Szelley
Lellé munkáiról nehéz írni, habár képei letisztultak és formailag
végtelenül egyszerűek. Hosszas kontempláció nyomainak tűnnek,
következtetés-variációknak, akarat nélküli létélményeknek. Nem
hasonlíthatóak semmihez. Így a képzőművészeti műfajokba is nehezen
besorolhatóak. Önmagukban és együtt is finoman kapcsolódnak a néző
tekintetéhez, lassú, szótlan nézegetést igényelnek.
Vagy húsz éve figyeli Szelley a poharat, amit letesz az asztalra vagy az ablakpárkányra. Olykor e tárgy mögött meghúzódik egy kert, a természet a maga folytonos változásával, vagy egy műterem merev fala. Előtte pedig ott ül a megfigyelő, és a pohárra szegezett figyelméből létrejött kép a retinán sosem lehet ugyanaz. A megfigyelő képeket készít a pohárról, egymás után több százat. Fehér papírra rajzolja ceruzával, néha vékony ecsettel festi, és mindig több az üres, mint a kitöltött felület a képeken. Keze nyomán vonalvázak haladnak gyors indulattal, vagy ráérősen foltokba fulladnak. A félig üres vagy félig teli pohárformák összefonódnak, bemozdulnak, gyökeret ver bennük egy érzés; vékony szálakkal párbeszédbe elegyednek egymással, viszonyokat képeznek le. Éppen ez a viszony – ami az átélt, az értelmezett, a megérzett és a látott között van – hozza létre a rajzok belső rendjét: állandó és meg nem szűnő viszonyulásukat.
Az ábrázolt tárgyak valóságreferenciája szinte semmi, alakjuk absztrakt vonal, és a papíron nem jelenik meg az, ami mögöttük van: a természet vagy a fal. Annál inkább általuk van ábrázolva az, ami a látott valóság mögötti létszervező elv, a gondolkozás belső rendje, ritmusa és lehetséges kapcsolódási pontjai a megértéssel. Ezért az ábrázolt forma viszonyulása a megfigyelő belső valóságához egyúttal a tekintet viszonylagosságának kereteit is felmutatja. És ebben egyetlen biztos pont sincs: sem a művész, aki figyel, sem a pohár, ami mozdulatlanul áll az asztalon. Kizárólag az élő ember létbevetettsége a bizonyosság, ez az egyetlen pozíció, ahonnan rá tud és mer nézni önmagára. Ez a távlat azonban korántsem a látványok legegyszerűbbike, rétegek milliói fedik le, amik a megfigyelő vélt mozdulatlanságában is folyton más alakot öltenek. S mivel a megfigyelő nem a poharat nézi, hanem azt, ami a tárgy valóságán és az elgondolhatón túl van, ezért a rajzok kilépnek a művészet szűkre szabott keretei közül, és afféle szellemi útmutatásokká válnak.
Szelley Lellé kiállításán a Liget Galériában Megtört a varázs. Néhány tucat rajzot lehet látni; csipeszekkel lógnak a falakról, és e képek mindegyikén poharak képei láthatóak. Azonban itt a pohár lényegtelen, transzparens, üres formaként üzen arról, hogy „mi számít, és mi nem számít a létezésben”. Valahol itt kezdődhetne el a befogadó története, a nézés története, amiben Szelley felszabadult utat kínál az elvásott és megrendült tekintetnek. Ezek a poharak az összes formával rendelkeznek, mindent áthatnak, mégis különböznek mindentől. A nagy szavak igazságát szólítják meg, de mivel az igazságról úgy sem lehet beszélni, ezért lehet, hogy csak lerajzolni érdemes – majd pedig hosszasan nézni. Annak, akinek van rá szeme.
Liget Galéria
2010. július 9. – 2010. július 29.