Koleszár Adél lett a Capa-nagydíj 2018 egyik ösztöndíjasa idén. A zsűri három ösztöndíjast választ a pályázók közül, akiknek fél évük van a társadalmat gazdagító kreatív művek létrehozására (közülük kerül majd ki a 3 milliós Capa-nagydíj nyertese). Az erőszak sebei című sorozat olyan földrajzi helyszíneket ábrázol Mexikóban, ahol az elmúlt években illegális tömegsírokat tártak fel. A feltárásban fontos szerepük van a helyi önkénteseknek, akik többnyire eltűnt hozzátartozóikat keresik. A sorozat a sírokkal felsértett tájakat állítja kontrasztba a mentális és fizikai hatásokkal, amelyek a helyi nőket érik az extrém intézményi (kormányzat, bűnbandák, drogháborúk), illetve családon belüli erőszak következményeként. Az alábbiakban nem csak a készülő sorozatból mutatunk be képeket, hanem azokból a snapshotokból is, amelyeket Adél munka közben készített a tömegsírok feltárásán dolgozó emberekről és közvetlen környezetükről.
ap: Mióta dolgozol, illetve élsz Mexikóban?
Koleszár Adél (K.A.): Közel négy éve. Ösztöndíjjal jöttem fél évre, aztán megfogott a hely és a sok kérdés, amit a komplex társadalom, ország felvetett bennem, azoknak a végére akartam járni, fotózni, kutatni és megérteni amit lehet.
ap: Korábban is láttunk tőled sorozatokat a mexikói kirekesztettségről, a vallásosságról és az erőszak mindennapos jelenlétéről. Hogyan kerültek a tömegsírok az érdeklődési körödbe?
K.A.: 2014-ben egy francia fotós megkért, hogy kísérjem el, mint fotóaszisztens Igualába, mikor a 43 eltűnt diák ügye kirobbant. Nem tudom, otthon mennyire lehetett hallani erről, de nagyjából az történt, hogy a helyi kartel, kormány vagy a rendőrség megölt vagy eltüntetett diákokat. A mai napig nem tisztázottak a pontos tények. A diákok eltűnése azért is lehetett hír, mert egy olyan közösség tagjai voltak, amely pontosan tudta, milyen módon lehet lázadni és visszhangot kelteni a médiában. Addig a pillanatig én is viszonylag naivan éltem az országban, és nem voltam tisztában a háború valós mértékével. Akkor beszéltem először az áldozatok hozzátartozóival, és olyan emberekkel, akik napi szinten találkoznak ezekkel a problémákkal. Amit a médiában látunk és hallunk Mexikóról, már önmagában is borzasztó, viszont ott, Igualában megértettem, hogy ez így is rendkívül korlátozott információ. Sajnos, a valós problémák, és azoknak a mértéke ritkán kap nyilvánosságot, egyrészt azért, mert az áldozatok nagy része olyan életkörülmények között él, amelyek ezt nem teszik lehetővé, rurális környezetben, hivatalos identitás, személyazonosság nélkül, elzárt kisvárosokban, másrészt mert az információt, a híradásokat más, felsőbb érdekek befolyásolják.
A helyiek nem tudnak hova fordulni segítségért, a rendőrség ugyanúgy része a folyamatoknak, inkább hallgatnak, azért, hogy a családjuk tagjai életben maradjanak. Az érdeklődésem innen indult, egy hirtelen fordulattal elkezdtem másképp látni az országot.
Igualában megkezdődött a diákok keresése, a lakosok a környező hegyekbe mentek, hogy feltárják a terepet. Aznap, mikor érkeztem, nyolc tömegsírt találtak, egyik holttest sem a diákoké volt. Amikor arra vártunk a helyszínelésnél, hogy beengedjenek minket, körbenéztem: gyönyörű tájat láttam, lenyűgöző hegyekkel, de a látvány már új jelentést kapott bennem. Akkoriban az erőszak és a vallás kapcsolata foglalkoztatott, nem azonnal kezdtem el feldolgozni ezt az élményt. El kellett jutnom addig, hogy már ne csak az emberábrázolásra fókuszáljak, és elkezdjen foglalkoztatni az, hogy a tájábrázolással hogyan lehet mesélni. Sokat utaztam, egy darabig a mexikói-amerikai határon éltem, ami sivatagos, hegyes, problémás környék. Ott kezdtem el a tájat fotózni, a hegyek, a sivatag, az ellenőrizhetetlen kiterjedésük, a szolgáltatások hiánya (víz, áram stb.) mind jelentőséget kaptak. A Pécsi József Ösztöndíj segítségével ezen a projekten dolgoztam, olyan tájakat kerestem, amelyek gigantikus és eltitkolható bűntények helyszínei, párhuzamot vonva az emberi kegyetlenség és a tájak végtelensége között. Ezen az útvonalon jutottam el végül a jelenkori tömegsírok témája felé.
ap: A médiából annyit lehet tudni, hogy a tömegsírokban a drogháború áldozatai nyugszanak. Mexikóban ennél árnyaltabb a kép?
K.A.: Némileg igen, de nagyjából valóban ez a helyzet, droggal kapcsolatos áldozatok vannak a sírokban. Nagyon sok az ártatlan áldozat is, páldául az emberek, akiket összetévesztettek valaki mással, illetve a kartelek nem csak drogkereskedelemből szerzik a pénzüket, sok egyéb forrásból is állítanak elő bevételt. Emberrablás, szervkereskedelem satöbbi, végeredményben minden a droghoz kapcsolódik, de az áltdozatok nem feltétlenül az üzlet résztvevői.
ap: Mondtad, hogy együtt laktál a tömegsírnál dolgozókkal. Mit takar ez a munka? Te hogyan vettél részt ebben?
K.A.: Legutóbb Veracruzba mentem, ahol az eddigi adatok szerint Latin-Amerika legnagyobb ilyen jellegű sírját találták meg 2016-ban. Általában ha egy új sírról tudomást szereznek a helyiek, akkor megszerveződnek, és szabadidejükben ők maguk mennek a terepre és keresik a hozzátartozóikat. Ezeknek a csoportoknak a nevét legtöbbször meg is említik az újságcikkekben, persze ha egyáltalán jelennek meg cikkek. Így találtam meg azt a két csoportot, akikkel az eddigi helyszíneken dolgoztam. A veracruzi csapat vezetőjével pár hónapja felvettem a kapcsolatot, ő szerencsére Mexikóváros és Veracruz között ingázik, ezért több alkalommal is tudtam vele beszélgetni, mielőtt a helyszínre érkeztem volna. Miután picit jobban megismertük egymást és át tudtam adni neki, mi is a szándékom, összekötött Celiával, a csoport egyik tagjával, akinek most már ez a munka napi rutinjává vált, közel egy éve. Reggel nyolc és délután kettő között felügyeli a tömegsír feltárását. Egy hétig nála laktunk egy barátommal, akivel gyakran dolgozom együtt. Ezzel a sírral kapcsolatban az a furcsa, hogy egy Veracruz külvárosában található lakóövezethez, Colinas de Santa Féhez közel esik. Egy kis közösség lakik a város szélén, egyforma házakban, minimális infrastruktúrával, így adódik, hogy sok család is érintett a keresésben. Mi is itt laktunk. Minden reggel hétkor keltünk, 15 percet gyalogoltunk a párás napfelkeltében, a helyi boltban volt a gyülekező, ahonnan indult a busz 5-6 fővel. Két nő az adminisztrációt végzi – az egyikük Celia –, egy füzetet vezetnek arról, melyik nap mit találtak, és három férfi, akit a csoport bevételéből fizetnek, hogy a tényleges fizikai munkát, a testek kiásását végezze. Ami nekem nagyon érdekes velük kapcsolatban, hogy milyen erővel és mennyire okosan képesek kezelni ezt a lelket és elmét próbára tevő munkát. A helyszínen zenét hallgatnak, hogy picit kihúzzák magukat lelkileg abból, amiben dolgoznak. A nap végén, mikor sörözünk, képesek azt mondani, hogy Mexikó mennyire csodálatos ország. Arra próbálok majd fókuszálni, hogyan lehet mentálisan túlélni egy ilyen világban. Sokan, sokat beszéltünk már arról, milyen mértékű az erőszak. Az én érdeklődésem is inkább afelé fordult az elmúlt években, hogy milyen univerzális értékeket vagy megoldásokat találnak az emberek, ami kifelé mutathat a jelenlegi állapotból vagy legalább időlegesen megoldhatja a helyzetet.
ap: A Capa-díjra készülő munkádban a tömegsírok és a nők ellen elkövetett erőszak kapcsolódik majd össze. Mik a terveid ezzel kapcsolatban, és miért épp a nők elleni erőszakot emeled ki a projektben?
K.A.: A koncepció elég organikusan alakult. Ott élek, ahol kutatok és dolgozom is, a személyes tapasztalataim alakítják a munkám, és visznek új irányokba. Kezdettől fogva sok női portrét készítettem, olyankról, akiknek külső vagy belső sebei vannak. A képek érthető módon, könnyen kapcsolódtak a tömegsírok tájaihoz elméleti és esztétikai síkon is. A korábbi munkák így új összefüggést kaptak. Ekkorra már kikoptak mellőlem a férfiak Mexikóban, és a magánéletemben is eljutottam arra a pontra, hogy ösztönösen a női energiák kezdtek vonzani. Több fronton is megsínylettem az itteni, erősen machó kultúrát. Arra viszont ennek ellenére nem számítottam, hogy a veracruzi sír feltárásán egy kizárólag nőkből álló csoport dolgozik majd. A sír létezéséről már fél évvel korábban tudtam, és régóta terveztem, hogy megyek, de azt az információt, hogy közel 200 női tagja van a csoportnak, akik saját maguk fedezik a sírok feltárásának a költségeit ételek és használt ruhák eladásával, a vezetőtől tudtam meg az első személyes találkozáskor. Minden összeállt, és eléggé egyértelmű lett, hogy velük mélyebben szeretnék foglalkozni. Főleg az nyűgözött le, hogy a vezető mennyire tudatosan, terapikus szemlélettel tekint a csoport működésére. Mondtam neki, hogy szívesen készítenék nekik egy videót és csináljunk egy crowdfunding kampányt, amit ő nem támagatott. Azt mondta, a könnyű pénznek nincs értelme, a nőknek munka által kell megkeresni a bevételt, hiszen a cél az, hogy tevékenyek maradjanak, közösséget találjanak és a fájdalmat ilyen módon kezelhessék, ha már azt fogják akit keresnek, valószínűleg nem fogják megtalálni. Illetve, ha bármilyen maradványt sikerül egyáltalán azonosítani. Ezt a módszert egyébként a kormány is kiválóan használja, a csoportoknak azért engedik a feltárásokat, hogy csendben tartsák őket, és a szembenállás vagy a lázadás helyett inkább naphosszat kutassanak, ha pedig testet vagy bármi nyomot találnak, az kerül a hivatalos szervek segítségével a laborba. Erőforrást és pénzt is megtakarítanak. A nők mentális folyamataira szeretnék a munkában koncentrálni, a keresés folyamatára, portrékon, és az aktuális tevékenység dokumentálásán, hangfelvételeken keresztül dolgozva fel ezeket. A nyáron az első, Torreonban tíz éve feltárt sír bejárása közben rögzített hanganyagot átszerkesztettem és Pálmai Anna magyarul felmondta azt a belső monológot, ami talán az első prototípus ehhez a kísérlethez. Ha minden jól megy, akkor az egész pedig majd összeáll a díjra készülő installlációban.
