejtető metaforának az alkalmazásával valamiért körülírhatóbbnak tűnik az időben egymást követő tapasztalatok sora. Az utazás kultúrtechnikájához kapcsolódó képzetek folyamatos átalakulásban vannak, nem ugyanúgy tekintünk Odüsszeusz kalandozásainak eposzi leírásaira, mint a világjáró vloggerek egymásra következő Instagram-posztjaira, ám az utazó megfigyelései változatlanul nagy figyelemre tartanak számot. Akár egy kiállítás bejárására is gondolhatunk utazásként, Balogh Kristóf József tárlata viszont nemcsak metaforikus értelemben utaztat, hanem a festő fotós alteregójának tapasztalatait közvetítő albumként értelmezhető. Arra késztet, hogy elképzeljük, mi vagyunk ezek a sötét városban bóklászó, különlegesre és furcsára kiéhezett flâneurök. Képzeljük azt, hogy a tapasztalatok hatására megváltozhatunk, hogy a képek bennünket transzformálnak át. Ha csak rövid időre is, de érdemes elveszíteni magunkat az általuk gerjesztett forgatagban.
Borítókép:
Balogh Kristóf József: Virág portréval, 2022 (Fotó: Áfra János)
[1] Balogh Kristóf József, Rögtönzött manifesztum, Műút, 2022/083, 58.
[2] Susan Sontag, A melankólia tárgyai = S. S., A fényképezésről, ford. Nemes Anna, Bp., Európa, 2010, 86.
