TransOne, azaz Árvay Márton 15 éve graffitizik. Májusban Tahitin vett részt egy monstre graffiti versenyen , és szinte közvetlenül utána Amszterdamban egy street art fesztiválon festett ki egy tűzfalat a csapattal, amelynek tagja. Nem mellesleg ő az artPortal munkatársa, egész pontosan mindenese. Úgyhogy egyértelmű volt, hogy megkérdezzük, hova is tűnt az elmúlt hetekben?
TransOne, 2013
artPortal: A graffti valahogy nagyvárosi műfajként él az ember fejében. Hogyan szereztél tudomást arról, hogy Tahitin graffiti verseny lesz?
TransOne: A nagy festékmárkák forgalmazói mind vezetnek blogot, különböző webes felületeket működtetnek az információáramláshoz és ezek egyikén látta meg a versenyről szóló felhívást egy csoporttársam, Fat Heat a Colored Effects-ből, akivel egy ideje együtt dolgozunk. Mivel egyéni indulóknak szólt, külön-külön adtuk be a jelentkezést. Rákerültem a 24 fős shortlistre, akik mehettek Tahitire. Egy hétig tartott maga az ONO’U Graffiti Fesztivál, ebből két nap volt verseny. Az első nap mind a huszonnégyen fújtunk, a második napra már csak tízen jutottunk tovább, végül a zsűri kiválasztotta a három dobogóst.
A csapatodból csak téged válogattak be?
TransOne: Egyedül utaztam Magyarországról, bár rajtam kívül még egy fiú kapott meghívást, de neki közbejött egy kiállítás Brightonban, ezért végül nem jött. Nehéz is volt előteremteni az utazás költségeit, ami a szervezőknek köszönhetően kedvezményes volt ugyan, de még így is húzós. Enélkül a fesztivál nélkül soha nem mentem volna el Tahitire, az biztos.
TransOne, 2013
Hogy lehet versenyezni graffitiben? Tudom, most divatosak a művészeti ágakban a tehetségkutató versenyek, végül is minden ének és táncversenyben is megoldják valahogy az értékelést, úgyhogy talán csak nekem furcsa egy festőverseny. De mégis: milyen kritériumok alapján lehet a teljesítményeteket értékelni?
TransOne: Nekünk, a résztvevőkek is furcsa volt ez az egész versennyé gyúrva. Össze voltunk zárva egy hétig, és sokat agyaltunk azon, vajon milyen kritériumok alapján zsűrizhetnek, hiszen mind a 24 ember más stílusban, más technikával dolgozik. Azért össze tudtunk hozni pár szempontot végül.
Miket például? Illetve kiderült, hogy a zsűri mi alapján döntött?
TransOne: Angolul jól beszélek, de itt francia Polinézián minden kommunikáció valójában franciául zajlott, ez megnehezítette nekem, hogy mindent egzaktul megértsek a zsűri kommunikációjából. A végére azért kiderült, hogy az egyik zsűritag Austin McManus a Juxtapoz nevű lap Urban Art-al, design-al, kultúrával és művészetekkel foglalkozó újságírója, az eredetiséget nézte. A másik zsűritag, a színész Christopher Lambert – aki kortárs műgyűjtő és street art rajongó – az összhatásra figyelt, leginkább azt nézte, milyen benyomást tesz rá, mennyire tetszik neki. A harmadik zsűri, egy párizsi aukciósház kurátora, a koncepcióra és a tartalmi háttérre fókuszált. A második napi munkákat az első napi teljesítmény fényében nézték – és ha már verseny, sajnos azt kell mondjam, a formaidőzítésem nem volt profi, mert az első nap nagyon jól sikerült, a második pedig gyengébben.
Hogy zajlott maga a verseny? Adtak egy témát és egy felületet, amelyre dolgozhattatok?
TransOne: Egy szabadtéri rendezvényhelyszínen felépítettek egy hatalmas falat. A rendezvényre meghívtak a graffiti világában sztárnak számító alkotókat, akik az egyhetes fesztivál alatt a városban működtek, tűzfalakon dolgoztak, majd a verseny alatt ezt a falat festették. Mi pedig – a versenyzők – kisebb, 3 és fél méter magas, 4 méter hosszú paravánokat kaptunk, mindenki egyforma felületet, egyforma színeket. Délben kezdtünk és öt órán át lehetett festeni. Másnap a továbbjutott tíz ember húzott egy-egy szót vagy kifejezést és arra kellett asszociálnia, vagy magát a szót kifestenie.
Tahiti, munka a verseny első napjáról
Te mit húzál?
TransOne: Deep Love. Nem volt vele semmi bajom, nehezebb lett volna, ha mondjuk a kenut húzom. Azonnal volt rá megvalósítási ötletem, bár mint később kiderült, sajnos nem kerültem be vele a győztesek közé.
A megvalósított munkáidról készült valamilyen dokumentáció?
TransOne: Természetesen végig fotóztam, csakhogy az utolsó éjszaka elhagytam a fényképezőgépemet. Szerencsére rajtam kívül is mindenki fotózott és sorra küldik nekem a világ minden tájáról a képeket és a hivatalos weboldalra is felkerültek. A legérdekesebb egy ilyen rendezvényben, nem a verseny, hanem az, hogy találkozni lehet a profikkal. A meghívottak, a sztárok közelsége. Eddig csak a munkájukat ismertem, jó volt most személyesen is látni őket, megfigyelni hogyan dolgoznak, hogyan gondolkodnak erről az egészről. Kíváncsi voltam azokra, akiket eddig csak a netről ismertem, például hogy kicsoda az új- zélandi Askew, az ausztrál Sofles, vagy Kems – akiről még olyan fotót se lehet sehol látni, amin az arca is kivehető. Őket élőben látni dolgozni nagyon érdekes volt. Van egy srác, akivel bár soha nem találkoztunk, korábban e-mailben csináltunk már egy névcserét, azaz megbeszéltük, hogy én kifestem az ő nevét Magyarországon, ő meg az enyémet Új- Zélandon, és most személyesen is tudtunk találkozni. Ő lett egyébként a versenyben a második. Ezek a találkozások izgalmasak voltak. Négycsillagos szállodában foglaltak mindannyiunknak külön szobát, miközben a graffitisek amúgy egy hostel közös hálótermében is remekül elvannak. Graffitisként nem a szállás az érdekes, bár sokat utazunk, az embert inkább az motiválja, hogy otthagyja valahol a kézjegyét, főleg ha várhatóan nem megy többé arra. Tahiti abszolút ilyen hely. Kedd hajnalban érkeztünk, szerda reggel már a helyi festékboltban vásároltam, és a hétvégi verseny előtt négy rajzot készítettem a szigeten, sőt a párizsi átszállásnál is festettem odafelé kettőt.
A graffiti a férfiak műfaja, vagy női versenyzők is voltak?
TransOne: A versenyzők közt is volt egy lány, a meghívottak közt pedig egy páros, Dabs és Myla, ők eredetileg ausztrálok, de most Los Angelesben élnek. Közösen dolgoznak, amióta együtt vannak, nem töltöttek egy napot sem külön, összecsiszolódtak, egy stílusuk lett, ugyanazokat a karikatúrákat festik.
Azt mondtad, érdekes volt belelátni a graffiti sztárok életébe. Miért?
Rajz Tahitin
TransOne: Időnként hajlamos vagyok azt hinni, hogy a graffiti sztárjai külföldön vígan megélnek ebből a tevékenységből, most lehetőségem volt látni, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek mint mi.
Te miként deifiniálnád: mi a különbség a graffiti és a street art között?
TransOne: Ez állandó téma volt köztünk, és nem is tudok erre egyszerűen válaszolni. Talán tartalmilag van különbség, a street art gondolatokat közöl, a graffiti színekkel, formákkal dolgozik, de én az elméletbe nem is nagyon mennék bele.
Rajz Párizsban, útban Tahiti felé
Hogyan kezdtél el graffitizni?
TransOne: Szerettem rajzolni, ennyi elég volt. 13 -16 éves kor között szokták kezdeni, csibészkedés is van benne, de kreatív tevékenység. Haverokkal kezdtem, de azok nem voltak mély barátságok, hamar szétváltunk, egyedül maradtam. Most megint több csapat tagja vagyok.
A csoporthoz tartozás nem igényel mély elköteleződést?
TransOne: A 17. kerületben nőttem fel, ott működik egy helyi csoport, amelynek tagja vagyok, a másik pedig egy egri társaság, akikkel összehozott a sors és pár év után, miután szinte folyamatosan együtt dolgoztunk, felajánlották a tagságot, ráadásul ők külföld felé nyitottak, és ez nekem is fontos. Velük voltam Amszterdamban, ahol meghívásnak eleget téve festettünk egy iskola tűzfalára. A csapatból ketten karaktereket szeretnek festeni, mi ketten pedig egy másik sráccal betűket, ezért úgy találtuk ki, hogy mindannyian jól érezzük magunkat benne: egy tál gulyásleves kiömlik két figura, egy alföldi parasztember és egy malac elé, és a kiömlő leves betűkké válik. Három csapat vett részt a Urban Art Now Amsterdam rendezvényen, rajtunk kívül egy spanyol-portugál és egy koppenhágai. A lényeg itt az volt, hogy a különböző országokban működő csapatok megismerik egymást és mindegyik kifest egy-egy városi tűzfalat, hivatalosan, engedéllyel.
Mik a hosszútávú terveid, esetleg ebből szeretnél majd élni?
TransOne: Kétféle út szokott lenni. Valaki az utcáról beköltözik a stúdióba, ott alkot a továbbiakban és kiállításokat szervez, vagy elmegy egy alkalmazott irányba, mint itthon a Neopaint, akik tűzfal-rehabilitációs projekteket csinálnak, kivitelezők lettek. És vannak mellettük a szabadúszók, akik főként illusztrátorként találják meg a helyüket. Ezek közül én a stúdió-irányba tartok, hosszútávon. Kivitelezőként – mert vállaltam már ilyet is – mindig hiányzott a szabadság.
Az amszterdami rajz
Nem zavar, hogy a graffiti efemer műfaj és egy idő után eltűnik?
TransOne: Nem. Talán az elején rossz, amíg az ember még keveset csinált. Lefotózom és az megmarad, de a műfajt éppen a múlandósága teszi izgalmassá. Esetleges, hogy meddig lehet megnézni. Ha maradandót szeretnék, akkor meg kell kereseni egy olyan helyet, ahol sokáig nem fogja senki bántani. A nagyon kevés legális hellyel épp az a baj, hogy gyakran már másnapra átfesti valaki. Tudok olyan művészről Londonban, aki saját maga festi át az elkészült művét a fotózás után, éppen azt élvezi, hogy csak ő láthatja, amikor elkészült.
Marci munkái a Flickr-en itt!
Részlet egy egri rajzból
A cikk lejjebb folytatódik.