„Az emlékezés – a felejtés művészete.” – mondja Krasznahorkai László.
Majd folytatja azzal, hogy „(…) az emlékező ugyanazt a távolságot veszi fel a felidézendő múlthoz, amelyet felvett akkor is, amikor ez a múlt még a jelene volt, és ezzel árulja el, hogy soha nem állt kapcsolatban a valósággal (…).” Háború és háború, emlékezés és felejtés. Itt kellene lezárni az emlékezésről való gondolkodásunkat. A téma azonban úgy tűnik igen hálás, mi több, megkerülhetetlen.
Agyonhasznált létige szervezi a létezésünk e két absztrakt aktusát: volt – minthogy a vanról beszélni önmagában paradox. Pasqualetti Eleonóra (Budapest) és Barbara Salvucci (Róma) közös kiállítása a két város közötti, két élet közötti létezés hajszálrepedéseibe szorult emlékeket fogalmazza képekbe, tárgyakba. Ez a hajszálrepedés lehet hiba, ha akként fogjuk fel, de lehet hálózat, amely vázat ad a létezésnek. Az emlékezés és a felejtés különválaszthatatlan fogalmai a művek szervezőelve, amire még rárakódott a szakralitás csöndje.
Leginkább Barbara Salvucci műgyanta öntvényeiben vár az idő. Vagyis valami pillanatféle, ami akkor következett be, amikor beállt a kémiai reakciók következményeként a szilárdság halmazállapota. Képekként kezelt (falra akasztott, téglalap alakú, néhány centiméter vastagságú) öntvényei alján van egy szín, rajta egy tárgy, majd azon, ami kimerevít, vagyis konzervál. Rétegek, amik beborítanak, de nem fednek el, hanem láttatni engednek. A folyamat irreverzibilis csakúgy, mint a felejtésben. A személyes és a történelmi emlékezet összemosódik, minthogy nem tehet mást, tárgyiasulva, képként beleragad nemcsak a műgyantába, de még az erről alkotott elképzeléseinkbe is.
Nagy fekete felületeken úsznak áttetsző, köpenyszerű fehér öltözékek (Bűn, 2008, Szeplőtelen mélységek, 2007). Egy másik munkán bíborvörös színben áttetsző harisnya lebeg, alig észrevehetően. Salvucci egyszerűen, tömören fogalmaz, fekete, fehér, vörös színflekkekbe „mártja” tárgyait, és a véletlent mint jótékony szervezőelvet hagyja érvényesülni. Mintha mértékegységekben gondolkodna: a végeredmény olyan, mint egy képlet, bizonyítható és egyértelmű.
Pasquletti Eleonóra a tér közepére elhelyezett kádjának kiindulópontja (Lavatrinum, 2010) egy közép-olaszországi cisztercita kolostor halottmosdató asztala. A rozsdásodó objekt tárgyi valóságában (és a kelteni kívánt asszociációk tekintetében is) súlyos tárgyként az emlékezés-felejtés témakörébe bevonja a halál motívumával a megkerülhetetlenséget és talán a végérvényességet is. Mindenképpen kettészakítja azt a folytonosságot, amit az emlékezés gondolatköre felvet; kezdetre és végre osztja a világi matériát és minden ehhez kapcsolható spiritualitást.
Némiképp megidézi az emberi test lélektelen, már-már tárgyiasult mivoltát, és kijelöl vele egy határsávot, ahol számunkra a halott teste korpuszként már nem evilági, de a halott anyag még nem túlvilági. Az erősen korrodálódó vas tömbszerű formája a maga szűkszavúságával mintha rendet akarna teremteni a körülötte lévő Paqualetti képek világában.
A tükröződő üvegek mögött nehezen felfejthető a sok vonalréteg, melyek szövetet alkotnak, és ebben a konstellációban – halott szövetet. Lezárt világot, fizikailag tovább már nem építhetőt, de a fejben újra és újragondolhatót. Sávok, enigmatikus jelek, kád, vízköpő, le- vagy feljáratok. Ha a Lavatrinum nagyvonalú gesztus, akkor a képek felületei vonalak ezreiből álló, morzsálódó kontemplációs terrénumok. Jelezhetik a kiállítás címében megadott 1234 kilométert is, illetve azt a távolságot, amit az emlékező önkéntelenül fenntart a felidézendő múlttal, és a valóság felfoghatatlanságával kapcsolatban.
Budapest Galéria
2010. szeptember 24. – 2010. október 24.